AZOKRÓL A «SPITZLIK»-RŐL.
Van egy bécsi módi, a mit alkalmilag Pesten is el szoktak kívánni.
Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, a helyett, hogy tele-tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát, még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre, hajtó-vadászatot tart börtöne férgei után: spitzliket keres.
Mint mondám, ez bécsi mód; ott szokták az alkotmányos életet rendesen a spitzlik üldözésén kezdeni.
Hogy az abszolutizmus Magyarországon is használta a titkos rendőrség intézményét, az kétségtelen; hanem annak alkatrészei annyira hivatalos egyéniségek, vagy annyira ismeretes szomorú czelebritások voltak, hogy ugyan együgyü teremtésnek kellett lenni, a ki valami szive titkát rájuk bízta. Aztán mit is akart megtudni általuk tőlünk a kormány? Hogy mi a germanizálásnak szivünkből-lelkünkből ellene dolgozunk, hogy hazánk állami létéről soha le nem teszünk, hogy epedünk a szabad intézmények után, – hogy reméljük a bitorló abszolutizmusnak rettentő összeomlását, – s annak szétrugdalt romjai helyén alkotmányunk újra felépítését? Ezt akarta a titkos rendőrség által megtudni tőlünk az abszolut kormány? Hisz ezt megmondtuk neki nyiltan a szemébe, a hol kívánta, sőt ha tetszett, írásban is adtuk neki. Ezt meghallani nem volt Dyonis mesterséges fülére szüksége.
Hogy voltak a társadalomnak kétséges jellemű tagjai, kik bizonyos dæmoniakus ambiczióval költött komplottok felfedezésében kerestek ephialtesi hírnevet, s árulkodásukkal jó barátok bizalmas körét vitték hosszú szenvedések próbatüzébe: azt is jól tudom. Számoljanak keblük istenével.
De itt azon szerencsétlen kikiáltott emberekről akarok szólani, a kiket a titkos mende-monda ilyenkor ezzel a hátukra akasztott névvel szokott dekorálni: «spitzli» – «szaglár».
Inkább humorisztikus rajzot vázolhatnék-e tárgyról, ha többen igen komolyan nem kérdezősködtek volna tőlem, hogy vajjon hihető-e ez a városszerte elterjedt szájhagyomány?
Hihető-e az, hogy emberek, kiket eddig tiszteltünk, kikkel naponkint együtt társalogtunk, kikre ügyeinket, dolgainkat rá bíztuk, egyszerre csak úgy legyenek előttünk bemutatva, mint társadalmi kémek, a titkos rendőrség bérenczei?
Sőt a napokban már egy hosszú írott lajstromát is beküldték hozzám a rendbeszedett spitzliknek, számszerint hetvenhatnak (!), kiknek neveik mellé az összegek is ki vannak téve, miket szolgálataikért húztak; a legfelső 5000 forint, a legalsó 3000 forint. (Ez egy pipakupakoló neve után áll: vajjon mi feladatot szánt ennek a szegény ördögnek a szájhagyomány? tán a Kazinczy-pipák viselőit kellett evidentiában tartania?)
A legtöbb csihésnek kikiáltott persze kávés és korcsmáros; vannak azután grófok, bárók, doktorok, ügyvédek, királyi tanácsosok, nyugalmazott katonatisztek, hivatalnokok, iparosok, szerkesztők, tanárok, szolgák, örömleányok, boltosok, bankárok, papok, szerzetesek, sőt még jámbor czigány brugósok is.
A lajstrom eredetére nézve az állíttatik, hogy azt egy beavatott toll írta ki az eredeti fekete könyvből, mely a pénzkiosztást is kontraszignálta.
A beküldő nagy betűkkel írta utána: «én nem hiszem.»
Azt nagyon is jól teszi, ha ezzel a hittel nem terheli a lelkét.
Egészen mások, sokkal nagyobb emberek voltak azok, a kik akkor Magyarország sírját ásták, s ha már azoknak megbocsátottunk, az apraját ugyan ne üldözzük.
Annyival kevésbbé, mert az üldözés méltatlan fegyver volna kezünkben.
Ha valaki vétett a haza és a honfiak ellen, s oly helyen áll, hol újra véthet, mondjuk meg szemébe, a mi való; de háta mögött alattomban ne orgyilkoljuk le senki jó hirnevét.
Ez a spitzli-kergetés nem egyéb, mint a kenyértársak versenygése.
Egyik üzletember a másikat kikiáltja titkos kémnek, hogy a publikumát elhajhászsza; egyik czigány zenebanda a másikat vádolja kémkedéssel; sőt még a tivornyaházak főnöknői is ily úton iparkodnak rosszabbítani egymás becsületét. Tisztességes küzdtér-e ez?
S midőn látunk az elrágalmazottak között olyan derék, becsületes hazafiakat is, kiknek nincs egyéb bűnük, mint hogy nem lehetnek szerencsések népszerűséggel dicsekedhetni, hogy tán nem barátjai az újabb koreszméknek, de azért a maguk emberségéből élő független emberek: lehetetlen, hogy a pártellenfelek védelmére szót ne emeljünk, kimondva azt, hogy a titkos vádaskodás nem találkozik helyeslésünkkel.
Szembe, a ki nem szeret!
A franczia nagy nemzeti mozgalom napjaiban azt irták az utczaszegletekre: «mort au voleur!» (halál fejére, a ki lop!) Ezt a jelszót felírhatjuk mi is. S valakinek a becsületét ellopni nem csak azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek, hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.