KAKAS MÁRTON VÁLOGATOTT LEVELEI.
A VASÁRNAPI UJSÁG SZERKESZTŐSÉGÉHEZ.
Tekintetes szerkesztő úr!
Az én nevem Kakas Márton. Ezt azért bocsátom legeslegelőre, hogy egyszerre mindenki hevenyében elmondhassa rá a maga megjegyzéseit, élczeit és mókáit s többet ne bajoskodjunk vele. Majd fogják mondani: «Bizony kendnek is jobb volna otthon kukorítani, mint itten», vagy pedig: «minden kakas kaparjon a maga szemetjén». Fogják azt is mondani, hogy ime ez az a kakas, a ki a nóta szerint «fejét hagyta a tudósoknak, torkát hagyta az énekeseknek, lábát hagyta a tánczosoknak;» majd ha megharagszik valaki, így is fog szólani: «bizony ez a kakas annyit ért a dologhoz, mint tyúk az ábéczéhez». Legtöbb ember pedig azzal fog üdvözölni, hogy «de már megvírrad, mert a kakas is elkezdett kukorikolni a Vasárnapi Ujságban.»
Én pedig mindezzel nem törődöm, hanem megkezdem a magam munkáját, s nem haragszom meg minden tréfáért, sőt még magam is segítek ott nevetni, a hol mások is nevetnek.
Nem kevesebb az én szándékom, mint a «Vasárnapi Ujság»-hoz állandó szinházi tudósítónak beszegődni. Igaz ugyan, hogy én most jöttem a faluról, s tegnap láttam először szindarabot (nem mondhatom, hogy hallottam is – mert néma darabot adtak, – hihetőleg süketek kedveért), hanem hiszen ezzel a bevezetéssel más színbiráló is nyitott már be tudtomra, s nem mondok vele semmi újat. Annyi képzettségem már van, hogy nem kiáltok rá a szinésznőre, hogy «lássuk már azt a medvét, ifjasszony;» nem is rontok fel a szinpadra, mikor valakit meg akarnak ölni, a többit pedig majd megtanulom a többi hírlapoktól.
Azután én igen kellemetes ember leszek; nekem nem kell sem tiszteletdíj, sem ingyen zártszék, sem hírlappéldány, sem nyájas mosolygások s egyéb mellékes akczidenczíák, sőt nem mondom, hogy egy-egy döböz túróval is nem kedveskedem azért, hogy leveleimet felvegyék; továbbá, párbajt nem vívok; (jó is volna! azt mondanák: «kakas viadal») és senkibe sem leszek szerelmes.
Ennyi jó tulajdonságom mellett ön merőben vétene saját maga ellen, ha leveleimet a «mondanivalók» keserű nyaktilója alá vetve, a többi kifogyhatatlan irodalmi szecska közé aprítaná.
I. SZERELMES AZ ÖRDÖG.
(Ballet öt felvonásban.)
Gyöngébbek kedveért, kivált falusi emberek számára meg kell magyaráznom, mi az a ballet? külömben nem tudják. Ez egy olyan színdarab, a hol minden ember a lábával beszél, a fejét nem használja semmire. Itt a játszó személyeknek arcza világért sem mozdul, haragot, jókedvet avagy meglepetést nem szabad neki mutatni, ezt mind lábbal kell kifejezni. Hm. Hiszen haragot csak könnyű kifejezni lábbal, úgy hogy az ember jól megrúg valakit, de örömet? Ez ám a mesterség.
Előjön egy nagy úr, egyet lép jobbra, egyet balra, ez azt jelenti, hogy most az inasát keresi. A lábát megrázza, ez csengetés volt: az inas meghallotta, bejött. Az úr felemeli a ballábát: ezzel azt kérdezte hogy hol van a kávé? Az inas hátrafelé nyújtja a lábát, a mivel azt mondja, hogy nem adnak addig a kávéházban, míg a régi kontót ki nem fizetik. Az úr erre kinyújtott lábbal megpördül, mint az orsó, a mi annyit tesz, hogy: de mikor a kerek világon sehol sincs olyan pénzverő intézet, a hol az ő számára nyomtatnák a bankót. Az inas erre eltávozik, a mi azt jelenti, hogy nincs rá több szükség. Az úrnak ekkor eszébe jut, hogy van még valahol egy nagyságos úr, a ki szokott kamatra adni pénzt, köznyelven úgy híjják, hogy «ördög.» Fog egy nagy könyvet, mutatja, hogy milyen jó volna, ha tudna belőle olvasni. Mérgében földhöz csapja, aztán kap egy kardot, azzal karikát csinál a földön: nem veszi észre, hogy a kard vége czindhelczli, a kard elsül, s ő ijedtében elesik a földre, a mi annyit jelent, hogy elájult. Erre a szóra kinyílik a pinczeajtó, s előjön egy veres köpönyeges úr, egy nagy kályhafűtő villával, meg egy veres szoknyás kisasszony. Az egyik az ördög, a másik a leánya. Az ördög mutatja nagyon érthetően a leányának, hogy ezt a frátert majd azután szépszerivel el kell vinni a legalsó emeletbe, a minek a neve pokol. Az ördög eltűnik, ott marad a leánya, a piros rokolya lehull róla, s imé egy nyalka gyerek áll a felocsúdó gavallér előtt. De lelkem adta: ekkor már nem a szerelmes ördögöt, hanem a szerelmes kritikust játszszák; ifjú ember, öreg ember elkezd tapsolni a csinos ördögnek, csak az a hülye ott a színpadon ijed meg tőle, s ijedtében majd a bőgös instrumentumába bújik. Mégis megvigasztalódik azáltal, hogy az ördögöcske pénzt hozott neki, ez kiengeszteli: összeüti a bokáit a levegőben s ezzel vége a felvonásnak. A második felvonásban van a grófnak egy szeretője, a kitől ez a kis nőördög el akarja őt csábítani. Most már mind a két kisasszony leányruhában jár, (közbevetőleg mondva: nagyon megsajnáltam szegényeket, most is azt a ruhát viselik, a mit kis leány korukban; pedig nagyon kinőttek már belőle). Nagyon szép az, a hogy ez a csábítás végbe megy; az egyik leány leguggol, a másik a lába hegyére emelkedik; mikor az egyik hátrahajlik, a másik a levegőbe szökik; majd mind a ketten a csillagokat mutogatják lábaik hegyével, a szegény embert megfogják, jobbra húzzák, balra húzzák; az csak tűri egy darab ideig a dolgot, utóljára megharagszik, kinyújtja a lábát, egyet kerít vele maga körül, megpördül ötször-hatszor a sarkán, a mivel nyilván azt akarta mondani: hogy közel ne menjen hozzá senki, mert leüti a lábáról. A dolog azután abban marad. Hanem valami kóbor tengeri betyár időközben ellopja a gróf kedvesét. (Mellékesen mondva furcsa ország lehet az, a hol a leányokat lopják, nálunk ráfizetnek, mégis alig viszik.) Denique a tengeri rabló eladja az ártatlant egy nagy szakálú török basának. (Hogyan is lehetne a török basát képzelni nagy szakál nélkül.) A gróf utána szalad, gyalog annyi tengeren keresztül, kéri vissza s igéri a töröknek cserébe az ördögöt. Az érzi a salétrom-illatot, s csak rázza a szakállát, hanem ekkor elkezd neki az ördög tánczolni. Az egyik lábával felrúgja őt a hetedik mennyországba, a másikkal kirázza belőle a lelket, utoljára a lába hegyén jár előtte, a mi ördögnek nem mesterség; ezt már nem állhatja ki a jámbor basa, megveszi az ördögöt minden áron, s kiadja a gróf úr menyasszonyát. Persze, hogy nem marad neki egyéb az ördögből, mint a szarvai. Hanem már most a szegény ördög lesz szerelmes a grófba; de persze a szülők az ilyen házasságba bele nem egyezhetnek; az ördög exczellencziás úr, a gróf pedig csak méltóságos, a viszonyból nem lesz semmi. Az ördög kisasszonyt haza kergetik a pokolba, a ki azután boszúból összetépi a kontraktust, a mit a gróf adott neki, s így az is szerencsésen megszabadul. A vén ördög azért nem ad most senki lelkére pénzt többet, hogy akkor az egyszer olyan csúful rászedték. Ezzel aztán nagyot ütnek az öreg dobra, a színpad lángtengerbe borúl, s a közönség siet haza vacsorálni.
Mellettem egy alkalmatlan öreg úr ült, a ki az egész előadáson mindazon dohogott, hogy hát ez a czélja a nemzeti színháznak, hogy az egész estét lábfintorgatásokkal töltsék be? hogy hát mit gyarapodik ezzel a nemzeti irodalom, művészet és hazai nyelv? Hogy az ilyen üres látványságok mi szolgálatot tesznek a nép erkölcsi mívelődésére, jó érzelmeinek kifejtésére s izlésére? Pedig hogy ezek volnának egy olyan intézet czéljai, minő a pesti országos nemzeti színház, és nem a közönség fásult érzékeinek felcsiklandozása s több efféle.
Nem birtam elhallgattatni, utoljára azt mondtam neki, hogy ha sokat lármáz, feladom a jegyszedőnek, s nem kap több belépti jegyet. Úgy-e jól tettem?
No a majd jövő héten másról írok.
II. TÖRÖK JÁNOS.
(Dráma.)
Szerkesztő úr? Én, és mellettem még egy pár becsületes ember, azzal a hiszemmel mentünk a szinházba, hogy mi ott a derék Török János hazánkfiáról, a «Magyar Sajtó» nagyérdemű szerkesztőjéről fogunk valamit hallani, a ki bizonyára nagyon megérdemlené, hogy valaki egy szép drámát irjon róla; s képzelje mit láttunk? előjön egy dühös vadember, a ki a feleségét azért, mert egy parasztlegénynyel együtt találta a kertben, minden proczeszus nélkül, rögtönitéletileg lenyakaztatja. Pedig ő sem jobb a diákné vásznánál, mert ő kigyelme meg a szomszédasszonyba szerelmes, a miért a testvéröcscse is, a ki igen jeles ember, eléggé elpirongatja, de a mi nem használ semmit. De még az az asszony is gyámoltalan egy teremtés; a mint rajta kapják, csak engedi magát szidatni, noha nem is ő érte volt a parasztlegény, hanem a leányáért; nem menti az magát sehogy. Úgy rágtam volna már a szót a szájába, hogy mit mondjon? csakhogy rá nem kiáltottam: «ne hagyja magát hugomasszony! mondja annak a mérges embernek, hogy ez a legény a kertész; azt kérdezte tőle, hogy kel-e már a petrezselyem? azért térdelt le a földre!» Ezzel kivághatta volna magát. De persze nem jutott neki eszébe s lenyakazták, mint a ludat. Török János uram csak azután tudja meg hát, hogy nem a feleségébe szerelmes a parasztlegény, hanem a leányába. Nosza futtat hevenyében a felesége után, hogy ne bántsák, de biz az már akkor régen haza ment vacsorálni, s Török János ebbeli kétségbeesésében nem tudja, hogy hova legyen? hogyan ölje el magát? az ablakon ugranék ki; de nem szabad, mert az csak festve van, karddal vágná el a torkát, de az nincs kiköszörülve; a súgólyukba ölné magát, de ott ül a súgó, az elkapja; már kezemben volt egy hatos, hogy felhajítom neki: ihol hat krajczár, vegyen rajta spárgát s kösse magát oda a karos gyertyatartóra; a mint szerencsére meghallja a szükséget egy török rab a börtön fenekén, az keresztül ássa magát a falon, fegyverengedélyt kerít valahol, puskaport, srétet vesz, bejön és ledurrantja Török Jánost, mint a harkályt. Hogy mi történt azután? azt nem tudom, mert a függönyt leeresztették, s a szinészek hazamentek.
Nem így kellett volna ezt az egész darabot csinálni. János urat mindjárt az elején főbe kellett volna lövetni azzal a tatárral, a feleségét azután hozzáadni ahoz a másik becsületes Törökhöz, a parasztlegényt pedig a helyett, hogy annyi veszedelmet kiáll, hogy egy nemes kisasszonyt elvehessen, ha már csakugyan szerették egymást, fel kellett volna küldeni a Nyirbe, hogy keressen magának nemes atyafiakat: talált volna a mennyi csak kell, s senki sem háborgatta volna többet.
Így azonban tanúság az egészből az: hogy kedves felebarátaim! senki le ne vágja közületek a felesége nyakát minden színre, szóra mert azt azután többé oda ragasztani nem lehet, s nem minden ember lehet olyan szerencsés, mint Török János, a kit az ilyen gyilkosságért nem csak hogy el nem fognak, de sőt a közönség a darab végén elő is híja, mintegy bizonyságául annak, hogy lám kutyába sem vette az egész főbelövést.
A «Hölgyfutárban» olvastam épen most egy derék és okos ember több rendbeli indítványát, minő például az, hogy gyümölcsözésre sokkal alkalmatosabbak a fiatal szinészek és szinésznők, mint az öregek, hadd álljon ez az indítványom is a sok között: ha valaki egyszer meghalt a színpadon, azt a közönségnek ne legyen szabad előtapsolni, mert ez nagyon rontja a csalódást, sőt ha valaki sokáig szinpadon játszván, bizonyos számú halálozásokat betöltött, az többé olyan szerepre ne alkalmaztassék, a melyben meg kell halni; mert már nem hiszi el neki az ember.
No úgy-e, hogy nem vagyok én olyan együgyű ember, mint a milyennek gondolt.
III. TELL VILMOS.
(Opera Rossini-től.)
Nagyon, nagyon kérem a szinházi pénztárnok urat, ne adjon annak az öreg zúgolodó páczinaczitának mindig mellettem való zártszéket. Ő az oka, hogy ennek az operának csak az első felvonását hallgathattam meg. S most a szerkesztő úrnak egy ötödrész operáról referálok.
Jól tudom, hogy falusi embereknek beszélek, s így mindent az elején kell kezdenem. Megmagyarázom tehát, hogy mi az az opera?
Opera az, keresztyén atyámfiai, mikor az ember ezt a rövid mondást: «hozz nekem egy ital bort!?» ilyenformán ereszti ki a torkából: «hó-ha-hi-ha hozz ne-e-e-ke-e-em e-e-egy ihahu-tahahul bololololort.» Továbbá, mikor a hős szerelmet vall: «Szivem elraboltatott» először ő mondja egyedül, azután mondják ketten, hárman, végre valamennyi inas, közkatona, paraszt és a silbakon álló strázsa is mind egyszerre énekli ugyanazt az érzékeny mondást: ez így tart mintegy öt perczig. S mikor vége van, megint újra kezdik: «Szivem elraboltatott.» Azután kettő, három, a ki jobban bizik a hangjához, előlép a súgólyukig, s gyönyörű nótákat énekel minden elképzelhető húzó és fúvó és ütő muzsika közremüködése mellett. A szöveget sem a hallgatónak, sem az éneklőnek nem mulhatatlan feladata tudni. Hanem ezek nem olyan énekesek ám édes atyámfiai, mint talán a diákok kántusa. Először vannak közöttük, olyan hangú asszonyszemélyek, hogy mikor megszólalnak, az ember azt gondolja a mennyországból hallja a hangokat: azok a leírhatatlan játékok a hang minden kifejezéseivel még a fülemülénél is furcsábbak. Az sem csekély mesterség, hogy annyiféle ember, a ki mind más szerepet énekel, a taktus szerint összevágó módon tudjon felelgetni, egyszerre belekapni a másik szavába. A midőn a legrettentőbb módon ütik az öreg dobot, fújják az üres fát, negyven ember úgy harsogtatja az éneket, hogy reng a föld bele; a karmester egyet int egy akkora kis pálczával, mint a plajbász s csitt! egyszerre elhallgatott öreg dob, klarinet, furulya és negyven torok; azután újra int a plajbászszal, s akkor meg oly halkal zendül meg az ének és zene, mintha távoli szélzúgás volna, melybe harangszó és búcsújárók éneke vegyül, ábrándozó pacsirta dalával.
No hát ilyenforma az opera!
Zártszékembe ülve, mint már említém, egyfelől az én zúgolódó öreg uram jutott mellém, másfelől egy ifjú lovag (de gyalog) hátrafésült hajjal, a kinek három szemüvege volt, egy négyszegletű solo, egy ablakos az orrán és egy dupla távcső.
A sok szemüveges ifjú nagyon barátságos volt hozzám. Látta, hogy falusi ember vagyok, örült, hogy már vidékiek is kezdenek az operába szokni; figyelmeztetett, hogy ez a legszebb operák egyike; különösen gyönyörű benne a festés: én azt gondoltam a színfalakat érti s kérdezém, hogy ezt is Telepi festette-e? Az ifjú lovag még egy negyedik szemüveget keresett elő, hogy jobban megnézhessen. Látta, hogy együgyüségből szóltam, nem gonoszkodásból s nem restelt kegyesen megtanítani rá, hogy a zenével is lehet festeni. Ez már régen ki van mondva. Mindegyik hangszer külön színt képvisel: a hegedűk az eleven pirosat, a fuvolák a csendes égszínkéket, a trombiták a ragyogó sárgát, a fagótok a zöldet, a bőgők a feketét s végre az öreg dob maga a szivárványt, mert annak a hangjában minden szín megvan, s ezen színekkel festeni tudni, a zeneművészet titka. Elszédültem e titok mélysége előtt, melybe mélyebben elmerülhetni módom lett, a rögtön megzendülő nyitány alkalmával. Ez a nyitány igazán remek valami. Bátran kimondom, hogy még egy szép csárdással is kiállja a versenyt. A pásztorkürt zenéje különösen gyönyörű benne. «No hallja ön? szólt lelkesült szomszédom, ez fejezi ki a zenében a legmélyebb, átlátszóbb lilaszínt.» (Pompás!) Következett azután a nyitány vége, a mikor minden zenész azon törekszik, hogy megmutathassa, miszerint az ő hangszere a legerősebb. Ez nagyszerű. Én tudtam, hogy engemet nem bántanak, de mégis megszeppentem. Hasonlított Szebasztopol ostromához. Tetszett is a közönségnek: ismételtetni kivánta, a mi rendkívüli dolog. A karmester bírt annyi ethnografiai ismerettel, hogy onnét kezdve ismételtette a nyitányt, a hol a csindaratta-bummaratta! kezdődik, mely ismét megtette hatását. Miután felrepült a függöny, kezdődött a játék, az én szemüveges szomszédom elhallgatott, hanem a helyett elkezdett dohogni mellettem a túlnanülő vén besenyő: «micsoda szörnyűség ez? nem elég, hogy az opera a drámai szinészetet mindig lejebb szorítja a színpadról, de apródonkint még a drámai irodalom tollát is kitépi. Egyenkint zenére teszik leghírhedtebb darabjainkat: «Macbethet,» «Tellt,» «Ernanit» stb., és a mint egyszer opera formában került valamelyik a színpadra, soha többet az mint dráma meg nem jelenhet a műsorozatban. A közönség azt mondaná: az igazgató rászedte: zene nélkül adatja az operaszöveget; pezsgős palaczkba tölteti a kútvízet. Ez a leggonoszabb neme a gyujtogatásnak: a világhírű drámákat operaszövegekké dolgozni át» stb. stb. stb. Uram, ez így ment az egész felvonáson végig, úgy hogy én nem értettem az egész operából semmit. Hallottam, hogy valaki énekelt, de nem tudom, hogy mit? Gyanítom, hogy kergettek valakit, de nem tudom, hogy miért? és sejtem, hogy tizennyolcz kisasszony igen díszes öltözetben fonogatott guzsalyon, de nem tudom, hogyan? Egyetlen gyönyörűségem volt egy szép imaének, mely nekem igazán tetszett. Gondoltam, hogy jól cselekszem, ha ennek tapsolok. Egyedül maradtam a tapssal, mindenki rám nézett; senki sem követvén példámat. Persze, itt nem szólt az öreg dob, meg a réztányér. Ezen való szégyenletemben, hogy annyira nem értek a dologhoz, alig vártam, hogy leereszszék a függönyt, keresztűltörtem magamat az előttem ülő egész sor kalapon és abroncsszoknyán s szöktem a színházból, eszembe jutván azon aranymondás: hogy a míg az ember úszni nem tud, ne menjen a vízbe.
IV. CARRION.
(Olasz dalművész föllépte.)
Signore serchesto! Engedje meg kérem, hogy az elején egy kicsinyt érzékeny legyek. Milyen csodálatos az, hogy a hatalmas Olaszország, mely egykor a félvilágot meghódítá fegyverével, most az egész világot meghódítja énekével. Ez buzdító példa ránk nézve. A dicső hunfajzat, mely egykor a félvilágot elözönlé táboraival, egyszer megint elfogja azt özönleni valami mással (talán kalendáriummal?) Ah questa figura! Ah questo borzasztó tenore! sóhajtozék mellettem egy túlmagasztalt ifjú oroszlán: sempre bene, solo bravo! Ez az igazi lángész! Ingenio crasso! Mígnem végre figyelmezteté valaki, hogy a kit most lát és hall, az még nem signore Carrion, és nem is tenor, hanem signore Vangelio és bariton. Az oroszlán úgy elment onnan, hogy rá nem találtam többet.
Megvallom az igazat, mio caro serchesto, hogy én minden szép és gyönyörű ének mellett is csudálatosnak találtam azt a furcsa találmányt, hogy ugyanazon színpadon egyszerre egyik ember magyarúl, másik olaszúl beszéljen: «Ah dio, mio, adio!» – «Van dió uram, egész zsákkal.» – «Questa cosa?» – «Behozzam? itt van az ajtóban.» – «Audiate allo diabolo, hallunco, infame!» – «Csókolom a kezeit, köszönöm alássan, majd máskor is hozok.»
Ha a «Vasárnapi Ujság» olvasói erre azt mondják, hogy nem értik, vigasztalódjanak, mert én sem értem, a közönség sem érti, hanem azért fölségesen mulattunk. Az olasz gyönyörűen énekel; a ki pedig a szöveget akarja érteni, vegye meg a librettot. Az olasz művész mellett kitűntették még magukat signora Bodia (olvasd: Bogya kisasszony) és signore Fiuretti (olvasd: Füredi Mihály).
Maradok azonban ad rivedere (olvasd: rövid időre) önnek mio caro serchesto, servitore umilissimo.
V. ÖZVEGY ÉS PROLETÁR.
(Beőthy László-tól)
és
MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK.
(Szerdahelyi-től.)
Ismerem ezt a taktikát. A körültekintő rendezőség jól sejti, hogy most a beközelgő nyolcz versenymű előadására valamennyi bíráló kést, tollat köszörűl, kalamárist tölt, úgy várja a csatát, jónak látta azért egy kis népfelkelést küldeni előre ágyútöltelékül. Nem szednek rá bennünket a dilletáns huszárokkal. Daczból is kedvem volna megdicsérni ezt a két darabot.
Az első egy fiatal párisi proletár, a ki már annyira jutott, hogy nem hiteleznek neki többé, sem a Beleznay-kertben, sem a Privorszkynál (ilyes nevű kerteknek és kávéházaknak okvetlenül kell lenni Párisban). Ez a derék ember a megfagyásig élhetetlen, az asztal alá búvásig gyáva, a telhetetlenségig falánk, és mégis annyira szerencsés, hogy utoljára kap egy szép özvegyasszonyt meg százezer dollárt. Szerzőnek könnyű lett volna őt megjavítani: egy kis szivet kellett volna csak neki adni (de nem úgy, a hogy a fiók-baglyokat szokás szívvel megtömni), így nem látunk egyebet benne, mint a gyomrát és a hátát. Prózai alkatrészek. Főbűne ennek a fiatal proletárnak az, hogy szerzővel elhitette, miszerint ő valami jó fiú! Ne higyjen neki, fiatal barátom! Ez egy korhely, naplopó. Ön talán nem is tudja, hogy ez idegen hölgyek naplójában kutat, hogy pénzért szeret; saját bűneit másra fogja: szemtelenül dicsekszik, és kedvese testvérét elárulja, hogy magát megmentse? Őrizkedjék ön ezen ember társaságától; a ki annyival veszedelmesebb, mert mindezen gonosz tetteket olyan mulatságos módon viszi végbe, hogy az ember nem tud reá haragudni. Különösen pedig azt ne higyje ön el neki, hogy ő Párisban lakik és franczia. Nem is látta Párist, valamint az a becsületes öreg úr sem, a ki azt állítja, hogy ő Párisban prókátor, még pedig tabuláris. S maga hordja az irományokat a kliensek után. Kisül az időjártával, hogy ez is valami józsefvárosi pervesztő: még tán diplomája sincs. Szerzőnek szép talentuma van vígjáték-iráshoz, de figyelmeztetjük rá, hogy ne társalkodjék olyan emberekkel, a kiket nem ismer.
A proletárt az ifjú Szerdahelyi remekül személyesítette. Egy tisztelt hazafi, a ki mellettem ült, aggodalmasan mondá, miszerint fél, hogy ez a fiatal tehetséges szinész, ki oly szépen halad évről-évre saját pályáján, elrontja a termetét a vígjáték írással. Ha Szerdahelyinek a most következő darabja meglehetős tetszésben talál részesűlni, ez az ifjú is úgy jár, miként előtte mások többen, hogy egyszerre két pályát akarva megfutni, mind a kettőnek a közepén marad. Bár csak ne tetszenék a darabja!
Felgördült azonban a függöny, előjött egy gazdag öreg úr, a ki azért, mert térdig érő kaputban jár, nem akarja másforma emberhez adni a leányát, mint valami híres művészhez vagy íróhoz. Hol lakik ez a derék ember, ifjú szerző, mely városrészben és sub numero hány? hiszen ha csak hír kell! Itt van Kakas Márton; a szerkesztő nemsokára kiadja az arczképemet. Elveszem azt a leányt én. Az ifjú szinész azonban, a ki szerelmes a leánykába, nem tud hírre kapni, mert három kritikus Hunyori, Kunyori, és Gunyori mindig ócsárolja a lapokban. (No iszen, a kit még a mi lapjainkban is ócsárolnak, az azután el is mehet zabot hegyezni Árvavármegyébe.) Jó barátja, a vén szinész ekkor azt tanácsolja neki, hogy ha hírre akar kapni, előbb haljon meg. Úgy tesznek. Feleki lefekszik az ágyba, s ott marad a darab végeig fekve. Ebből a szerepből bámulatos keveset lehet csinálni, főfeladata az levén a művésznek, hogy ne szuszogjon és el ne találjon aludni.
A vén szinész azonban Mózsival, a színházszolgával egyetértve, belármázza a várost, hogy meghalt az ifjú talentum, mérget ivott!
Erre a hirre jön a három kritikus: Hunyori, Gunyori, és Kunyori, s első dolguk nem az, hogy a szerencsétlen halottat megnézzék, a mikor mindjárt észrevennék, hogy az csak teszi magát, hanem előfogják az inast s egyik egy forintot, másik kettőt, harmadik négyet igér neki, ha ez esetet elmondja előttük kapós újdonságúl. De édes barátom, lopni szoktuk mi az újdonságot, nem négy forintért venni. Szegény kritikusnak egész havi bére négy forint, meg egy pár fejelés csizma, sok szinésznek kellene addig mérget inni, mig azért az újdondászok négy forintot adnának ki. A vén szinész, a ki természetesen Egressy, azután mindenféle alakban visszajön, majd mint tót házmester, majd mint mészároslegény, majd mint zsidó szenzál, s remek alakoskodásaival rászedi a kritikusokat; azok megsiratják, feldicsérik a megboldogultat, aztán előjön a gazdag úr is, minthogy a szinész most már nagy hírre kapott, Felekit felköltik, kedves egészségére kivánják az éjszakai nyugodalmat, s hozzáadják a gazdag kisasszonyt; a kit meg is érdemelt; mert nem bolondság ám az embernek másfél óra hosszat az ágyon feküdni és még a legyet sem hajthatni el az orráról. A kritikusok pedig méltó bűnhődésül átadatnak a közvélemény ostorának.
Két érdeme elvitázhatlan az ifjú szerzőnek; egyik az, hogy darabjában nem dalokra és tánczokra építette a hatás reményét, hanem egyedül a drámai művészet alakító erejére; másik meg az, hogy nem írt benne magának czímszerepet, a mi külömben szokás. Harmadik meg az, hogy nagyon megkivántatta az emberrel a vacsorát.
Mikor vége volt a játéknak, kérdezém szomszédomtól:
– Hát remélhető-e, hogy lesz Szerdahelyiből jó szinész?
– De már lesz. Felelt ő egész megnyugodva.
Magam is azt hiszem.
VI. VILÁG URA.
(Dráma Szigligeti-től.)
Miután tőlem már azt várja a közönség, hogy mindig mulattató dolgokat írjak, a miken jól lehet nevetni, tehát tessék utánam jönni. A színpadon egy derék új darab előadása foly, melyben nem találhatunk semmi tréfálózásra alkalmat. Nagy Konstantin és egész familiája rangjukhoz illő szép jambusokban beszélik el a világtörténet legnagyobbszerűbb jeleneteit, miket a szerző igazi költői ihlettel fogott fel. Itt tehát nincs mit keresnünk, gyerünk a színpadra fel, talán a színfalak között vígabb dolgokat találunk: a színfalak titkai nagyon mulatságosak szoktak lenni.
A szavalás foly odakünn, a szereplők hangja csattog, a közönség tapsvihara fel-felmennydörög rá: ez olympusi zaj alatt belép a színfalak közé egy magas halavány alak, arczán a művészet lelke, bár vonásaival a szenvedések, nem az évek bántak kegyetlenül; a rossz szolga, a test, elhagyta az ő urát, a lelket, és megtört mikor még a szellem az ifjúság örök tüzétől hevül. E szomorú alak Lendvay. Még oly közel, tán csak tegnap, bálványa a közönségnek, kinek megjelenését ragályos lelkesülés fogadta, és ma megtört árnyék, ki azon nap sugaraiban nem melegedhetik, mely őt oly nagyra növelte. Belépett, hallgatta az előadást; ezt a darabot is jól ismerte ő, hiszen hat év előtt, midőn a költő azt megirta, ő lebegett szemei előtt, mint a mű legnagyobb hőse. Még most is emlékezik minden szóra abból, még most is érzi a lelkesülést, melylyel azt adni tudná; a szenvedélyes jelenetek most is megrázzák szivét, lelkét és kedve volna felvenni azt a bibor palástot és azzal az ismeretes csengő szóval elmondani: «én vagyok az, a kit mindenki szeret»… és a hűtelen szolga, a roskatag test, azt mondja neki: «ne nézz oda többé. Menjünk aludni Lendvay.»
A beteg művész szemeiből kicsordult a könyű; nem tudott szólni, oda borult művésztársai nyakába, kik boldogok még, mert lélekzetet vehetnek azon magas világban, a hol ő már csak jövevény; és a színvilág többi hősei, a Nagy Konstantinok, Priskusok, római matrónák és bölcsek, együtt sirtak nagy zokogva ott a festett színfalak mögött, a lesújtott művésztárssal; kinek napja nem várta meg, hogy lemenjen a föld alá; még az égen elsötétült. Ilyen tréfás jelenetek történnek a színfalak mögött.
No tisztelt közönség, nevethettél eleget, már most gyerünk odább.
VII. GAUTHIER MARGIT.
(Franczia dráma.)
Szerkesztő barátom! (Egy idő óta per tu vagyunk.) Tudod, hogy van nekem ide fenn egy kis öcsém, valami távoli rokonom fia, a kit az apja rám bízott, hogy vigyázzak rá. Megengedte, hogy mikor szűnnapja van, egypárszor elvihetem a színházba. No hát most épen ideje volt. Elvittem magammal. Gondoltam: szomorújátékot adnak, ez csak nem árthat meg neki.
Hát kedves szerkesztő barátom, ez a Gauthier Margit, olyan valami izé: – hogy is mondjam, egy olyan kisasszony, a ki nem asszony, de nem is leány; a kinek van grófja is, herczege is, de azért még sem grófné, sem herczegné; egyszóval, egy olyan tisztességes frajla, a kinek az ismeretségével nem szokás dicsekedni.
Képzeld már most magadnak, szerkesztő barátom, ez a raffinirozott asszonyszemély elbolondít valami párisi jurátust, vagy orvosnövendéket, vagy nem tudom én miféle diákot, s ráveszi a jámbort, hogy az lakjék nála.
(Az öcsém azt kérdezte tőlem, hogy nincsenek-e Pesten is ilyen kiadó lakások? «Elhallgatsz, vagy nyakon ütlek.») Utoljára még arra is ráveszi a fiút, hogy vegye őt feleségül. Tüskén kezdtem ülni. «Öcsém nem megyünk még haza?» (Nem akart jönni a fiú az első felvonás után, pedig azzal is ijesztgettem, hogy otthon feledtem a kapukulcsot, nem mehetünk be.) Megtudja ezt a dolgot a jámbor ember apja s jön faluról lóhalálában; bizonyosan valami fűszerszámos lehet, mert a helyett, hogy haragudnék, elkezd könyörögni a kisasszony előtt, hogy adja vissza neki a fiát, lássa, az szegény gyerek; mit nyer vele, inkább fogjon magának valami herczeget, míg az okos dáma csakugyan hajt a bölcs beszédre, s a diákot elbocsátva, elpányváz egy gazdag urat; és ezzel végződik a felvonás.
– Hallod-e fráter, mondék az öcsémnek. Ezt már láttad, hallottad, ezt rólad a víz sem mossa le többet; hanem tudd meg azt, hogy ha te találnál ilyen kázusba jönni, a te apád nem fűszerszámos, hanem becsületes táblabíró, ez feljön utánad egy furkósbottal s úgy elpáhol, de úgy elpáhol téged, mint a kétfenekű dobot. Ezt írd fel a füled mellé.
No már most gondoltam magamban, átestünk a rosszán, következnek a tisztességesebb társaságok, a diákot haza viszi az apja, s valami jámbor hajadonnal összeházasítja. Szépen vagyunk. A jövő felvonásban már egy egész díszes társaságban vagyunk, a hol csupa férjnélküli asszonyságok s azoknak az ideiglenes vőlegényeik vannak jelen; a mi diákunk is köztük. Azok ott természetesen isznak, dorbézolnak, kártyáznak, arról nem is beszélek, hogy mit beszélnek. Én elkezdtem anekdotákat mondani az öcsémnek, hogy ne hallgasson oda; utoljára nagy zaj támad, az emberek egymás fejéhez verik a kártyákat, a hős diák a nyereséget odadobja a szép csapodárnak, s azt mondja a társaság előtt, hogy «ime én ezen asszonyt megfizettem!»
– Miért fizetett ennek az asszonynak amaz úr? – kérdé tőlem az én öcsém.
– Bornyú; hát nem vetted ki eddig a beszédből? azért, mert ingeket varrt a számára.
A darab természetesen azon végződik, hogy az illető kisasszony betegség miatt meghalván, elvesz. Hasonló életnek rendesen ez a vége. Ez igen szép kórházi studium volt a költőtől.
Annyit mondhatok, hogy soha úgy még nem izzadtam színházban, mint most, és soha úgy nem áldottam a gondviselést azért, hogy vége van a darabnak, mint ezúttal. Majd holnap megint elhozom a színházba az öcsémet.
Azt én nem követelem az igazgatóságtól, hogy hasonló darabokat ne adasson, ha már a mai közönség izlésének az ilyen táplálék felel meg, de legalább azt tétesse ki hasonló eseteknél a színlapra, hogy a «mai előadásra a húsz éven alúl levő fiatalságnak belépti jegyek nem adatnak», akkor meg leszek elégedve.
VIII. A KISÉRTET.
(Népszínmű Szigeti-től és Szigeti-ért.)
Szerkesztő úr! Én úgy meg vagyok rémülve, hogy ijedtemben azt sem tudom: kettőnk közül melyikünk Kakas Márton? Kérem alássan, hadd térjek egy kicsinyt magamhoz. Az a fehér lepedő, meg az a túrózsacskó; kérem alássan, az ilyesmivel nem kell tréfálni: a kritikusok között lehetnek ijedős emberek, mint magam is, nem tagadom, aztán mikor én megijedek, nekem az a természetem, hogy akkor ütök. Tehát – jaj nekem is, neked is!
Elmondom az egész történetet, úgy, a hogy volt, de ne tessék megijedni tőle. Van egy derék becsületes csizmadia inas, annak meg egy emberséges majszterje; annak viszont egy jólelkű leánya, annak ismét egy házsártos édes anyja, ennek ismét egy kiszemelt fiamura és végtére mindenkinek egy jóravaló földesura.
Kérem alássan, ezek mind derék emberek, csupán csak a leánynak szánt vén vőlegény, az az egy a semmirekellő, pedig molnár. A csizmadiát játszotta Szigeti, az inast Szerdahelyi, és olyan valóságos csizmadia volt mind a kettő, hogy Miskolcztúl Debreczenig lehet keresni párját. Az a köszöntő, a mit az inas a leányasszony nevenapjára mond, az igen jó; az a pogácsa, a mit a leányasszony süt az inas számára, az is jó, de mi nem kaptunk belőle; hanem az a kalács, a mit a molnár küldött, az nem jó, először azért, mert papirosból volt, kalács formára kifestve, másodszor pedig azért, hogy tulajdonképen nem is kalácsot kellett volna neki küldeni a csizmadiamajszterhoz, hanem papirost, a mire tudniillik a hatszáz forintról való kötelezvény volt felirva, a melylyel Sas uram tartozott Kallós uramnak, s melyet az ki is fizetett neki, de Kallós uram azt mondta, hogy nincs nála az írás. És itt nagyon jól volt rendelve, hogy maga a szerző volt a csizmadia, mert lett volna a helyében akármely csizmadiája a két hazának, mindenik azt mondta volna Kallós uramnak, hogy hát tessék csak visszamenni buzát aprítani a hatkerekű malomba, majd ha írás lesz, kap pénzt, a pénz nem kér enni. A szerencsétlen csizmadia azonban kiád hatszáz forintot írás nélkül, s ebből támad aztán a második és harmadik felvonás. Igaz ugyan, hogy ha ezt a hibát nem tenné, nem történnék az egész második és harmadik felvonás, nem lenne kisértet a darabban; de én ezért mégis jobb szeretném, ha nem tenné ezt a derék csizmadia; az olyan becsületes, okos, életrevaló ember, hogy én kevés hasonlóan jó alakot láttam még színpadon, s fáj a szivemnek, hogy ilyen galibába keveri magát. A molnár persze eltagadja a fizetést, s exekúcziót küld a szegény varga nyakára, a jámbor inas hiába veri ki a dobost, meg a zsidókat a házból; azért ott künn megütik a dobot, szegény Sas uram e hangokra meg a felesége átkozodásira kirohan s bele ugrik a kútba: Miska inas utána, holtan fogják ki mind a kettőt, az egyik ugyan hamar magához tér, de a mesterről azt hiszik, hogy megholt, ki is nyújtóztatják, s a torához ülnek, a midőn az orvos fölfedezi, hogy még van benne élet s feléleszti; Miska inasnak ekkor az jut eszébe, hogy legjobb lenne, ha a holtnak hitt mester megijesztené a molnárt, akkor az majd kivallaná a csalárdságot. A földesúr, kinek házában mindez történik, és az orvos elfogadják az ötletet, oda hivatják a molnárt, leülnek vele kártyázni, iddogálnak, s a mint ott pityizálgatnak, megjelen Sas Márton uram lepedővel a hátán, fején túrózsacskóval s mint Bankó szelleme oda ül az üres székre az asztalhoz. Az agyonrémült molnár persze, hogy kiadja rögtön a kontraktust, s végződik az egész, általános boldogságon; Miska inas felszabadíttatik s kilátásba helyeztetik ránézve Juliskát nőül vehetni. Én nagyon szeretem az egész darabot, s igen örülök neki; de azt a kisértet históriát ki nem állhatom benne. Hogy Miska inas erre az ötletre jött, azt megengedem neki, szegény csizmadia inastól ez elég; hogy a nagyságos úr is jónak találja, azt is menthetem; nagyságos urak nem szoktak a fejtöréshez; még a doktort is értem; a doktor urak is szeretnek lelket csinálni az emberből; de hogy szerző, ki annyi egészséges humorral tudott ily élethű alakot elénk állítni, maga is ráállt Mihály diáknak ez együgyü indítványára, azt nem bocsáthatom meg neki. Mert vajjon mi történt volna akkor, ha a molnármester a helyett, hogy megijedne Sas uramtól, azt mondaná neki: «nini, hát kend nem halt meg Sas uram? Igyék hát kend is egy pohár bort!» Bezzeg mit csinálnának akkor? Pedig ez megtörténhetnék ám azon esetben, ha ketten írnánk egy darabot: szerző csinálná benne a jó embereket, én pedig a rosszakat. Fogadom, hogy mind valamennyinek elnyerném a pénzit, mert az én molnáraim ugyan meg nem ijednének egy egész hazajáró csizmadia-czéhtől. Óh a molnárok nem olyan ijedős emberek.
Külömben mind végig igen jól mulattunk, s hogy az én becsületes lábtyűművészem legifjabb legényének szavait ismételjem: «gyönyörü darab ez uraim! nem való ugyan okos embereknek; – de olyanoknak, mint mi vagyunk, fölséges!» Már pedig az együgyü emberek számára is áll ám a színház.
Megjegyzendő, hogy egy helybeli csizmadiamester szolgáltatta kölcsön az előadásban lényeges műhelyi szereket; maga betanította művészeinket a mesterség fogásaiba a próbákon. «Hanem aztán, ha valami rossz csizmadiát játszanak, hát én végig nem nézem ám a darabot», mondá az érdemes hazafi. Nemcsak végig nézte azonban a darabot, sőt úgy elérzékenyült rajta, hogy előadás után tőkét, csizmát, dikicset és mustát s minden egyéb készséget odaajándékozott a nemzeti színháznak, mely e szerint egy egész lábtyűkészítő műhelylyel szaporodott ez alkalommal.
IX. RISTORI UTÓFÁJDALMAK.
Szerkesztő barátom! Két hétig az volt a jelszó Pesten: «látta ön Ristorit?» mely nélkül senkit keresztül nem bocsátottak az utczán, s melyet annyira összekevertek már a jó nap kivánással, hogy nem ritkán lehetett ilyen kérdéseket és válaszokat hallani: «hogy van ön?» «A meghalási jelenetekben felségesen.» – «Látta ön Ristorit?» «Köszönöm; én egészséges vagyok, hanem az öcsém beteg.» – Nekem csak a nyomdáig szokott utam lenni; de odáig annyian elfogtak: «honnan jön? hova megy? látta ön? hogy van ön?» féle kérdésekkel, hogy néha egy órai határidőbe került, míg puskalövésnyire juthattam; e miatt azután, ha ismerőst láttam felém közeledni, már messziről elkezdék rá kiabálni: «hazulról jövök, a nyomdába megyek, láttam Ristorit, nagyon tetszett; köhögtem egy kicsinyt, alászolgája!» csakhogy meg ne fogjanak ebben a hideg időben A nagy vendég eltávozása után, szóljunk pár szót e vendégszereplések utófájdalmairól. Nem értem utófájdalmak alatt azon verseket, miket hozzá írtak, sem a kimerítő ismertetéseket, mik még egy ideig épületes gyönyörködtetésül fognak szolgálni a vidéki olvasóknak, hanem értem utófájdalmak alatt azt a hangulatot, a mi utána színházunknál és irodalmunkban maradt. A vélemények kezdenek szavakat keresni. Iróink azt mondják, hogy ha így játszanák darabjaikat szinészeink, majd ezek is tetszenének; szinészeink azt mondják, hogy ha ilyen darabokat tudnának számukra írni, majd ők is játszanának úgy azokban; a közönség azt mondja, hogy ha ilyen drámai előadások volnának, majd ő is eljárna a színházba;… pedig mindegyik érzi, hogy nem mondott igazat, és ismét megengedi mindenki Kakas Mártonnak azt a dicsőséget, hogy az ő együgyü «Vasárnapi Ujság»-ában mondja ki azt, a mi igazán meggyőződése, nem kérdezve azt, hogy kinek hízelkedjék, kit bántson meg véle, kitől féljen miattok? Tehát:
Meg kell ismernünk, hogy a Ristori által bemutatott olasz-franczia iskola mind egyes személyeiben, mind különösen Ristoriban elérte azt a tökéletességet, mely számára a világhírt méltán biztosítja.
Meg kell ismernünk, hogy ehhez az iskolához a mi nemzeti jellegünkből kifolyó művészetünknek semmiféle atyafisága nincsen.
Következőleg: az olasz tökéletes volt olasznak, a magyar is maradjon meg magyarnak, mert így még van valamije, de ha utánozni akar, semmije sem lesz.
De az Isten őrizze meg mind szinészeinket, mind minket árva közönséget attól a gonosz mulatságtól, hogy valakinek eszébe jusson az olasz iskola mozgásgazdag részletezését annyira vinni, hogy a szemek pillantását, a száj beszédét is megfelelő mozdulatokkal kisérje, vagy elhagyva nyelvünk zengzetes szavalását, megpróbálja azt az olasz hanglejtést, melynél az indulat parancsol a hangsúlynak, s melyet hangjegyekre lehet szedni. Csak maradjunk mi annál, a mink van, s tökéletesítsük azt, ha tudjuk. Ha nem tudjuk, akkor is inkább legyen rossz eredetink, mint jó másolatunk. Iróink is haladjanak a pályán, melynek eddig is jól látták elejét, végét; s ne keressék műveikhez a hihetetlent, a csodálatost, csak azért, hogy szinészeink azokban hihetetlen és rendkívüli helyzeteket fejtsenek ki. Jámbor kritikusaink pedig beszéljenek valamit a nemzetiségi alapon kifejtendő művészetről, a helyett, hogy azon vitatkoznak, vajjon R–t 126-szor vagy 136-szor hivták-e ki előadásai alatt? a mivel ugyan nem nagy bölcseséget vittek a vásárra. Dixi!
X. MÁTYÁS FIA.
(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma.)
A színházban Mátyás fiát adták, Lendvay jutalomjátékául, eredeti történeti drámát. A közönség fulladásig tele ülte a színházat, s nézte a darabot figyelmesen; a Komlókertben pedig négy darab kritikus ült a kancsó mellett – magam voltam az ötödik – s hallgattuk a czigányzenét. Nem kell külömben semmi rosszat keresni a dologban: nem azért nem néztük Mátyás fiát, mintha lenéznők a magyar drámát, hanem azért, mert épen a Komlókertben kellett lennünk, mert egy derék alföldi hazánkfia, ki maga is művész, műkedvelő és műpártoló egyszemélyben, s a kit az Úristen tartson meg sokáig, saját csekélységünket abban a kitüntetésben részesíté, hogy egy «Kakas Márton csárdást» szerze, és ezen csárdásnak czigány hegedűhúrokon leendő első megzendülésének ünnepélyes alkalmára egy barátságos lakomát rendezett, melyre in specie minket színbírálókat is meginvitált, megszerezvén azon olympusi látvány gyönyörűségét, hogy vicsorítja egyik kritikus a másikra a fogát, mikor egy asztalnál ül?
Tehát jól ettünk, jól ittunk, jól lakomáztunk: folyt a bor és az anekdota-mondás; félretettünk minden gondot; csak én bennem mozdult meg olykor-olykor valami lelkiismeret forma, olyasmit sugdosva: «hogy fog már most az a féltuczat kritikus arról a drámáról referálni a közönségnek, a mit a közönség látott, de ők nem. Magamra nézve azt gondoltam ki, hogy majd szépen elhallgatok, mint már egypárszor tettem: úgy cselekszem, mintha nem volna semmi nevezetes dolog a színháznál, a miről írjak. Szerkesztő barátomnak úgy is van mit kinyomatni a lapba.
Mekkora lőn azonban az én ijedelmem, a midőn a következő napokon egyik lap a másik után akad a kezembe s bíráló kollégáim azon rendben, a hogy egymás mellett ültünk az asztalnál, referálnak szépen az előadott darabról: elmondják, hogy a mű kissé hosszadalmas, de nyelve folyékony; hogy vannak benne hatásos jelenetek, hanem a párbeszédek dagályosak; hogy a jutalmazott szépen szavalt, de túlzásokba esett, hogy Sz. kissé parasztosan fogta fel a főúr szerepét, hogy a nők játéka bágyadt volt, hogy egynémely ember jobban is tudhatta volna a szerepét stb. stb. No már most Kakas Márton nincsen menekülés: neked is el kell mondanod, hogy milyennek találtad az «előadást»? mert már a többiek mind feleltek.
Tehát, instálom alásan: – miután én is ott voltam, a hol a többi: – megvallom, hogy az első felvonás: a pörkölthús kissé csöndesen ment végbe. Jó ötlet volt szerzőtől egyébiránt, galuskát is mellékelni. Zajosabb és így nagyobb hatású volt a második felvonás: a túróscsusza, mely valódi eredeti gondolatokkal volt megterhelve – töpörtő alakban, s a kedélyek húrjait tökéletes harmóniába hozta. Mindent felülmult azonban a harmadik felvonás: a sült pulyka, mely az összes kritika tetszését megnyeré, s méltán megérdemlé a koszorút, mely zöld saláta képében halmoztatott reája. Az előadás pontos volt és összevágó s különösen fűszerezte ezt amaz ó klasszikus zamat, mely a bakatoron félreismerhetlenül érezhető volt. A szereplők mindnyájan megfeleltek a maguk feladatának késsel, villával és poharakkal; külömben a felvonások közötti zene többet ért egynémely magánbeszédnél.
Ime én jó lélekkel ezt a bírálatot írtam. Jelentésem, meglehet, hogy valamennyi között a leggyengébb, de annyi bizonyos, hogy legigazabb.
XI. RÉGI PÉNZEK.
(Szentpéteri jutalomjátéka.)
Csunya, háládatlan, önérdekkel teli a világ! szerkesztő barátom. Semmit sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem szereti magáért; – ha ki jön a forgalomból, azt mondja rá «régi pénz» s kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak; csak azért szereti az ember kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, otthagyja; csak addig szereti vén cselédjét, a míg tálat nem tör, keze reszketős nem lesz; csak addig szereti költőjét, míg elméje nem gyengül, csak addig tapsol szinészének, a míg ugrálni bír előtte; azontúl vén szerető, vén iró, vén szinész; – vén cselédek, régi pénzek – menjetek a múzeumba! Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk, Szentpéteri, a daczos Petur bán, a geniális Rémy, a jó kedvű kántor, az erőslelkű bankár, a tisztakeblű Menenius stb. stb. tavaly megbetegült s vele együtt mindazok a derék férfiak, a kiket előszámláltam, és még számtalan mások, a kik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirend készítő urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nem egyszer jártak úgy, hogy a játékrendet megcsinálták, s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg lenni soha, Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mije fájt; s csak játék után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt felkeltek az ágyból Petur bán, Rémy, Menenius etcaetera urak, s kijöttek a napfényre melegedni. Azt persze rosszúl tették, februáriusban a nap nem melegít, a közönség szive még kevésbbé; mert farsang van. Legalább a kritikusok lehetnének hát nyájasabbak, hogy ne fogadnának egy betegségből felüdült művészt azzal a sajnálkozással, hogy már el is van temetve. Pedig ezt cselekszik; erőnek erejével ráfogják Szentpéterire, hogy a régi pénzekben utoljára lépett fel, holott erről a szinlap nem emlékezik, elbúcsúztatják szépen, mint valami prédikácziós halottat, s beteszik a múzeumba. Nem úgy van az! Szentpéteri, a jó Szentpéteri még nem vénült ki az ő csizmáiból, s legközelebbi föllépése nem azt tanúsítja, hogy ő már most végének indul, hanem azt, hogy egészsége helyreáll, s a túlbuzgó művész nem várhatja be az időt, melyben egészen meggyógyulva foglalhatja el ismét régi helyét; félbetegen is helyére lép, s ha tán gyöngébb is most, mint teljes ereje korszakában, azért mégis erősebb, mint akárki azok közül, a kik szerepeit betölteni próbálgatják; reméljük pedig Istentől és derék orvosaitól, hogy napról-napra előhaladó egészségével megtér hajdani kedélye is, s Szentpéteri még sok ideig nem lesz régi pénz, a kit a múzeumba tesznek.
Egyébiránt a tisztelt kollégáim által tanúsított nagylelkűségre van kedvem megint egy anekdotát mondani (többen azt tanácsolták, hogy az elgyengült művészt most már nyugdíjazni kellene): – az egyszeri amerikai ültetvényesnek volt egy vén néger rabszolgája, a ki nem keresett már annyit, mint a mennyit megevett; az ültetvényes felhivatta őt magához s nagylelkűen azt mondá neki: «no Mungó, minthogy olyan hűségesen szolgáltál nálam ötven esztendeig, meg akarlak jutalmazni, ne légy rabszolgám többé, szabadon bocsátlak.» – «De gazda, szólt a vén néger ravaszúl mosolyogva, ha megetted a húsomat, edd meg már most a csontomat is.» Meg kell jegyeznünk a nagyobb hasonlatosság kiderítésére, hogy a nyugdíjintézetnek jelenleg egy «régi pénze» sincs, nem hogy «új» volna Szentpéteri számára, a ki előtt még László is ott áll a sorban, szintén tiszteletbeli régi pénz, a ki még játszhatnék, de nincs kedve a Szentpéterit fogadó lamentacziók elé kilépni; nyúgdíjt is kaphatna, mert 25 éven túl szolgálta a hazai múzsát: – ha volna miből.
Azért legyünk kissé diskrétusabbak s mondjuk, hogy éljen Szentpéteri s ne menjen még a régipénzek közé.
XII. MÁTYÁS DIÁK.
(Nyugdíjazottak föllépte.)
Az egyszeri tót pap azon kezdé mondását: «minthogy ma vagyon Szent Istvánnak az ő napja, tehát fogok beszélni az káromkodásrúl», én is ilyenformán kezdem: «minthogy ma vagyon farsang utolsó hétfője, fogok én beszélni a színházi tapsokról.» Mi a taps? két tenyérnek egymáshoz ütődéséből származott hang. Tessék bővebben magyarázni! Tehát megmagyarázom bővebben. Egy este egy fiatal igyekező és tehetséges színészünket három, nagyon bizonytalan külsejű fiatal ember megszólítá a Beleznay-kertben, épen a roszprádli mellett ilyenformán: «Ön ma fölségesen játszott.» «Képzelem, rekedt voltam.» «Mégis milyen keveset tapsoltak önnek.» «Azt bölcsen tették.» «Lám pedig X-nek, Y-nak mennyit tapsolnak, akármit játszik.» «Az gusztus dolga.» «Nem annak a dolga az, mert az a mi dolgunk.» Már erre a szóra a fiatal szinész kezdte odább húzni a poharát a beszélő elől, attól tartva, hogy beleiszik. Ez pedig folytatá: «lássa ön, mikor X. vagy Y. szerepel, akkor az minekünk mindig ad egy-egy bilétet a karzatra, meg öt garast, s azért mi aztán kihívjuk minden felvonás után kétszer, háromszor, a hogy jön; ha ön is spendirozna rá, önnek is megtennők szívesen». Az ifjú szinésznek nem volt kedve tovább vacsorálni; ott hagyta roszprádliját, fizetett és futott. Nekem azután elbeszélte ezt az esetet, melyet nem csak ő egyedül hallgatott végig. És azóta nekem, valahányszor ama karzatromboló tapsokat hallom, mindig eszembe jut «az egy bilét és öt garas», a jókedvű színészek pedig odafenn a függöny mögött nevetve mondják egymásnak, mikor X. és Y. szereplései alkalmával az Olymp «mindnyájan-t» kiabál: «gyerünk ki mind! ez most úgy sem a mi költségünkre megy.» Egy bilét és öt garas! Ilyen olcsó nálunk a taps, a koszorú, és a hírlapi dicsőités: mind (de nem mindenütt) megszerezhető egy bilétért, egy pénzért, egy nyájas kézszorításért (ez az utóbbi legbolondabb, mert semmi exakt dolgot nem képvisel). És ez annyival gonoszabb állapot, mert a hamisak mellett vannak igazi tapsok, koszorúk és dicsőitések, és mert az igazi lelkesülés tapsát a bérencz tenyércsattogásaitól, a megtisztelő koszorút attól, a mit a művész maga vesz magának a piaczon, épen nem lehet megkülömböztetni, és ez fáj annak, a ki kapja, fáj annak, a ki adja: s olyan jól esik azután közönségnek és művésznek, mikor egy-egy ihletett pillanatában a költői lelkesülésnek néző és játszó egy gondolatba olvad, s midőn felzendül az igazi taps riadója; a művész gondolhatja magában: «Ez az én szivem dobogasa; az én tulajdon lelkem tapsol nekem».
Ilyen ritka órák egyike volt farsang utolsó hétfőjén a színházban. Ez este urak, úrfiak és szegény legények dalidói mindenfelé; a színházban bérletszünet és «Mátyás diák» az előadás, a mit már mindenki tud könyvnélkül. És mégis tele volt a színház. A szinészi nyugdíjintézet javára volt ez előadás, s három nyugdíjazott tagja ez intézetnek lépett fel abban: Kovácsné, Szilágyi és Balog. Az antik mindig szép maradt. A szépség megvénül, de a művészet soha. Ez Kovácsnén bebizonyult ma. Hány hirhedett színházi szépség járt térdig a koszorúban, mikor ő évek előtt szintén ezen mulatságos, kedélyes, nevettetni való szerepeket adta, és lám azoknak a koszorúi már elfogytak, és neki még mostanra is maradt. És az igazi koszorú volt, és azok igazi tapsok voltak. Kovácsné egy háladatlan alárendelt szerepkörből, minő a komikai vén hölgy alakoké, művészi értékkel birót, mindig emlékben maradót tudott alkotni, melyből utódai csak torzképeket és mázolt ijesztőket csinálnak; azt a furcsa szendeséget, apprehendáló kifejezést, finom mérgelődést, természetes affektácziót, nevettető páthost, alakítási ügyességet még csak utánozni sem tartják érdemesnek. Azért vele együtt az a szerepkör szép lassan le is marad a színpadról; miként egyike legtermékenyebb és legkedveltebb színműíróinknak maga mondá előttem, hogy a mint írtak eddig Kovácsné kedveért szerepeket, úgy nem fognak írni ezután, s az egész szerepkör megy az antikok közé a múzeumba: oda, a hol Megyeri szerepköre fekszik bebalzsamozva. A jó közönség érzeni látszott ezt a gondolatot, azért tapsolt ma oly igazán. Az Isten áldja meg érte. Bizonyosan még azután a jelenlevők mind dalidókba mentek, s tánczaik öröméből szakitának el néhány órát e színházünnepély számára. Az Isten őrizze meg őket a farsang után a grippétől és a szabókontótól.
XIII. OBSITOS HUSZÁR.
(Népszínmű Szigligeti-től.)
Őnkénytelen eszembe jut az a furcsa anekdota, miszerint bécsi színpadokon adván Szigligeti Csikósát és Szigeti Violáját fordításban: a kedélyes bécsi közönség sehogy sem akart hozzá szokni, hogy e két egyformán hangzó név alatt két külömböző személyt képzeljen magának, ezek közül elnevezésül természetesen a rövidebbet használva; mikor aztán kisült, hogy két külön szerzőről van a szó, akkor így külömbözteté őket: «I. Szigeti der Betyár (Viola)» és «II. Szigeti der Tschikos»; minthogy pedig betyár és csikós megint egyforma dolgot jelentenek, tehát a kérdés annál bonyolódottabb lett. Nevelni fogja a bonyolódást most még a fennczímzett darab. Van tudniillik Szigetinek (Nro I.) ilyen czímű darabja: «Vén bakancsos és fia a huszár.» Szigligetinek (Nro II.) most kerűl színre szintén egy, a mit csak a Tisza őriz, hogy így nem neveztetik: «A vén huszár és a fia a bakkancsos», a mit én sajnálok is nagyon, hogy úgy nem történt; ezzel a revancheal tartoztunk volna derék gyalogságunknak, s a huszár apa csak elégtételt adott volna derék sorezredeinknek, ha fiát egyenesen a Dom Miguelek verbunkkommandójához viszi.
Azonban ez nem úgy történik: a fiúnak az anyja korcsmárosné, bizonyosan van neki miből letenni a rekrutaváltságot, s a fiú otthon marad és megházasodik. Hanem idáig sok minden történik ám, a mit én nem győznék elbeszélni; de nem is beszélem el; a ki jó ember, nézze meg maga, majd mikor előadják a darabot, lát abban sok szépet és hall is eleget, hogy bizony nem bánja meg.
Tisztelt szerkesztő urat pedig kérem bocsásson meg, hogy így kritika nélkül hagyom az újságát, de a mióta a symphoniákat lekottáztam, nagyon megroppant bele a derekam. Képzelje csak, a minap midőn ott állok a színfalak közt, észrevesznek a muzsikusok, s a mint ott eldefiliroznak mellettem, azt kérdék egymástól királyutczai angol nyelven: «haszte klézen, wasz der Khákas Misku hat gesrím? (még Misku) haszt nid gelesen den Khákas Misku? no dasz isz aver a kapitále Tumhájt!» S kérem, nekem azt ott kellett hallgatnom inkognitó, s még csak annyit sem mondhattam a védelmemre, hogy Márton vagyok, nem Miska. Arra azután mérgükben olyan kalamajkát húztak, hogy most is cseng bele a fülem. Ilyen veszedelmes dolog az embernek művészekbe belekötni. Nem is teszem, fogadom, ezentúl senkivel egész jövő vasárnapig.