A BÖLCS TANÁCSBIRÁK.
Könnyű olyankor elpolgármesterkedni, mikor nincsen egyéb dolog, mint a zöld asztalnál prezideálni s a rabok ételét megkóstolni, hogy nincsen-e nagyon megsózva; de mit csináltak volna az urak ebben a következő esetben, a mit majd most mindjárt elmondok?
X. Y. és Z. három híres nagy magyar város az alföldi rónán; (biz azoknak az igazi neveit is kitalálhatja, a ki nagyon megerőteti a fantáziáját); az 1849-iki téli hadjárat alatt e három városnak jutott az a szerencse, hogy a császári hadsereg főhadiszállásával dicsekedjék.
Vegyük, hogy Y. város fekszik középen, X. és Z. pedig jobbrúl, balrúl.
X. városban feküdt egy keményszívű osztrák tábornok (most már ez is szelidebb, mert meghalt); Z. városban pedig Jellasich, a horvát bán, saját hadtesteikkel.
Egy napon a közbül eső Y. város hatósága egy ilyenforma peremtorius parancsot kap az X-ben állomásozó tábornoktól:
«E mai naptól számítandó nyolcz nap alatt nekem X-be szállítsanak önök 60 ezer részlet szénát; a miből, ha a kitűzött napon egy is fog hiányzani, a várost megsarczolom, a polgármestert és a tanácsot vasra veretem s Budára küldöm a várba.»
Az érdemes tanácsot nagy aggodalomba ejté e szép szó. Rögtön utána láttak, hogy a sok adag szénát kiteremtsék, de biz abból a legnagyobb akarat mellett sem lehetett többet előállítani 5000-nél.
Tudósítják aztán egész deferencziával a tábornokot, hogy a tervezett és a foganatosított számok között ugyan nagy ám még a különbség.
A tábornok azt izente vissza, hogy ez nem az ő baja; ha készen nem lesznek a napjára, ők látandják, hogy mit kapnak?
A népség, megértve a vigasztalást, azt mondta rá, hogy miután a 60 ezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a várost úgy is mindenképen megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezeret sem küldik el; hisz úgy is mindegy.
A nemes tanács azonban kitalálta a nyitját. Felrakatta szekerekre az ötezer részlet szénát s megjelent a Z. városban állomásozó Jellasich bánnál.
Kivánta tiszteletét tenni. Hallotta hírét a nagyméltóságú úrnak s nem akarta elmulasztani ezt az alkalmat.
A bán épen jó kedvében volt; megtetszettek neki a zsirosszájú magyar emberek nagyon. Elbeszélgetett velük minden jóról, még le is ültette magánál. Nagyon megtisztelve érzé magát.
– Csakugyan azért jöttek önök ide, hogy velem találkozzanak?
– Sőt még valami másért is, felelt a deputáczió mosolyogva. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze exczellencziád hadserege számára, azt kivántuk átajánlani.
A bán még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés által; most már annyival barátságosabban kezdte marasztalni látogatóit, de azok már kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.
– Hova sietnek oly nagyon?
A deputáczió úgy tett, mintha átallaná megmondani; végre nagy unszolásra egy közülök így szólt:
– Már csak nem akartuk megmondani, de ha exczellencziád parancsolja, hát legyen: – ide kellene még mennünk X. városába; ez – s – ez tábornok úr azt a galibát csinálta, hogy el akará tőlünk magának vitetni azt a szénát, a mit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá, akárha becsukat is bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért kuporgattuk azt, hogy ide adjuk.
– Ne féljenek semmit, monda nekik a bán; ez már az én dolgom lesz; csak menjenek haza, legyenek békén, majd elintézem én a dolgukat a tábornokkal, hogy nem lesz semmi bajuk.
Nem is történt az egész hadjárat alatt semmi baj Y. várossal.
Ezen történet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész népséggel kaszára kapva, magát leapríttatta, s a várost porrá égette volna; hanem nekem igy is nagyon tetszik, hogy a magyar ember a legnagyobb veszedelem közepett is hogy helyt áll a bajnak és megtartja a dekorumot.