SZINHÁZI PUBLIKUMFOGÁS FÜRDŐN.
Másutt is nehéz a közönséget arra fellázitani nyáron, hogy színházba menjen, hát még fürdőn? a hol az ember, ha egymást nézi, az is elég mulatság.
Már délután három óra s még egy jegyet sem vittek el a pénztártól: pedig a veranda és gyógyudvar teli van válogatott közönséggel.
Egy, e tárgyban sok érdemmel biró toborzó neki indul a keserű adószedésnek.
Három termetes úr, ki most végezte az ebédet oda fenn, ide jött le a fekete kávét elkölteni.
– Ah, kedves egészségükre az ebédet! Hanyadszor tetszik ma kávézni? Csak másodszor? Harmadszor majd ozsonnára, úgy-e? De meg is látszik az áldás! Ez aztán az egészség! El tetszik ma jönni szinházba? Mit? Hogy nem kellenek önöknek a szinészek? Igen, de annál inkább kellenek önök a szinészeknek! Önök már háromszor ebédeltek ma, azok meg, szegények, csak ma estére fognak tegnapravalót reggelizni, ha lesz bevétel. Csak nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni a hazán, hogy ily bőség idején a tudomány és művészet meghaljon éhen!»
Ezek megadják magukat.
Most idevetődik valami vatermörderes, borotvált állú egyéniség; valami bécsi börze-ágens.
– Ah, hozta Isten! Ön valószínűleg zártszéket keres a mai színi előadásra? Hogy érdemes-e azt megnézni? Elhiszem azt. Hogy ön bécsi, párisi szinházakhoz van szokva? Bagatelle! Ez itt olasz és spanyol! Ma lép föl signora Filomela di Carmonadli az «Afrikai nőben» Meyerbeertől, a mit még Párisban sem adtak! Nem hallotta ön hirét signora Carmonadlinak, férjezett Savanyo Caposta? Az nagyszerű! Párisban jobb szeretik, mint Charlotte Grisit! Aztán milyen a kiállítás! A díszletek mind selyemből és khinai porczellánból vannak; az előfüggöny maga négyezer ötszáz hatvankét forintba került; Pestet ábrázolja: ott van a kereskedelmi csarnok az előtérben, este hat órakor kiteszik az ablakába a bécsi börzeárfolyamról érkezett telegrammot, azt is megláthatni rajta, s mikor vége van az előadásnak, minden ember kap két forintot vacsorára. És mindezt hetven krajczárért.»
A börzeügynök nevet és fejcsóválva viszi a hetven krajczárt a kaszszához.
Most végig megy egy köpczös parasztgazda, feleségével, leányával az udvaron.
– Ah jó napot, bácsi; színházba ugy-e? szinházba? hogy nem oda? hát hova? Nincs az most itthon. Elment Veszprémbe; ne is keressék: menjenek inkább a szinházba. Ma uj darabot adnak. Pompás darabot, lesz benne ének, táncz, nagy tüzijáték. Hogy ki volt az a Choufleuri úr? Hát nem hallották hírét? az Napoleonnak az első minisztere, valóságos született franczia: ez volt az, a ki kivitte, hogy Francziaországban nem fizetnek szőlődézsmát, se akczist, azért indított Napoleon háborút, hogy azt akarta, hogy itt se fizessenek. No hát ez az a Choufleuri. Ezt meg kell nézni; előadás alatt fánkot fognak osztogatni, s előadás után minden ember kap egy pohár bort (otthon a pinczéjében, ha még maradt.)
Ez is velünk jön.
Egy gömbölyű arczú és termetű tisztelendő atya telepedik le valamelyik asztalhoz.
– Alázatos szolgája, admodum reverendissime domine! Engedje meg, hogy tiszteletemet kinyilatkoztassam. Rég van szerencsém, jó híréből ismerni. Hogy honnan ismerem? Hahó! Ki ne emlegetné azt, a ki annyi jót tesz a szegényekkel, az inségesekkel? Nézze csak, admodum reverendissime, ezt a szerencsétlenséget. Ma reggel a direktor épen arra nyit be a színpadra, mikor kilencz szinész már a nyakára kötötte a kötelet, hogy mikor felhúzzák a kurtinát, őket is húzzák fel vele együtt. Borzasztó eset! Ha kilencz szinész egyszerre elöli magát, tizennyolcz özvegyet hagy maga után! Most ezeknek a javára lesz előadás: eltetszik jönni ugy-e? Nem is kérdem. Hogy még ma haza akar admodum reverendissime utazni? Szinház után a legszebb idő. Hogy itt hagyja az alkalmatosság? Semmi baj. Itt az én négy lovas hintóm, parancsoljon vele; akár mikor; mibe fogassak? brumba, faëtonba, batárba, nájdicsámba? Tessék választani.
A tisztelendő úr is kénytelen velünk jönni.
Most híre futamodik, hogy három előkelő úr, a ki nagyon bizonyos páholyvásárló, összeesküvést tervez a szomszéd faluban lakó X. úrhoz teendő barátságos kirándulásra. Ennek útját kell állani. Pedig már a kocsit is megrendelték.
– Alászolgája! Hallották már azt a borzasztó esetet? Most beszéli itt egy hiteles ember, a szomszéd falubeli káplány, hogy szegény X. úr a múlt éjjel megtébolyodott. A vendégeit, a kik nála voltak, baltával hajigálta, maga a szegény káplán is az ablakon menekült ki előle. Én kértem, hogy ne mondja senkinek, ne is mutassa magát többet itten, hogy híre ne futamodjék. Ugy-e jól tettem? Szegény X. úr! milyen derék ember volt! Aztán el tessék jönni a szinházba.
No ezeket is itthon marasztottuk.
Most egy kereskedő család érkezik, nagy pompával, három hölgy, két férfi!
– Helyet, helyet: asztalt ide, pinczér! Nem látod, kik jönnek? Ez a derék család ni! Ilyen hazafiak és honleányok kellenének sokan! Bezzeg nem kell ezeket bíztatni, hogy jőjjenek a szinházba: mindennap ott vannak. De akárhogy elnézi az ember, nem is lát szebb leányokat az egész publikumban, mint ezek. Úgy segéljen, a publikum fele csak azért megy szinházba, hogy őket láthassa. Az apjuk, az pedig a legszolidabb ember fél Magyarországon; s aztán micsoda generozitás! Kitesz akármi született mágnáson. Művészetre, irodalomra, a mit kiád, számba sem veszi. Ezt becsülöm aztán.
Ez mind hát mögött mondatik, de úgy, hogy hallhassák.
Világos, hogy mind ott lesznek.
De az is világos ám, hogy a közül a hat üzér közül, a ki amott egy asztalt elfoglalt, s gyapjúról meg repczéről értekezik, egy sem szándékozik komoly harcz nélkül megválni a hét tizesétől. Ide már drasztikus eszközök kellenek.
– Uraim! A ki lump, ahhoz nem beszélek! A ki nekem azt mondja, hogy az a hetven krajczár is boldoggá teszi, annak azt mondom, agyiő, nesze még hetven krajczár hozzá, légy kétszer boldog! A kinek csak a pénz az Istene, a ki két garasért az öreg apját is eladná, olyan emberrel én szóba sem állok. Karsamediner! Tessék felszedni az elhajított szivar csutákat; az igen jó üzlet. Önök azonban tudom, hogy nem ilyen emberek, hanem igazi gentlemanek, a kik ötven krajczáros kabánoszt szívnak. Pfuj Teufel! Az olyan ember a ki visszakér a koldustól fél krajczárt, ha egy egészet adott neki. No iszen, majd olyan embert is mutathatok én az uraknak.
Hárman vállat vonnak és nevetnek rajta: de három megtér és kapitulál 50 krajczárig egy parterre jegyre.
– Itt jön az amerikai! Ez a derék gyerek ni! God bàj sir! Hogy vagy öreg? Most jött ide s már magyarúl beszél. Hau-du-ju-dú! Eljőjj ma a szinházba, öreg, jó hír jött Amerikából: megverték a rabszolgatartók az északiakat kegyetlenül. Vagy te is északi vagy? No hát akkor az északiak verték meg a rabszolgatartókat még kegyetlenebbül. Erről lesz az egész előadás, és kedvedért angolúl fognak énekelni az egész darabban végig, s a yankee doodle csárdást elhúzzák háromszor. Végül a Kearsage és az Alabáma hajók között történt tengeri csata fog életnagyságban két csavargőzös halászladik által produkáltatni.
No ez egy páholy!
– Uraim, először trombitálnak. Csináljanak tourokat, a kik kártyáznak, háromszor körül, aztán megy minden ember, a ki meg nem akar betegedni a hosszas üléstől. Tessék egymásnak szaporán fizetni. Ah, nagyságod nyert tíz forintot: no abból ötöt rászánhat egy páholyra. Méltóságodnak pedig veszteni tetszett húsz forintot? No ha huszat adhatott a pique-dámáért, adhat még ötöt azokért a szép eleven dámákért. – Tudtam én azt.
Második trombitaszó.
– Uraim! Dámáim! Politzei Stunde hat geschlagen! Öt órán túl nem szabad kártyázni, most jött ki a konkordátum: bírságot fizet, a ki itt marad.
A toborzott nép felkerekedik és megy.
De még nehány asztalnál ott marad egy-egy csapat, mely beletüzelte magát a robberekbe, s nem hagyhatja abba.
Harmadszor trombitálnak.
– Talpra magyar! Hangzik a trombitaszó! Urak, siessünk. Itt ne maradjunk. Jön Patkó, jön Hajnal, tizenketted magával, mindenkit kirabol, a kit itt talál. Menjünk a színházba, oda nem jöhet be, mert bilétet kérnek tőle!
Még aztán egynehány tapsonczra volna szükség, mert a fürdői publikum blazirt, nem szeret maga tapsolni.
Egy csoport léhűtő ott támasztja a korlátot.
– Hát ti mért nem mentek a szinházba, akasztófára valók? Itt kell lopni a drága napot? Aló marsch, a színházba. Én fizetek helyettetek. Aztán tapsoljatok. Ha jól viselitek magatokat, kaptok tőlem előadás után fejenkint öt garast, meg egy csináltvirág bokrétát a kalapotok mellé.
Végtére ilyenformán csak megtelik páholy, zártszék és karzat. A publikum jól mulat az előadáson, de még jobban azon, hogy milyen mesterséggel engedte magát összefogatni.
Csak a tapsonczok veszik komolyan a dolgot. Előadás után, mikor legtöbb a nép a gyógy-udvaron, megjelennek levett kalappal, s kérik azt az öt garast a tapsolásért.
– Ne féljetek fiaim. Az öt garastok fejenkint kijár. Szeretem, hogy takarékosok vagytok, nem felejtkeztetek meg róla. Jó helyen fekszik nálam a kapitálistok. Majd holnap megint gyertek el tapsolni, megint lesz nálam öt garastok; az lesz már tíz garas, negyven esztendeig mindennap benn hagyjátok nálam: felszaporodik tíz ezer forintra; annak a kamatjából is megélhettek. Derék, takarékos fiúk! alig huszonöt esztendősek, már is pénzt keresnek, s nem költik el, nem iszszák be: itt hagyják nálam. No fiaim már most menjetek haza.
És ez másnap, más variácziókkal megint újra kezdődik.