EZ ELŐTT.
Tetszik azt tudni, hogy én a magyar-utczában 21-ik szám alatt lakom, egy csendes kis magányos szobában, melynek ablakaiból két nagy szép kertre nyílik a kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virág illat – az az enyim.
Fölöttem megint egy másik poéta lakik, Szigligeti; szintén olyan fekvésű szobában, szintén arrafelé nyíló ablakokkal; – egész órákig halljuk egymás dobogó lépteit; a magányos szavalás hangjait, miket a szentelt dühbe hozott költő, mikor egyedül van, csupán láthatatlan múzsájának mond el.
És ha még hat emelete volna ennek a háznak, mind a hat emeletnek ugyan abban a szobájában okvetlenűl valami poéta ember fogna lakni, s írná egymás tetejében a sok mindenféle kigondolhatót, ki versben, ki prózában; – mert hát meg van ez a hely babonázva!
Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony, rozzant vityilló, abban volt egy kis udvari szállás két szűk szobával, (képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes czéhenkívüli csizmadia; a másikat egy fiatal költő, a kit keresztnevéről híttak Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy vezetéknevéről – «Kisfaludynak» czímezték.
A fiatal ember száműzve volt az apai háztól, azon szégyen miatt, hogy ilyen mesterségre adta magát! Rokonaitól tehát semmi segélyre nem számíthatott – sok ideig.
Urak, úrfiak! válogatott összes munkák kiadói, fiatal sárkányevő talentumok, tengerszippantó geniek! vajjon mit gondoltok, hogy élt meg ezelőtt félszázaddal az olyan ember, ki a magyar irodalomnak szentelé tehetségét; – a mi persze, hogy nem mérhető össze a tietekkel?
Mikor még honoráriumnak híre sem volt, s mikor még a magyar író koldulni szégyenlett.
Hát az bizony úgy élt meg, hogy nappal képecskéket festegetett, miket az egyetlen műárus M. darabonkint három-négy forintjával fizetett (bankó czédulában), este azután ülhetett az irásnak, olvasásnak; a festő tartotta az írót, az ecset gondoskodott másodszülött testvéréről, a tollról! A képecskéket mégis csak inkább el lehet adni, mint a verseket.
Az egyik szobában ült író- és rajzoló-asztala mellett Kisfaludy Károly, a másik szobában ült a tőke mellett a szegény kontár csizmadia. Amaz a halhatatlanság emlékét építé: költeményeket írt; emez a mulandóság sebeit orvoslá: csizmákat foltozott; s a költő és a csizmafoltozó igen jó egyetértésben éltek együtt.
Mikor Kisfaludy elkészült valami képpel, a mi a műárusnak megtetszett, (adott érte tán öt forintot is); míg a szegény csizmadiának elfogyott a munkája, csak úgy gubbasztott háromlábú székén, az ifjú költő megvigasztalá:
– Ne búsuljon János mester, van nekem most egy kis pénzem, megélünk belőle együtt. – S megosztá vele azt a keveset.
Máskor meg a költő pénze fogyott ki; a műárusnak nem kellett a munka, meg-megszakadt a szerény kereset: a csizmadia észrevette aztán a szomorúságot:
– Ne búsuljon ifjú uram, van nekem most munkám elég; majd elélünk valahogy! – s akkor aztán egész éjjel ott ült a tőke mellett, hangzottak mustája csattogásai reggelig: hogy ő is megoszthassa szegény keresményét az ifjú költővel.
Így éltek együtt évekig a költő és a csizmadia a kis udvari szállásban, egymás baját, gondját és kenyerét osztva; ilyen zene mellett születtek a rímek, miket tíz év mulva az egész ország hangoztatott… és ezt most majd el sem hinné senki.
Oh aranyat termő vaskora a magyar költészetnek!