SZÜRETI MULATSÁG ALCSUTHON.
«Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst!»
Ezzel a szóval biztatott fel József főherczeg ő fensége, mikor legutóbb Alcsuthon voltam a «Romano csibakéro sziklaribe» dolgában.
Nem is felejtkezett meg az igéretéről, egy patriarkális táviratban meginvitálva a mai szüreti mulatságra: «nagyon jól fogunk mulatni». (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nem igen jó mulatság.)
Kilencz óra volt, mikor a vasutról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főherczeg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra készen várt rám, József herczeg botot is faragott a számomra, hogy könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, «ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ide érzik a jó szaga!»
Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsuthi bandája már messziről rákezdte a Rákóczy-indulót, mikor észrevett bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tészta galacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak; csak maga a főherczeg volt czivilben, kék kötény kötve a derekára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott, az egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a «czakumpakk», egy melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóczhoz való hagymás zsír, – mindenkinek tele volt a keze dologgal. «Hát nekem nem lehetne valami hasznomat venni?» – «Dehogy nem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.»
S aztán megmagyarázta a főherczeg, hogy mi minden lesz a mai lakomán. Így szólt a «szüreti menázsi» 1894 október 16-ikán: Marhahús paprikás krumplival. (No ezt már ismerem). Azután «bakagombócz». (Ez tésztából készül olyan egy fontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat főzik bugyborékoló vizben, míg megpuhúl, akkor zsírba rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele). Azután lesz «czakumpakk», (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbe vegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön czigánypecsenye, meg zsiványpecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk «granatéros marschot» (hát ez mi? túros csusza, de turó helyett hagymás krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) aztán még jön a «visokai sütemény», ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, a kinek ezüst vitézségi rendje van.
Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is. Hevenyészett asztal lett terítve, a főherczegnőnek átadatott a magyarul irt «menázsi» s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kinálás. A kisebbik professzora a főherczegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy fotográf-műhelyt s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó társaságot: a főherczeget a kanállal a szájában; én szerencsére nem látszom a pohártól, a miből épen iszom.
Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzáült a honvédcselédség; következtek utánuk a czigányok; még azok sem bírták elfogyasztani, akkor aztán jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint a Thábor-hegyi prédikáczió.
Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az) s egy egészséges séta után én eltüntem Rómer Flóris szobájába (úgy hívják azt, a hová bekvártélyoztak) s ott neki ültem regényt irni; mert hát nemcsak a nagyherczegek parancsolnak velem, hanem a «Kis királyok» is.
Ilyen az én szüretem!
Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő: dehogy voltam éhes. Ha az apát úr fel nem jön értem, a holnapi tárcza a «Nemzet»-ben hosszabb lenne.
«Várnak már odalenn!»
De azt nem árulta el, hogy mire várnak?
Nagy meglepetés volt. Már a tornáczba érkezve, hangzott elém az alföldi népdal, a mit a főherczegnő szobájában énekeltek; a kórusban túlnyomó volt a szopránhang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe léptem s megláttam az egész társaságot. A főherczegi család ifjú tagjai és az udvarhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve; Mária főherczegnő gyöngyös pártával, zsinóros pruszlikban, gyönyörű gömöri parasztleány volt, míg Margit főherczegnő kisjenői oláh fátának volt öltözve, ezüst szövöttes katrinczával, piros mellénykével, ezüst virágokkal hímzett, hosszú bő ingujjakkal, karmazsin piros csizmában, a mi mind úgy illett hosszú fonadékú aranyszőke hajához. Zichy Irén grófnő pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula bárónő aranycsipkés főkötőjében, virágos viganójában a mátrai pompát képviselte deli alakjával. A két kis főherczeg Bánk bánt és Hunyady Lászlót miniatureben, – maga pedig József főherczeg igazi eredeti debreczeni csikós ornatusban pompázott; lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje fél vállára vetve, alatta az ólompitykékkel kivarrott pruszlik, sallangos kostök, a szíj mellé dugva, (megsúgta később, hogy szűz dohány van bele vágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas pengős sarkantyúk, s a vállán keresztül csavarva a kivert nyelű karikás ostor.
«Milliom bocsánat! hisz ebben az egész társaságban csak én magam vagyok egyedül a német.»
«Azt énekelte a pap: ne nézd uram, hogy ő német!»
Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy táncz lesz ennek a vége! A hogy be is következett; vacsora után átment a társaság a tánczterembe. Ott várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá valót. Hiszen tánczosnő lett volna szép számmal; de tánczos csak egy volt, a kis József herczeg; a ki ki is tett magáért.
Mondék a főherczegnőnek: «eszembe jut most az az operette, a minek a czíme «Tiz leány és egy férfi».
«Majd lesz itten több is!»
Kiváncsi voltam rá, ki lesz az? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr?
Egyszer aztán megperdül a sarkantyú s előáll maga József főherczeg, Mária főherczegnőt párul vezetve, s bemutatja azt az igazi huszáros, csikósos magyar tánczot, a milyenre én csak kecskeméti diákkoromból emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jó kedv, neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly délczegségét, nem rugdal, nem toporzékol az, hanem kevélykedik, abban a virtusa, s minden mozdulatával azt mondja, «ki a legény a csárdában?» De gyalog is szivesen eljöttem volna Alcsuthra, csak azért, hogy ezt a tánczot lássam.
Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a tánczban. Vittek.
Még azt mondta a főherczegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a palotást.
«Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak ruinás.» Denique, megesett.
Tudom, hogy ezért az exceszszusért kereset alá fognak venni idehaza; de hát majd én is azzal védem magamat, a mivel a bécsi operaszinházi páholynyitó, a ki Milán királynak gyufát nyujtott a foyerban szivargyújtáshoz: hogy «kényszerítő körülmények forogtak fenn».
Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsi, a jogtanárom examinálni akart, hogy «quid juris». – «Non sum paratus: az éjjel bálban voltam.» – «Tánczoltál?» – «Omnino.» – «Habes eminentiam.»
Aztán mikor felébredek, keresem a fejemen a papillotokat, a mikbe a szép dúsfűrtű szőke hajam van becsavargatva: (azok is mind szerelmes versekből voltak hasogatva).
Hol van az már – Marczi fiam!