KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN.
«Édes öcsém Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a kenyeret; hanem eredj, láss valami dolog után; szaladj, nézd meg a műtárlatot, mi van benne? értesz te a pikturákhoz is annyit, a mennyit a szinészethez; no hát lódulj, délután itt legyen a referáda.»
Tudniillik, hogy a szerkesztő mondá ezeket a szép szavakat nekem, a mikből maig sem tudom, hogy meg akart-e velök dicsérni, vagy «au contraire!»
Tehát elmentem a műtárlatba. Már a belépésnél mindjárt nem tetszett az, hogy elvették a pálczámat; ez olyasmit jelent, hogy itt tilalmas a verekedés.
Odabenn egy derék attillás férfi megmutatta, hogy merre van a dolognak az eleje: a bámulás azután az én dolgom volt.
A legelső szobában van felakasztva egy Barabás festménye utáni kőrajz, melyet könyvnélkül is könnyű kitalálni, hogy az a mennyasszony hazaérkezése a napához. A képen minden alak örül és örvend, minden alak a maga saját módja szerint, kurjogatnak a vőfélek, örömében sír a napa, reszkető kezét nyújtja az öreg gazda ifjú menye elé, kit boldog fia mutat be szüleinek. Az egész kép lehelli a boldogságot: még a primás czigánynak is jó kedve van, a mint megdöfi könyökkel a czimbalmost: «húzsd már dade». A műegylet bizony jól tette, holy ily szép eredeti képet választott részvényesei közt kiosztandó műlapjául; már erre magam is felcsapok részvényesnek.
Valamivel odább egy tót muzsikus pengeti a hegedűjét. Ez a kép olyan eleven, hogy a mikor azt mondtam neki: ‚czokcses Gyuró?‘ azt feleli rá, hogy: «dobre zdravi pán welkomosnye.»
Kissé odább láttam a kenyérmezői csatát. Ej de kedvemre ütik ott a törököt agyba-főbe. Ez már aztán kép; nem olyan mint a másik, a hol csak a magyar hull rakásra. Becsülöm érte a festőt, hogy a derék Báthory Istvánt olyan nagyra festette, hogy a többiek mellette mind koczagyerekeknek látszanak, mert az bizony nagy ember is volt. Ezt a kitüntetést megérdemlette a derék hazafi a hálás utókortól.
Sajnálom, hogy arról a húgomasszonyról nem mondhatok hasonlót, a ki nagyon is reggeli pongyolában azt mondja magáról, hogy ő alszik. Egy az, hogy olyan poziturában csak az elefántok tudnak aludni: a falnak támaszkodva; más meg az, hogy mi szükség nekünk azon tisztességes asszonyszemélynek a hátát látnunk? A művész bizonyosan nem kapott szép ábrázatú minta alakot, s gondolta magában, üsse kő, lefestem megfordított frontban: elég lesz érte 1600 forint. Látatlanban az egy kicsit sok lesz! «Szembe rózsám, ha szeretsz; ha sokat kérsz, elmehetsz.»
Nevezetesnek találtam azután azt a képet, melyiknek az a czíme, hogy Zellertó. Zellert láttam is eleget, megengedem hogy a mi zöld, az mind zellerlevél rajta, de tavat nem tudtam rajta sehol felfedezni, ha ugyan áll az, hogy másutt is azt híják tónak, a miben víz van.
Csinos kép a magyar szánkázás; de téved a jellemzésben az idegen festő, a midőn az agarat a szánka mellett hagyja futni. Benn szokott ülni az agár a nagyságos úr mellett; nem jár az olyankor gyalog.
A visszatérő halászok festvényében remeken vannak szinezve a tengerhullámok: szinte elmegy az embernek a kedve az utazástól, ha sokáig nézi.
A téli est erdőben stuttgartti kép. Nevezetes természettudományi tünemény rajta az, hogy a nap mikor lemegy, füstölög.
Gyönyörü kép azonban a parasztháborúi jelenet; a németországi pórlázadás hősei elfoglaltak egy úri várat és apáczazárdát; vezérük egy csontos veres szakálú kegyetlen alak, ott ül dölyfösen az elfoglalt épület kapuja előtt, rongyos köntösére egy oltárterítőt akasztva, előtte az elfogott nemes delnő könyörög a családjáért, kire gúnyosan tekint a győztes vezér térdére könyöklő parasztleány: az alakok különfélesége, jellemző indulat kifejezéseik a legkisebb részletekig, tökéletes kivitelük a művész gazdag képzőerejéről tesznek tanúságot; abból pedig, hogy mily helyesen van mindez egy összeható egészszé alakítva: a sötét előtér árnyékában fekvő két apácza (egyik halott) nyugodt alakjaitól a közepén megvilágított kitünő jelenetig, arról többet kellene beszélni művészeinknek, mint a mennyit én tudok.
Egy szérűt is láttam azután s vágyódom legközelebb majd egy cséplőgépet is látni lefestve, a mik mind igen érdekes tárgyak.
Hanem a mézes heteket köszönöm alássan. Két olyan unalmas teremtés, hogy ha rájuk gondolok az ásítás fog elő. Ugyan miért festették le őket? már akkor mégis inkább nézem azt a magyar menyecskét ott mellette, a ki ugyan kancsalít egy kicsit, s az egyik képe közepére valaki odalőtt egy cseresnye maggal; hanem hiszen ez azért mind igen természetes lehet.
Jó két festmény még a vasárnapi iskolai jelenet, s a három királyt játszó fiúk felszerelése; mindegyik műértelemmel van festve.
Látható még ott négy leány egy képre festve, a mi semmit sem jelent mást. A művész szavukon fogta a költőket s festett arany hajat, korom hajat, nefelejcs szemeket, kláris ajkat és porczelán keblet. A képek gyönyörűek lehetnek, de épen annyi hatást gyakorolnak a nézőre, mint a négy dáma a tarokkártyából: makk, tök, zöld, veres; az ember jobb szeretne helyettük négy tarokkot, akármilyen rosszat.
Végre szólok a mohácsi csataképről. A nagy kép maga elfoglal egy egész teremet, s festőjének, Than Móricznak fényes tehetségéről tanúskodik. A kép részleteiről elég bő alkalmunk lesz akkor beszélni, midőn ennek rajzát lapjaink hozandják: addig is annyit kell mondanunk róla, hogy a mi majd az egyszínű rajzban elvész, a szinezet kitünő szépsége mindenki figyelmét megragadja, s a nyert elismerés az ifjú szerzőnek nagy buzdítására szolgálhat.
Mulatságos azonban, hogy e kép nyomtatott leírásában egy helyütt az áll: «a futó királyt Trepka és Zedlicz csehlovagok tóra viszik.» Sajtóhibából e helyett: «tova viszik» és ez a német szövegben hűségesen le van fordítva: «… führen den König zum Moraste.» Azt ugyan ők nem akarták cselekedni.
Jövő hónapban újra kezdjük a képmutatást (úgy hiszem, ez elég jó szó a Bilderausstellungra).