A MÍG A TERMŐ RÜGYBŐL KÖRTE LESZ,
VAGY MENNYI MINDENKINEK VAN BELESZÓLÁSA A
SZEGÉNY KERTÉSZ DOLGÁBA.
Van nekem egy igen szép növésű körtefám. Entztől vettem. Ha azt mondanám, hogy feljegyzettem a nevét, mikor elültettem, hát senki sem hinné el, azért nem is mondom. Megvallom, hogy nem tudom, minek híják? Minthogy legszebb növésü a többi közt, különös kegyeletben részesült nálam, a mi abban áll, hogy minden évben szorgalmasan megmetszettem. A franczia is «favorit»-nak nevezi azt, a mit gondosan metél, csakhogy ő «bajuszt» ért alatta.
És ennek a fának egész biografiájával szolgálhatnék, ha valakinek úgy kellene, mint nekem: mikor még csak négy ága volt, mikor lombosodni kezdett, mikor egy ágát letörte a szél, mikor azt helyrenőtte, mikor egy gyűrűs hernyó jegyajándokát megleltem rajta, mikor az iloncza szivart tekergetett a fiatal hajtásaiból stb., hanem ez nem mulattatna senkit.
Csak ott kezdem, mikor legelőször észrevettem rajta őszi megmetszéskor, hogy termőrügyek mutatkoznak a bogokon. Oh! az micsoda kertészatyai öröm; az első termőrügyet észrevenni az általunk ültetett fán. Megszámláltam, hány van rajta? Épen száz volt. Ujra megszámláltam: akkor a kabátom szárnyával letörtem róla egyet. Oh hogy megsajnáltam azt az egyet. Azon gondolkoztam, nem lehetne-e visszaragasztani? Milyen kár! Ebben a rügyben már benne van az egész körte, nem is egy, de legalább hat. Kétségtelenül szagos és czukorizű; husa mint a vaj. És letörött. Azt az egy rügyet lenyomtattam valami könyvbe, a fán csak 99 maradt.
Tavaszszal ujra megnéztem a kis fát, megvolt mind a 99 virágrügy, szépen duzzadt, fejlődött, kifakadt; egy reggel a déli felén levő minden virág kitárta keblét, másnap nagypéntek volt, éjjel jött egy két fok minuszszal fütyülő szellő, attól reggelre minden olyan virág a fámon, mely már ki volt nyilva, szépen elfagyott, csak az maradt meg, mely elég türelmes volt bimbóban maradni. Tehát maradt már most csak ötven virág a fámon.
No hanem ezt aztán meg is őriztem.
Reggel, délben, este őrjáratot tarték gyilkosai ellen és azok voltak sokan.
Először is jött a szürke skarabéus. Ennek a barátomnak az a szives készsége van, hogy bebuvik a virág kelyhébe s onnan a jövendő gyümölcs embryóját tisztára kiszedegeti. No ezt nem csodálom, valami édeset talál benne, s az jól eshetik neki. Daczára a sürü razziáknak, mégis elpusztította virágjaimnak husz perczentjét.
A mint ennek a szezonja lejárt, akkor jött a lilaszinü orrmánybogár. No már hogy ennek mi passziója telik abban, hogy a gyümölcsnek a szárát ollójával lecsikkentse? azt csakugyan nem értem, pedig mindennap rajta kaptam egy párt in flagranti. Ez megint elpusztította reményeim 20%-ét.
No már a bátyját, az aranyos szárnyú orrmányt becsülöm, mert alig hogy az öcscsét elvitte az ördög, mikor már a gyümölcs nagyobbodni kezd, ez következik a nyomában, jő egy hosszú fúróval, belefúr, a lyukba tojását teszi, a gyümölcs megrothad és leesik, s úgy táplálja kikelendő kukaczát. Ennek van értelme. E rhinchites anyai szeretetének megint áldozata lett körtéim 20%-je.
Ha jól tudok számítani, akkor már csak 25 körte volt a fámon. Hanem azok nőttek gyönyörűen, a héjuk vastagabb volt már, mint hogy a rhinchitesz vékony fúrója fogott volna rajta, s én már számítgattam magamban, ebből kettőt elküldök Girókutinak, kettőt Entznek, kettőt a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőjének, kettőt megdetermináltatásnak áldozok stb. stb. stb. Ekkor nekijő egy nagy szél, lever belőle tizenkettőt.
Maradt aztán tizenhárom. Ominózus szám.
Azt mondtam, hogy az orrmánybogár fúrója nem fog a kemény őszi körtén? De fog ám a rózsabogár harapófogója. Mert a kegyes természet mindenféle vágó, szuró, feszítő eszközökkel látott el különféle fenevadakat, hogy a hol az egyik elvégezte, ott kezdhesse a másik. Ime, nem maradt több körtém a fán hatnál.
Százból hat! Egészen törvényes kamat.
Ezek aztán megértek. Szépen pirosodtak, megnőttek, gyönyörüség volt rájuk nézni; akkor egy szép napon nekik esett a darázs, olyan szépen kirágta a belsejüket, hogy háromnak csak a héja maradt.
De már az utolsó hármat nem engedem! Mit csináltam? Krinolint csináltam a megmaradt körtéknek tüllszoknyából, mindeniket odavarrtam a fához, hogy azt se jégeső, se zivatar le ne verhesse, se semmi ártó bogár meg ne támadhassa.
Egy reggel, mikor felkelek, nézem a fámat, hát nincs rajta több krinolin, csak egy, hanem épen akkor repül el róla egy sárgarigó. Reggelire megzabált belőle a gazember kettőt. No megállj, gyere vissza! S még azt irja a rigóról Entz, hogy férget eszik! eszik bizony azt, a mit a féreg meghagyott.
Már most nincs több egynél. Hogy biztositsam ennek az egynek az életét?
Azt tettem, hogy egy kis sodrony-kaliczkát akasztottam a fára, abba helyeztem el a körtét. Na ehhez már most még a madár sem fér.
Sajnálom, szerkesztő urak, ebből az egyből már önöknek nem küldhetek, mert azt holnap leveszem a fáról, sorba adom a családom tagjainak szagolgatni, azután három napig mindig szagolgatjuk, akkor nevem napja lesz, annyifelé vágom, a hányan megköszöntenek, s azt mindenkinek fennen magasztalni kell. Ez úgy lesz.
Az ám.
Az utolsó körtémet kaliczkástól ellopta az éjjel valami becsületes ember.
Erre a féregre nem is gondoltam.
*
Most már – negyven esztendő mulva kiegészíthetem ennek a körtefának az életirását. Most is meg van: minden évben gazdagon terem, pompás, jóizű gyümölcsöt százával. Bizonyosan megsúghatta neki Domora, a kertek védistennője, hogy mit irtam róla ezelőtt negyven esztendővel!