HA AZ EMBER HÍRESSÉ LESZ.
Tallérosy Zebulon barátom mindig azon sóhajtozott, hogy bárcsak ő belőle valaha híres ember lehetne. Kivánságát meghallgatá a sors; egy rövid év s neve ott ragyog, a hol egy Mühlfeld, egy Brinz, egy Dr. Hein s egyéb világhírű humoristák nevei ragyognak.
Van-e a hazában hirlapolvasó, a kire Tallérosy Zebulon levelei hasonló felvidító hatással ne volnának, mint a (csitt! Szerk.) Ugyanazon leleményesség, ugyanazon helyes felfogása a nép hangulatának, a mit nyomról-nyomra mindig jobban bámulunk itt és amott.
Denique Tallérosy Zebulon híres embernek érezve magát, nem férhetett bőrében, élvezni kivánta a hírrel járó dicsőséget, s elindult egy kis körútra, mint szoktak híres emberek, kik szeretik magukat ünnepeltetni.
Első nap vasuton utazott. A waggonban egyedül találta magát egy más nemen levő egyéniséggel, a kitől később, saját állítása szerint, megtudá, hogy még kisasszony. A szép lélek kanász kalapot viselt kócsagtollal, meg Kazinczy-dolmányt, nagy vitézkötéssel és illendő krinolint. A mit a költők a szépségről írnak, az mind meg volt rajta, azzal a változatossággal, hogy fehérek nem a fogai, hanem a hajaszálai, feketék nem a szemei, hanem a fogai, pirosak nem az orczái, hanem az orra. Külömben igen jeles és kellemetes egyéniség volt.
Zebulon barátunk nem állhatván sokáig az inkognitót, felfedezte magát kellemes utitársnője előtt, hogy ő az a híres Tallérosy, a mit a szép lélek igen nagy örömmel hallott, s magasztalta aztán tisztelt barátunkat és idézte jelesebb mondásait, úgy hogy az utolsó stáczión Zebulon alig fért ki a waggon ajtaján, úgy meghizott a sok dicsőségtől.
Szerencsétlen! Nem tudta, hogy kinek a kezébe került. Az a szép lélek a Divatcsarnok vidéki levelezője, hirhedett rébuszmegfejtő czelebritás, a ki azonnal, a mint papirhoz jut, siet megírni a minden tekintetben jelesül szerkesztett divatlap zöld borítékja számára e következő tudósítást:
«X. X. Ma utazott keresztül jeles és hirhedett hazánkfia Tallérosy Zebulon, egy csodaszép úrhölgy társaságában, ki által a legnagyobb kitüntetésben részesítteték; igéretét birjuk, melyet a fentisztelt delnőnek adott, hogy mihelyt országos ügyei engedendik, hosszasabb itt maradással fogja szerencséltetni itteni tisztelőit, s különösen azon tisztelőnőjét, ki e rövid napot élte legkellemesebb perczei közé fogja számítani.»
(Zebulonnak pedig van felesége otthon; erre a vidéki levelezők nem reflektálnak.)
A vasutról leszállva, Zebulon kocsit fogad; jámbor kék mándlis hazafit, s megmondja neki a falu nevét, a hova szándékozik.
A jámbor fuvaros útközben elárulja, hogy ő is szokott ám ujságokat olvasni. Zebulon kap rajta, felfedezi előtte kilétét; a fuvaros nagyon örül, hogy ilyen nevezetes személyt szállíthat a szekerén, s azontúl foly az értekezés ország dolgairól és magas miniszteriumról, egész a falu határáig, a hova a Zebulon meg akar érkezni. Itt a litterátus furmányos bátorkodik azzal a prózai kérdéssel megszakítani a tanácskozmányok folyamát, hogy hová akar szállni a tekintetes úr?
– Had hova mashova, mind az in kedves baratom uramhoz, tekintedezs Mindenvaro Adam úrhoz.
– Aha! No annál épen most van tizenkét katona a Ráczkrisztus regementből (Reusz Kösztricz) egy főhadnagygyal adóexekuczión.
– No! úgy kedves baratom uram, kocsis, nem szalok oda. Katonakkal nem jó kollizióba gyüni, a hol hadnagy van, hamar történik konfliktus, katona előtt respektussal birok, ez a hadnagy nekem kellemetlen auspicium; csak menyünk kocsmahazba.
Szerencsétlen Zebulon! Nem gyanította, hogy a fuvarosa titkos levelezője a debreczen-nagyváradi közlönynek, melynek legközelebbi száma ily tudósítást hoz:
«Q. Q. Most járt vidékünkön ama híres Tallérosy Zebulon, hirhedett czelebritás; épen akkor volt itt katonaexekuczió; a derék hazafi szörnyen szidott valami Auspiczi hadnagyot, a kinek szerencséje, hogy nem találkozhatott vele a konviktusban, mert külömben kollaczióra majd adott volna neki egy kis despektust.»
(Azt persze nem bánja a vidéki levelező, akárhogy tud Zebulon a duellálás mesterségéhez.)
Nemes barátunk tehát nem mervén érdemes barátjához szállni, kinek hasonló körülmények között az «újabb beszállásolás» alig okozna örömet, leteteti magát a falusi fogadóba.
A kocsmáros fiatal értelmes ember, újságokat is látni asztalán, felesége is fiatal menyecske. Zebulon nem állhatja meg, hogy meg ne ismertesse magát. Kocsmáros nagyon örül. Beszédbe elegyednek; Zebulon kérdezősködik családi állapotuk felől: «van-e már örökös?» Kocsmáros bajuszán pederítve, felel «még nincs, de aligha nem lesz.» Menyecske elpirul s kiszalad a szobából!
Zebulon tehát illő virágnyelven mond: «no, agya Isten, esztendőre megirkezik az, a kit olyan nagyon vartunk.» (Senkit mást nem értett alatta, mint azt az útban levő örököst, a ki majd talán születni fog a vendégfogadós örömére.)
Szerencsétlen! Nem sejtette, hogy a kocsmáros titkos levelezője a Trombitának, melyben a legközelebbi postával a következő tudósítást fogja közrebocsátani:
«Hirhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, környékünket is megvigasztalá körutazása alkalmával; sokat panaszkodtunk a mostoha idők fölött; ő azonban megnyugtatott, hogy majd máskép lesz az, ha a jövő tavaszszal hazajön az, a kit olyan nagyon várunk stb.»
(Azt persze a vidéki levelező nem tudja, hogy az ujságokat nemcsak a kávéházban olvassák, hanem a policzián is.)
Mit csináljon Zebulon az unalmas éjszakán át, hogy meg ne őszüljön, míg megvirrad?
«Ne tessék búsulni, mindjárt eljön az ispán úr, meg az erdész, aztán meg a káplán úr, azok itt szoktak tarokkozni, szerencséjüknek tartandják, ha uraságodat be vehetik negyediknek.
Úgy lett. Zebulon megismerteté magát mind a három úrral, a kik természetesen mind régóta tisztelői s nagyon örvendenek, hogy ilyen nagy férfiuval ehetnek egy tálból cseresnyét.
Előhozatik az altehrwürdig tuczat kártya, melyben a többek közt a skiz hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajczáros bilyog, a pagát szegletéből meg le van hasítva egy darab; a ki oszt, mindig megmondja: «ott megy a skiz, ott megy a pagát.» Zebulon külömben is nagy szerencsében van; káplán úr pedig oly roszszul játszik, hogy mikor ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új krajczárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilencz krajczárt, s abból csak magának Zebulonnak kilenczvenöt krajczárt, ki eként befonta a társaságot legalább két veres forintig.
De hátra van a boszú! Szerencsétlen Zebulon nem sejtette, hogy a káplán úr a P. H. titkos levelezője, ki is revancheul nem késett az ultrák egyikének körútjáról e humorisztikus megjegyzést közleni a fentisztelt lap hasábjain:
«Itt járt Tallérosy Zebulon is, ki úgy látszik, hogy sokkal szerencsésebb a 47-es tarokban, mint a 48-as politikában, mert egy éjjel összes mindnyájunknak egész pénzkészletét elnyerte.»
(Azt persze nem gondolja meg a levelező, hogy az embernek otthon hitelezői is vanak.)
Már most kerülj haza Tallérosy Zebulon.
A legelső, a mint otthon benyitja az ajtót, az, hogy a felesége tíz körömmel ragad a hajába.
– Hát te semmire való vén kandur! Micsoda szép kalandok útán jársz te, ha elszabadulsz? Ki volt az a csodaszép hölgy, a kinek megigérted, hogy majd oda mégy hozzá lakni? Úgy-e? Eltagadtad, hogy már feleséges ember vagy? Kiadtad magadat diáknak; úgy-e fertelmes?
Zebulon az ártatlan emberek flegmájával veszi a dolgot; tudja, hogy nem vétett semmit.
– Micsoda bolond beszid ez? Ki elbolondabitota teneked?
– Soha se tessék tagadni. Itt van nyomtatásban ni. Ugy-e? Csodaszép hölgyek kellenek neki?
Zebulon olvassa az árulást, bámul, esküszik, káromkodik, a harcz annál elkeseredettebb lesz; szerencséjére csengetnek az ajtón, soha szivesebben látott vendég nem jöhetett a házhoz, akárki legyen.
Azon akárki pedig senki sem más, mint a szabó, meg a csizmadia, meg a boltos, aztán meg a masamód, mind hozzák a kontót.
No köszönöm az ilyen megszabadulást.
– De mi ütött az urakhoz, hogy ma gyünek hozam? Talán lutrit megnyertem, a kire nem tettem, vagy mi?
– Igen is, itt van az ujságban, hogy méltóztatott igen sok pénzt nyerni. Most tessék kiegyenlíteni e kis tartozást.
Tallérosy lát és olvas, olvas és káromkodik.
– Micsoda nyeresig? It a tarczam, kifordítom, befordítom, kívül is anyi van, mint belül. Micsoda nyeresig? Egy paprikahendlinek az ara, semmi több.
De azok nem akarják elhinni; a mi nyomtatva van, az nem lehet nem igaz. Zebulon esküszik mennyre-földre, nem használ, azok nem mozdulnak, míg legalább valamit nem fizet abból a nagy nyereségből. Csöngetnek az ajtón. No hála Istennek, jön valaki megint, a ki által megszabadul Sisera hadaitól.
Két ismeretlen úr áll előtte, a kiket nem látott soha.
– Ön az a Tallérosy Zebulon?
– Szolgálatjukra.
– Mi baja van önnek Auspiczi hadnagygyal?
– Soha se is halotam nevit.
Ekkor egyik úr előhúz egy ujságot a zsebéből s mutatja neki:
– Mit akart ön ezzel mondani?
Zebulon elámul.
– Soha in, az in iletemben!
– Akar ön elégtételt adni azon úrnak, kit úgy megsértett, s kinek mi segédei vagyunk?
– Eligtitelt, de minek eligtitelt?
– Tessék igent, vagy nemet mondani.
– Nem akarom. Sem eligtitelt, sem kevistitelt nem akarom. Nem bantottam senkit.
– Úgy, tehát nem ad elégtételt? s tudja ön mi az olyan embernek jutalma, a ki a megbántásért megtagadja a lovagias elégtételt? Annak a hátán megtánczoltatják a rájtpájcslit.
Jaj Zebulon! Ennek fele se tréfa. Ezek haragos urak. Mit csinálni velük? Ki szabadít meg ebből? Hol van egy policzáj?
Mintha csak kivánságra jönne, itt van a policzáj.
– Herr Zebulon. Alant vár a kocsi. Tessék velem jönni oda a numero ultimóba.
Ezt nevezem aztán esőről csurgó alá! Kihívás elől behívás elé.
– Herr Tallérosy! szólt a rend tiszteletreméltó fentartója a numero ultimóban. Micsoda botorságokat beszélt ön itt: Türről, Garibaldiról, hogy majd eljönnek? Miért mondta azt?
– Én?
– Ne tessék tagadni. Itt van az ujságban; nos talán nem igaz?
Zebulon annyira meg van rettenve, hogy nem talál szavakat mentségére.
– Ezúttal örülhet ön, hogy nagyobb büntetés nem éri, hanem kénytelen vagyok önnek tudtára adni, hogy az efféle lázítások miatt önnek a várost elhagynia nem szabad.
Óh átkozott híressélétel.
Már most szegény Zebulon barátunk igy van:
Ha hazamegy és bezárkózik, a felesége kikaparja a szemeit.
Ha nyitva hagyja az ajtaját, a hitelezői nyakára járnak.
Ha kimegy az utczára, rajtpájcslit tánczoltatnak meg a hátán.
Ha pedig el akar szökni a baj elől, elcsípik, mint országháborítót.
Így jár, a ki híres emberré lesz, s azt nem tudja titokban tartani.