WeRead Powered by ReaderPub
Életemből (I. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. cover

Életemből (I. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

Chapter 71: A HOLT EMBER.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The narrator offers autobiographical recollections of mid-nineteenth-century political life, describing a society ruled by a privileged nobility while the rural masses lacked representation and remained burdened by servile obligations. He summarizes reformist debates calling for responsible government and broader suffrage, explains how censorship and neighboring uprisings intensified urgency for change, and traces the sudden arrival of a popular upheaval that challenged entrenched institutions. Interwoven with personal memory, the account examines intellectual currents, obstacles to legal and social reform, and the conviction that national renewal required bringing the peasantry into the constitutional community.

A HOLT EMBER.

Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlen egy requizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba, onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinűleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy héti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat von.

– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?

– Ki mondja azt?

– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.

– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem prætendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticzipácziót kérek.

– Micsoda posthumus czélokra?

– Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

– No még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticzipáczió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

– Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házi gazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztűl ment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát s odább állt vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bachus templomban rá akadhatott, már akkor az India tollatlan két lábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna præparálva.

– Nini. Az úr megette az én pulykámat! támadt rá az igazgató a szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot s az aláhúzott sorokra mutatott:

– Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.