MIKOR EBÉDRE HÍVSZ VALAKIT, MEGMONDD, HOGY HOVÁ?
Karvalyi nagy gavallér volt a maga idejében.
No az alatt, hogy «nagy gavallér», nem azt értem, hogy csikorgó csizmát viselt, meg fényes kabátot, hanem azt, hogy tartott elegáns szállást, kocsit, lovat, ezüst zsinóros inast – a kedvese számára; ott adott estélyeket, banketteket, szupéket, dinéket, szoarékat, matinékat, a melyre hivatalosak voltak elegáns gavallérok, szinészek, tánczosnők, énekesnők s más szolid társalgású szellemek.
Ezt mindenki tudta a városban.
Kevesebben tudták azt, hogy valahol egy kis újvilág-utczai udvarlakásban Karvalyi úrnak egy más, szerényen butorozott szálláskája is van, a hol a neje lakik három felnőtt leányával, a kik hímeznek és csipkéket mosnak s munkáikat pénzért eladják; s tulajdonképen itt van Karvalyi úrnak otthona.
Ezt, mondom, sokkal kevesebben tudták.
Egyszer Karvalyi úr megint nagy bankettet adott, száz palaczk franczia pezsgőt vesztett fogadásban azon kérdés fölött, hogy K… tánczosnénak ki van-e tömve a lába, mikor tánczol, vagy egészen igazi? elvesztette a fogadást; nem volt a tárgyban semmi vatta.
Most e veszteségre nagy pezsgőzésnek kelle végbe menni; hogy legyen a ki a száz palaczkot elfogyaszsza, olyan embereket is meg kellett hívni a vendégségre, a kik még egyébkor nem voltak nála; így fogta el Karvalyi valami régi jó ismerősét, s kérte igen szépen, hogy holnap jőjjön el hozzá: nagy ebédet ád.
Az ismerős igérte, hogy elmegy.
Másnap az ismerős szépen fel is készül, s ebéd idején beállít Karvalyi úr szállására, a hol a családja lakott, melylyel régibb ismeretségben állt.
Csak a nő és a három leány volt otthon, azok pedig már asztalnál ültek, egy nagyon takarékos ebédke vége felé, melynél nem hogy pezsgőről lett volna szó, de pohár sem volt elég, a miből a vizet igyák.
Az ismerős bámulva mondá, hogy ő ide van híva ebédre a háziúr által.
Az pedig nincsen itthon.
Már úgy tehát bizonyosan a napot tévesztette el; holnapot értett holnapután helyett. Bocsánatot kért, ajánlotta magát és elment.
Azt az egyet esze ágában sem forgatta, hogy Karvalyi úr őt nem ide hivhatta ebédre.
Délután véletlenül összetalálkozik vele az utczán. Karvalyi úr nagyon derült állapotban volt. Megragadta.
– De ugyan barátom uram, mért nem jött el? Milyen fölségesen mulattunk; vártuk egész négy óráig.
A megtámadott komoly képpel felelt:
– Hiszen én ott voltam délután két órakor, de már akkor megebédeltek.
– Kicsodák? kérdé Karvalyi úr, gonoszokat sejtve.
– Hát a ténsasszony és a kisasszonyok.
– Ön talán az én szállásomon volt? kiáltá megrémülve Karvalyi.
– Hát hol másutt?
– S tán megmondta a feleségemnek, hogy én önt ebédre hívtam?
– Azzal mentem be.
– No akkor szép mulatságot készített ön az én számomra odahaza…