KI HÁT AZ A KAKAS MÁRTON?
Jó idő óta, hol levélben, hol galléromnál ragadva, kérdezgetnek itt is amott is, hogy bizonyos Kakas Márton kilétéről és hollaktáról adnék tudósítást; mindezen kérdezősködésekre eddigelé jónak találtam kitérőleg felelgetni, azt is gyaníthatva, hogy tán e kiváncsiság olyan érdemes urakat is bánthat, a kik szeretnék megtudni, vajjon ez a becsületes ember hol csavarog olyankor, a mikor más becsületes ember a személykereset-adót fizeti? s hol lehetne egy szerény Mahnzettellel rátalálni s holmi restáncziákat anno ennyi meg ennyiből megsteuereintreibolni rajta? Azt épen nem mondhattam a kérdezősködésre, hogy én magam legyek az, mert akkor rám nyomják, hogy két fejem van, fizessek mind a kettőtől; azt sem válaszolhattam, hogy nem ismerem, mert hiszen hűséges dolgozótársam. Hát csak tartottam egy ideig a közönséget holmi «ibis, redibis»-féle válaszokkal; hanem valamelyik vasárnap nagyon megszorítottak.
Ez a jámbor barátom valami verset írt, nem tudom én, mit? azt elszavalta valaki, nem tudom én, ki? valami műversenyen, nem tudom én, hol? végül a közönség hítta a szerzőt. Mi lesz ebből? gondolám magamban: vajjon megtartja-e azt a regulát, a mit a hajdani ördögidézések formuláztak: «jelenj meg előttem tetszetős, deli legény alakjában és engemet meg ne ijeszsz; s hozz én nekem harminczháromezer darab aranyat, kelendő pénzben!» Hm: magam is elvenném.
De bíz az én Spiritusom nem jelent meg; utoljára engem kezdtek el döfölni könyökkel, hogy adjam elő, hová tettem?
Már most tehát, nehogy rám fogják, hogy katonaköteles egyént rejtegetek magamnál, kénytelen vagyok elmondani az egész történetet, elejétől fogva, azon módon, a hogy megtörtént; a maga tiszta valóságában.
A mint a tisztelt közönségnek tetszik mindenféle irkafirkáimból tudni, én egy savanyúkedvű, mogorva, haragos ember vagyok; a kinek abban telik kedve, ha más embert ijesztgethet, szomoríthat, méregbe hozhat. Ez énnekem a hivatalom; ezért engem rendesen fizetnek.
Ezért én irok mindenféle szomorú és rettenetes történeteket s úgy esztendőnkint tíz, tizenöt embert, néha azonban rámegy ezerre is, a kiket mindenféle halálnemével megöldösök, s az én nekem nem kis fáradságba kerűl, mert azok védelmezik magukat, s egynehányszor, kicsi híja volt, hogy ők nem öltek meg engem.
Egyszer épen a Véres könyvet irtam, melynek folytán szerződésem volt a kiadóval, különféle utakon, módokon százötvenezer embert ágyúval, lőporral, vízbefojtással és kardélével kiirtanom.
Épen új halálnemeken törtem a fejemet: a midőn egyszer csak az a csoda történik velem, hogy a tollam nem akar fogni a papiron. Akár hogy nyomom, erőtetem, nem ád ki egy árva betűt sem. Megtörlöm, megfaragom, újra tintába mártom: mind hiába; a toll nem akar a véres munkának részese lenni.
Valahányszor leteszem kezemet az iróasztalra, lámpásom üvegharangja mindig egyet kondul, mintha órát ütne.
Haragosan új tollat szúrok a töviskes disznótollszár végébe; ez már majd fog: mikor akarom folytatni a megkezdett írást, nincs sehol; keresem félóráig, felhányom az egész asztalt: utoljára megtalálom a fiókom legeslegfenekén, a hol az örök tűzre kárhoztatott vadkéziratok álltak.
Hogy került ez oda? Bánom is én! Boszorkányság. Törődöm is én boszorkányokkal! Idegen asszonyszemélyekre semmi gondom.
Mikor aztán megint írni akarok, nagyot horkant a lámpásom, mint egy fojtogatott ember s menten elalszik. Persze, nem volt fölhúzva. Nem ijedtem meg a sötétben, újra fölcsavartam a lámpást, meggyujtottam s makacsul fogám a tollat: de már most azért is egyszerre ezer embert nyakazok le. Hanem ezalatt a tinta beleszáradt a tollamba megint.
A kalamárisba akarom mártani, s ime különös meglepetésemre a tintatartóm tetején egy kis furcsa figurát látok ülni, a ki nem tartozott iróasztalom gnómjai közé.
Egy arasznyi emberke, finom mókusprémes mentében, sarkantyus csizmákkal a lábán, s piros kakastaréjos fejjel, egyik kezében irótollat tartva, másik kezének felemelt újjával engem fenyegetve.
Ijedten kaptam le a süveget fejemről:
– Alászolgája! Kihez legyen szerencsém?
– Csak tessék feltenni! szolt a kis kobold tollsíp hangon: régi ismerősök vagyunk.
– Nem emlékezem, hogy lett volna szerencsém.
– Én vagyok önnek a «Spiritus familiárisa.»
– Jaj, tisztelt barátom, ne nevezze ön magát spiritusnak, még híre megy, hogy spiritust gyártok s akczizát fizettetnek velem: mondja ön magyarúl, hogy kicsoda?
– Tehát: házi szellem.
– Már olyan lidérczféle, a ki aranyokat hord a házhoz? (Lásd: Ipolyi magyar mythologiája.)
– Aranynál is jobbat, jó kedvet, vidámságot.
– No kedves barátom, akkor azt lopod, mert az már régen nem terem ezen a vidéken.
– Vetni kell a magját, majd elszaporodik megint.
– De már ahoz én nem értek. Én csak gyilkolni tudok, boszankodást szaporítani, embereket mérgesíteni és boldogtalanná tenni.
– No hát keljen fel innen, hadd üljek én az asztalhoz.
– Hát aztán?
– Hát majd én írok ön helyett mindenféle nevetséges furcsaságot, a mi öntől magától ki nem telnék: az leszek önnek, a mi Maquet Dumas Sándornak; ön pedig menjen az alatt mulatni, vagy dinnyét ültetni, a hogy tetszik.
– És a konvenczió?
– Mindennapra három gyűszűnyi tinta, mert én avval élek.
– No ez olcsó koszt. Áll az alkú. Itt a tinta, itt a papiros, én tehát elmegyek sétálni; mire haza jövök, írjon ön nekem egy színbírálatot.
Ember emlékezetére ez volt a legunalmasabb munka, a min valaha emberi két szem elaludt; itt mutassa meg a humorisztikus lidércz, ha tud valamit.
Egy kicsit vakarta is rá a taréját, mikor ezt mondtam, hanem aztán csak hozzá ült, maga alá szedte lábát és írt.
Én pedig vettem a kalapomat s indultam sétálni. A lépcső alján eszembe jutott valami s visszafutottam.
– Hohó barátom lidércz! Egyet elfelejtettem megkérdezni. Tud-e ön németül?
– Én minden nyelven tudok.
– Hát akkor ismeri azt a könyvet, a mit úgy hínak, hogy Pressverordnung, aztán meg azt a másikat, a melyiknek becsületes neve: Kriminalverfahren?
– Azokhoz nekem semmi közöm. Én ön helyett dolgozom, ön én helyettem felszedi a honoráriumokat; ha párbajra hínak, ön én helyettem duellál; ha pörbe fognak, helyettem allegál; ha elitélnek, helyettem kiüli a büntetést, s ha valaki belém szeret, ön lássa, hogy mit csinál vele?
– No mert csak azért mondom, hogy van én nekem itt a Dunaparton egy nagy házban egy pár igen jó barátom, a kik minden sort átolvasnak, a mit én írok vagy kiadok, nagy figyelemmel és gyönyörködéssel; a szebb helyeket veres plajbászszal aláhúzzák, úgy mutogatják egymásnak: mikor nagyon megtetszett nekik valami, akkor magukhoz hivatnak, megdicsérnek: néha azt sem várják, hogy én menjek oda, ők jönnek hozzám; ha a munkám nagyon tetszett nekik, még a nyomdából elviszik mind, minden példányt elprænumerálnak; hát csak arra kérlek, hogy ezen tisztelt barátim előtt az érdemeimet ne szaporítsd; mert már a nélkül sem találják helyemet s nem óhajtanám, ha egyszer még is helyemet találnák.
A lidércz bólintott, hogy jól van; én pedig mentem sétálni. Még egyszer vissza kellett térnem: már ez nekem szokásom, a zsebkendőmért, meg a félkeztyűmért rendesen a szögletről térek vissza.
– Mi nevet fogsz aláirni a czikknek?
– Alakomról is láthatod: «az én nevem Kakas Márton.»
S valóban ezzel kezdte a legelső czikket, mely akkorra épen elkészült, mire az ácsorgásból hazaértem. Átolvastam: no, megjárja; nem olyan rossz, mint gondolám. Kezdőtől ennyi is elég.
A harmadik színbírálat után Kakas Mártont szerződteté Heckenast barátom ezerkétszáz forint fizetésre: nekem csak az a dolgom volt, hogy a nyugtákat aláirjam s a pénzt elköltsem, és naponkint két órát vegyek Keresztessynél a karddal való verekedésnek mesterségéből, mert a jámbor lidércz legalább ötven embert élet-halálra ellenem lázított ez ideig.
Egyszer azonban megsokalta már az örökös kritizálást és megszólíta:
– Hallod-e? ha a pokolból jöttem volna, azt mondanám, ereszsz oda vissza, mert sokkal jobb mulatság a danaidák feneketlen hordajába vizet hordani, Sysiphusnak követ hengeríteni, s a háromfejű Cerberust rábeszélni, hogy taktusra ugasson, mint örökösen a kritika száraz malmában őrölni: csodálom, hogy Muszkaországban az ólombányák helyett nem inkább színbírálói sánczmunkára itélik a halálos bűnösöket; gondoljunk ki már valami mást.
– Jól van, fölhatalmazlak valami másra.
Egy óra alatt a spiritus familiáris készen volt a Nagy Tükör tervével.
– Nehéz lesz ez drága barátom! Belesülünk. Nem volt még ilyen dolog mi nálunk; sem írók, sem rajzolók hozzá. Miből állítjuk ki?
– Csak bízd azt rám. Minden kezdet nehéz, majd jó lesz később.
Az igaz, hogy nehéz is volt! Mint a kinek kovácspörölylyel kell egy darab vasból varrótűket csinálni. Megis látszott rajta. A rajzok, a metszések, a hozzáírt szöveg mind szörnyű mértékben hasonlítanak azokhoz a fazekokhoz, a miket Robinson Crusoe öntött kínjában először a puszta szigeten. Hanem azért az áldott publikum csak bevette azt.
Harminczhat előfizetővel kezdtük meg a vállalatot: kérdezém Mártontól, hogy mennyit nyomassak belőle? ő azt felelé: hatezeret!
Az év vége felé nem maradt fenn belőle több kétszáz példánynál. Pedig az egészben csak a «jön a billog!» ért valamit: hanem ez aztán sokat is ért; kivált azoknak a szerkesztőknek, a kik megadták az árát.
Egy napon szokatlanúl rossz kedvvel tértem haza. «Baj van, spirite! nagy baj van. Egy jó barátom miatt, a kiért jót álltam, sokat vesztettem: nem is merem kimondani, hogy mennyit? Mi a patvart csinálok most?»
A lidércz orrahegyére tette mutató újját és gondolkozott.
– Próbáljunk újságot kiadni.
– De iszen nem kell nekem; adtam én már vagy kilenczféle újságot ki, mindegyikkel megégtem, s örültem, ha a csizmámat ott hagyva a degetben, mezítláb kijöhettem belőle.
– No csak bízd én rám; ez olyan lap lesz, a minek nem árt meg sem az árviz, sem a jég, sem a diplomáczia. Ez humorisztikus lap lesz.
– Szégyenlek én olyant csinálni.
– Hiszen nagy szégyen is az, de hát legyen a szégyen az enyém. A legnagyobb ostobaságokat én írom alá: neked semmi bajod vele.
– De én nem értem, hogy lesz, mint lesz? ki látja el majd munkával? Ki ír bele verset? lapba pedig az kell. Nagy versíróink úgy tesznek mint az oroszlán, évenkint csak két kölyket hoznak a világra, persze hogy a tengeri malacz minden három hétben hetet fiadzik, de ez is annyiban különbözik némely szapora versíró ijafiától, hogy a tengeri malacz fiának farka nincs, de füle van: emennek pedig se füle, se farka.
– Csak bízd azt rám: írok én verset is végső inségben. (Ezt az élczet az akadémiában hallhatta.) Aztán majd nőnek mások is!
Denique meg voltam szorulva, ráálltam az indítványra; úgy született meg az Üstökös, s az általa nyitott nemzeti kölcsön szerencsésen kirántott financziális zavaromból.
Félesztendő haladtával aztán úton útfélen mondogatták az ismerőseim, a kik találkoztak velem: ej de nagy bolond az a Kakas Márton! ej de furcsa újság az az «Üstökös!»
– Hiszen kérem alássan, én egy betűt sem írok bele, mentegetőzém: én nem is tudom jó formán, mi van benne? Az a Kakas Márton az oka mindennek.
Vettem észre, hogy régibb tudós barátaim nem akarnak rám ismerni, kiknek derogál ez a kompánia.
Sőt majd kimaradtam az akadémiai kandidáturából, mert ellenem vetették, hogy nem lesz-e az majd orczapirulás másokra nézve, ha ilyenféle filozófusok is tévednek az ünnepélyes terembe, mint Kakas Márton princzipálisa?
Azonban már egyszer megvan: nem segíthetek rajta. Elismerem én magam is, hogy ez az Üstökös nem egyéb, mint csupa merő bohóskodás: igazán nem is érdemes benne valami okos dolgot keresni; hanem én elhárítok magamról mindent, én nem vagyok benne részes: engem ne tessék érte korholni. Kakas Márton mindennek az oka; ő hiábavalóskodik itten, én magam csak a korrekturát viszem a lapnál.
Azért mégegyszer alázatosan engedelmet kérek, hogy a világon vagyok, majd egyszer ezt a hibámat is megjavítom, s akkor Kakas Mártont is elviszem magammal; addig pedig kérem alássan, hogy ne kivánják kiadatását tőlem, mert apjának egyetlen fia, s ő keres az egész háznépre.