S belül a sírban féreg és halott van!»
Még a midőn késő – késő idők mulva új szerelme gyöngyeit megirta, akkor is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.
A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem életében: én bizony már azt sem tudom, hogy a kihez irva voltak, érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?
Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a költőt.
A költők sorsa úgy látszik minden században ugyanaz.
X.
Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye valamelyik helységébe. Szép, komor hajlásu vonásai, szintelen arcza, kissé melancholikus szemei, s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon arczoknak, a miket a ki egyszer látott, soha el nem felejt.
Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon igazolni kellett magát. Az ifju utast is megállítják a falu közepén, s türelmetlen ellenvetései daczára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.
Az ifju lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal, czivilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó röviden hitte végezhetni baját az által, hogy magát egyszerűen megnevezte előtte:
– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.
A jegyző arczán semmi változás.
– Van uraságodnak útlevele? kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. Mert ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.
Petőfi egy perczig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban épen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s arczképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s ime itt egy kaputhordó irástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?
Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha megegyez-e arcza a személyleirással, szépen előttemezte és visszaadta az iratot. Tessék tovább menni.
Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a jegyzőhöz.
Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, a kinek a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.
Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét s átnyujtá szó nélkül.
De a mint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől reszkető hangon kiálta fel:
– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!
És azzal átölelte a költőt s oly jól esett neki, hogy örömkönyeit keblére sirhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kisérte őt ismeretlen útjára. Ennek az öregnek az áldása kisérte őt talán legtovább.
XI.
Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha most végig olvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd amott akad amaz erős sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.
Az ember el-elborzad bele.
A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.
Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyet utóbb ideáljává tett, s szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek profetiái!
Hogy nem soká élek»…
– – – – – – –
Hogy ha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon…»
– – – – – – –
Valóban nincs sírjának emléke.
«Most gomblyukamban a vírág,
S ha újra zöldül a világ,
Talán sírom halmán fakad.»
– – – – – – – –
Ismét odább:
«Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.»
Erre kérném akkor Istenem:
… hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Veres rózsák férfi kebleken,
S lelkesítve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.
Távolabb egyre sötétebben:
Megkönyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, a mely rajtam domborúl.
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat…»
Ismét tovább:
S szórd el csontommal hírem, nevemet,
Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!…
– – – – – – – – – –
Véres napokkal álmodom,
… Ha megfagyok, ha meghalok
… a csatatéren»…
És legvégre:
Ágyban, párnák közt halni meg…
… Ne ily halált adj Istenem…
… Ott essem el én
A harcz mezején,
Ott folyjon ez ifjui vér ki szivemből
S ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak…
S ott hagyjanak engemet összetiporva…»
E véres sejtelemmel teli verset ő irta 1846-ban, mély béke idején, viruló ifjuság korában, menyegzője küszöbén.
És úgy lőn, a hogy kivánta.
Hat év óta hat külömböző esetét hallottam halálának.
Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én még azt is merem állítani, hogy a hatodik sem mondotta azt.
Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt.
Hol és mi úton? melyik virágot táplálja porló hamvaival? nem tudja senki; elmult, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti szellő, viharos lelkének szelidebb testvére, mely eljár a természet költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni: