POLITIKAI ÉRZÜLET A LEGALACSONYABB OSZTÁLYOKNÁL.
(1862.)
Van szerencsém előre is kijelenteni, hogy én legalacsonyabb osztályok alatt a társadalomnak nem azon rétegeit értem, melyek favágással és téglahordással mozdítják elő a világ folyását; hanem mint a szó jelentése hozza magával, azon osztályokat, melyekben az «a–b–ab»-ot tanítják; s azt bizonyára meg fogják nekem engedni hat éven alúl levő polgártársaim és társnőim, hogy az ő osztályuk a világban rőffel mérve is a legalacsonyabb, s ha ők felnéznek mi ránk, kik már a harminczon túl vagyunk, viszont el kell ismerniök, hogy mi vagyunk a «magasabb körök».
Tehát egy úri barátomnak van egy ily öt éves kis leánya, Jolánka, a ki már tud olvasni, s ha nagyon szép emberek kérik, deklamál is, (nekem is deklamált); azonkívül a kis bubáját minden nap felöltözteti; de nem minden nap új divatba, a hogy azt nagyobb honleányaink szokták, hanem állhatatosan mindig ugyanazon magyar csipkés főkötőbe, fűzött vállba, aranyos köténybe, a hogy már azt a nagy honleányok únni kezdik.
Ugyan abban a házban lakik pedig egy nem hazánkban született hivatalnok, a ki igen derék, szelid ember. Annak is van egy kis hat éves fia: Ottó. No persze: olyan szép név ez, mint akármi más.
Ottónak is volt kis bubája, hanem az katonás alak volt, sisakkal a fején, és lóháton.
Délután, mikor szabad volt játszani a közös-kertben, Ottó is elhozta a czifra bubáját, Jolánka is a magáét.
Csoda-e ha bábvitéz, és bábkisasszony megszerették egymást? Ez még azok közt is megtörténik, a kik valódi emberek, s így lehetne eszük; hát még azoknál, a kik csinálva vannak gipszből és papirosból?
Jolánka és Ottó el is határozák, hogy nem állnak útjában boldogságuknak, hanem egymáshoz adják őket; a hogy szokták az igazi embereket.
Hanem annyit kivívott Jolánka, hogy bábvitéznek zsinórt kellett varrni a kabátjára, s a sisak helyébe prémes kalpagot; ezt mind megvarrta ő neki: s azontúl boldogok voltak. Bábvitéz nőül vette a bábkisasszonyt, s azontúl mindaketten együtt laktak egy nagy katulyából épített házban, kistaffirozva mindennel, a mi kell; Jolánka gondoskodott a bábtársak konyhakészletéről, Ottó szerezte be nekik a költségre való pénzt – persze kavicsból, a mi volt az úton sok.
Jolánka hordott a bábhitveseknek mézes kalácsot, azt megfőzte harminczhárom-féle ételnek, azután meghítták magukat ebédre hozzájuk; megkinálták a bábukat is, s a mit azok meghagytak, azt ők ketten megették.
Ezek a játékok tetszettek a szülőknek. Ugyan kinek ne tetszenék az, a mit a gyerekek játszanak?
Egyszer azonban kitört a viszálkodás közöttük: egy este Jolánka duzzogva hozta fel a kertből bubáját, konyha és asztal edényeit, székeit és asztalkáit. A bubák elváltak egymástól.
Kérdezték, min vesztek össze, miért haragudtak így meg, hogy bábúnőnek el kelle válni bábférjecskétől? de Jolánka nem adott felvilágosítást.
Végre atyja fogta kérdőre: mondd meg nekem kis leányom, mivel haragított meg Ottócska?
A kis polgártársnő elébb szemébe nézett atyjának; oh ezek a gyermekek úgy megtudják azt a nagy emberek szeméből: kihez legyen bizalmuk, kihez ne? Azután nagyon keseregve elpanaszlá.
– Nézze csak, az az Ottó: milyeneket mond nekem!
– Hát milyeneket mond, kis leányom?
– Hát olyanokat.
– De milyeneket?
– Nem is játszom vele többet soha.
– De hát mért nem?
– Hát mikor azt kérdeztem tőle, hát te Ottó, mi fogsz lenni, ha megnősz? hát azt felelte nekem, hogy Rájksrat. Ilyen embernek a bubájával nem játszik az én bubám többet!