ÚTI KÉPEK.
I. A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK.
Útitársam egy angol borkereskedő, ki balatonmelléki borokra terjeszté ki figyelmét, mr. Wilkins, egész a siófoki útnyilásig a fölött elmélkedett, a mit – nem látott. Nem látott az egész úton zöld vetést. Kifagyott-e a buza? vagy nem is vetettek az idén? vagy kiették az egerek? A nagy róna valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyilásánál aztán beszélhetett már arról, a mit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig befagyva. A hullámzó fellegeket, partokat visszatükröző élő lap helyett egy holt mozdulatlan zöld sikság, oly sötét, mint a malachit, fehér vonalokkal átczikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta: halászok, korcsolyázók; ma épen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második jégkérge a Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok fenyéren; hosszú fehér bástyák, összedült palotasorok alakjában, azt egy északi szél verte ki oda mind, s a tél második pánczélt vont helyébe. A Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy farsangon.
A tihanyi félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van fagyva a tó; ugyanazon malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz közelebb egy óriási hosszaságú rianás vonul rajta végig Tihanytól le Badacsonyig, s a szétnyilt helyen azurkék víztükör ragyog. A zalai hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap aranynyal festett, s a ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának, míg a jéglap maga viszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak velünk, a meddig a Balaton tart, s míg egy másik bűv mutatványa a láttani csalódásnak másfelé nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának kelnének. A két várrom Csobáncz és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncznak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánczi rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkisértet szellem-lakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt, ezek pedig nem törődnek a várrom kontratánczával, hanem keresik az alatt a Pester Lloydban, hány krajczárral járnak egymás előtt, alatt, fölött a mai nap romjai, kisértetei: a börzejáték-papirok?
II. AZOK A SOK KERESZTEK.
Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apácza lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arcz, az apácza szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajjon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apácza ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: «baronesse, nem látta ön a szent feszületet?»
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy percz mulva ismétli, Megint egy percz mulva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Percz mulva megint. Mikor már a huszadikná van, az apácza szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet.
– Baronesse, mit csinál ön? hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkénytelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halavány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távirda-állvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az «igazi kereszt!»
III. A BÉCSI BÖRZÉN.
Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze No ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma?
Mintha a váczi utczán tolvajt fogtak volna el, s azt a a nép ki akarná szabadítani; mintha Debreczenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, veres tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszinházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börze-lármát, mikor az csendes.
Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban, melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemblet vehettem ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlát képez csupán olyan szentélyt, melyen belűl kevesen járnak-kelnek csendesen; a két oldalán tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védni látszik magát és nem engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a másikba furakodnak át, előre, hátra tolongva nyüzsg, forr az egész tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél.
Egyszer csak megfog valaki hátulról s nevemen szólít.
Egy derék pesti tőzsér; (zárjel között mondva: egy velem nagyon barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa) ismert fel onnan alulról s feljött értem, hogy levezessen a parquettre; lássam színről-színre és közelből azt a szentek szentjét, a melybe csak a beavatottnak és a különösen protegáltnak szabad belépni. E szives honfitársam ajánlata nyomán nyiltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai, miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni. Mindenütt azonban a legszivesebb előzékenységre találtam, a minek úgy hiszem, hogy nem a tárczám, hanem a «tárczám» az oka.
A börzének épen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami vasútat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan mint az élesztő: a többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni a szarvai: az egymással összefüggő papirok alkotják a leglármásabb tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztül törni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van consolidálva. Nem perelnek azok. Csak játszanak. «Két forint!» «Két forint tíz!» «Én adok!» «Én veszek.» Egy alak, nagy téli shawllal a nyaka körül (e gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven s egyszerre elkiáltja magát dühösen: «Kettő harmincz!» E szóra egy másik tömzsi alak a tulsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrva utat a tömegen át. Azt hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hivja a sértőt. Dehogy hivja. «Én adok!» Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a ketten beirják tárczáikba a vételt s ez elég. A kiabálás tovább foly. Egyszer egy új hang szólal meg: «Kettő ötven!» A kiáltót most a téli shawlos ragadja galléron. «Én adok!» Kötve van. Ime húsz krajczár nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az öt forintos nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazirtsággal járnak, tévelyegnek a magasabb finánczvilág bárói és fejedelmei, kiknek személyét szives kisérőm megismerteté velem. Az a veres szakállú magas ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hét milliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a szép barna bajuszú ifjú három palotával birt a Kolowrat-Ringen, tavaly mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak két milliója volt tavaly s ma csak ugyanannyi százezeret ér még. Emez itt nagy veszteségei miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták s újra ide jött. A kulisszák népe rekedtté kiabálja magát s vörösre izzad; a börzefejedelmek hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra.
A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve érczbetükből kirakott neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért, hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, ime azok között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője.
Financziális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: «Ki vesz magyar keleti vasútat?» Kisérőm kérdi: «hogy?» «Hat és fél!» a válasz (értsd 56½). A kináló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk hat és félen magyar keletit.
Nem olyan jó psycholog egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral, borzas fejjel, félreálló szájjal, a ki a betöltetlen árfolyamlapot kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: «hogy a Kredit?» Ennek se lesz soha palotája a Ringen.
Új oldalba döfést kapok: «Ki vesz magyar földhitelt!» Megy fölfelé. A rohanót elfogják s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne vagyok; próbálok «haussera» kiabálni: magyar papirosról van szó; a ki lelke van! nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! «Húsz krajczár felül!» – «Ich nehme» A dolog megindul. Hogy hínak? Megmondom. Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még hatvan krajczárral felül megyünk. Most már «ich gebe!» Nyertem tiz forintot a bőrzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; a kit még mellbe nem ütögettek, megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlitési terembe, a hol a differentiákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva a fekete tábla e felirattal: «Azoknak a nevei, a kik a differentiákat ki nem fizették.» Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tiz forint profitom van. Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy gyümölcsárus boltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből küldök haza Budapestre Stáczió-utcza Nro 80 tizenkét darabot. «Meine Mittel erlauben mir das.» – «Mit fizetek érte?» – «Csak tizenöt forintot.» – No már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!
IV. A REICHSRATHBAN.
Mikor még X-el irtuk a Reixrátot. Régen volt a! Mi sem vagyunk már Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.
Épen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem az országházat; félredúgva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart oda találni, mikor rábíztam magamat, hogy vigyen el a Reichsrathba.
Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.
Nálunk egyenesen belép az ember az utczáról az előcsarnokba, a hol a képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők meghivó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről-színre láthatja az egymással vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.
Milyen csend van idebenn!
A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerüleg vannak felállítva, s azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást, mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a karzatra.
De ugyan mit is látnának ottan?
Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat czelebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses, vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon át? hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk huszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlen egy női hallgató. Magát az irói karzatot csak hét darab journalistáról ismerni fel.
Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása nyügei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar országházban! Milyen szónoklatok! mily parlamenti torna! rogyásig telt karzatok! éljen-zaj! elnöki csengetés! és az irói karzaton drei mann hoch egymás nyakán, a ki csak valaha egy czikket irt a lapokba.
Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsiró unatkozik szörnyen.
Lassankint észreveszszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon: azon a helyen, a hol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az irását, meg a szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem kiséri azt egyetlen «helyes» vagy «halljuk» felkiáltás sem. Legalább Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: «igaz». Dehogy szólnának! Hallgat minden ember s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy harmincz tag «cloture»-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde közepén indítványozták a cloturet. Két percznyi idő engedtetik a pro és kontra feljegyzetteknek, hogy válaszszanak ki maguk közül egyet-egyet, a ki elmondja még, a mit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harcz. Könnyen megegyeztek. Két percz mulva megszólal az elnöki csengetyű. De az is micsoda csengetyű! Akkora, minő az egyházfi krajczárszedő perselyére van kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!
A kijelölt szónokok még egyszer megkisértik a már csendesen elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők az alatt olvasnak, jegyezgetnek; Auersperg is megérkezik katonai egyenruhában s elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.
Az utolsó szónoklat is elmulik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás, helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét. Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.
A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyügei tovább is megmaradnak az osztrák irókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is.
Hanem azért nem ütött ki a forradalom.
V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL.
Természetesen azoknak a pártján állok, a kik a hírlapbélyeg eltörlését óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló törvényjavaslatot a magyar országgyülés egyhangulag fogadott el, csaknem vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrath részéről? Csak nem az a megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatelle a szerencsés Cislaithaniának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi hirlapírók az okai.
A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát hírlapírók szoktak-e idejárni? «Szoktak, volt a válasz, hanem azoknak igen furcsa nevük van itten.» (Nem mondhatom el, hogy mi!)
Hanem megmagyarázhatom, ha jó elől kezdem. Azonban itt el kell előbb mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát.
Egy bécsi hírlap ád évenkint 750 nyomtatott ívet, a minek százánál a nyomtatást és papirt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75 krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel biró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre.
De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál.
Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az adminisztráczió, a nagy szállás, a rabattok, a mi szerényen számitva tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál évenkint 200 ezer frtig.
De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniok?
Erre felel meg az a vélemény, a mit a börzén mondtak a bécsi lapkiadókról és a lanceirozó journalistákról.
Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron «alul»? (Holott hasonló tartalmú angol és franczia szolid lapok két akkora árért adatnak.)
Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott lap azután nagy hatalom a börzén: dicsérete halálélesztő balzsam, lepiszkolása halál-méreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállitás költsége mind számba sem jön; egy pár százezer forint ide vagy oda; a főüzlet a börzén van – az a reklám.
A bécsi lapok olvasó közönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot, a miért igazság és üzleti számitás szerint legalább harmincz forintot kellene fizetnie; hanem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette aztán a tavalyi Krachban! még most is fizeti.
Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult lapoknál mily óriási tandíjt fizetett utólagosan! Fizette a tandíjt, mikor a pénzét «ezeknek» a biztatására a börzére hordta s szédelgő vállalatok papirjait vásárolta; s fizette a tandíjt, mikor «ezeknek» a vészkiáltására legjobb papirjait is a börzére vetette, s veszett fejsze nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt fizetve. Vannak lapok, a mik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge támadást intéznek ellene, a mit az diadalmasan megczáfolhat; a harmadik volt a föltétlen magasztalás.
És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrath, tudja a publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem, mikor a hirlapok életkérdése van napirenden? s végül, hogy miért szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test tagjai által?
Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A börzei sukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollegák előtt ez is egészen nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve, érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de az olvasó közönség szivesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a lapokért, a melyeket becsülni fog, s a melyek jégre többé nem vezetik.
VI. BERLIN.
Nyolcz napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt elébb meg kell lakni. Utazásomnak külömben is főczélja volt személyes ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról, szinházakról, épitészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat jegyezhettem fel.
A mi Berlinben rögtön feltünik, az a tervszerű alkotása a városnak. Mikor még fejedelmei csak Kurfürstök voltak, országa szegény, harmadrendű állam, már akkor oly tervszerüleg volt rendezve az utczák, terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a 40 ezer lakosú kis városból másfél század mulva kilencz százezer lelket számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek.
És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony nem igen emelkedik ki a háztömegek sorából s az vigasztalás nekünk, Pest lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután egész sorozata következik egymásután a monumentális épületeknek. S minden épület, szobormű klasszikus stylben alkotva; remekmű minden; világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utczasorokon sem találjuk az új kor nagyvárosának tarka quodlibetjét, összevissza byzanczi, góth, olasz, renaissance stylű épületeket: a magánházakat is izlés, művészet jellemzi, nem czifra pompa. Van kivétel is, például Princzheim bankár most épült palotája, mely túl tesz Bécs minden pompáján: a legfelső emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű!
Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utczákon, vasrácsozat mögött kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van, nálunk még fagy s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély zománczát vetik a Spree melletti Athénre; míg félmértföldnyi hosszúságú széles utczáin végig tekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú széles palotasor kísérte utcza végén emelkedik egy magas szobor, tetején egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor.
Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon.
S honnan vette mindezt Berlin?
Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve, a kiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hóditó hadjáratokra sem járt; fegyveréhez sem nyult 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél? Egyes-egyedül a takarékosság.
Az a király, a ki ezeket a művészi izlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánkint összehordta: mint nemzeti kedvencz ételt adja fel asztalára a «Pumpernikkelt», azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igen is a Pumpernikkelt irós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és a midőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delicziával költi el a pazar bankett végén azt a kedvencz nemzeti eledelt.
Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel fog megverni minden nemzetet!
A porosz otthon nagyon takarékos; hanem ha egyszer vendégszeretetét mutatja meg, tultesz vele a magyaron.
Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább ereszsze-e a bejövőt.
Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja. E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú ablak. Elébb ezen át megnézik a bejönni kivánót s ott adják tudtára, hogy honn van-e a kit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A csengetyű alatt a tábla: «N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás elleni egylet tagja.» Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.
VII. BISMARCKNÁL.
Braun Károly birodalmi képviselő barátom szives közbenjárása folytán mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy államférfiutól kihallgatási órát nyerhetni; a mi annyiban nevezhető kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam.
Este kilencz órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasseban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánynyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat; semmi pompa a szögletben egy vas nyugágy, az alatt fekszik egy hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba közepén egy nagy iróasztal, a mellett ül a vas ember.
Bismarck herczeg egy teljes hat láb magas athlétai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál aczélizmokat árulnak el: arczát semmi arczképéhez sem találtam hasonlónak, a mikben mind morosusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák Ferencz arczára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, életpiros arczszin, egy helyütt megszakítva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz széles homlok; világos és nagy szemek, a miknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arcz tökéletes eszménye – egy régi magyar alispánnak.
A herczeg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kiczifrázott beköszöntőt, a mit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban, a mi még akkor okos lap volt. – Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – «No én tíz évvel előbbre vagyok önnél.» – «Az Isten éltesse.» – Azután leültetett az iróasztala másik oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkinált vele: «köszönöm nem szivarozom soha.» Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni.
E közben nyilt az oldalajtó s a mellékszobából belépett a herczegnő és leánya. A vas embernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A herczegnő most is impozáns szépség: ősnemes arcz és termet; a herczegkisasszony pedig ragyagó eszményi alak; a királyi tánczestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát küldve ő felségeiknek neje által.
Akkor azután ismét leültünk az iróasztal elé szemközt, a herczeg beszélt: én hallgattam.
«Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, a minő az osztrák-magyar monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem, a mi sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német, másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány, intelligenczia, birtok kiválólag a németnél és a magyarnál van. És mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek. Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között fentartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harczaik által is egy; egykor harczoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak utalva.
(Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.)
A herczeg így szólt tovább:
«Ezt a missiót, a mit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink, a kik azzal gyanusítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geografiai tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalattnyi földet sem csatoltunk volna Németországhoz, a min franczia lakik. Ez a soha ki nem békíthető vad ellenség! Mert a franczia vad nép. Húzzuk le belőle a szakácsot, a szabót és a fodrászt s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár attól a bajtól tudnánk megszabadulni szép szerével, a mit már szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit kezdenénk Bécscsel, mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missiója van a keleten a czivilizáczió és kereskedelem gazdag központjává alakulni. És a mely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a «felakasztást»). Én részemről, ha az osztrák tartományok «erővel» akarnának hozzánk jönni, képes volnék «ezért» háborút kezdeni «ellenük». Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, a mennyire emberi észszel az időjárás előre megjósolható. A német diplomáczia törekvéseinek sikerült Oroszország és az osztrák-magyar monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az meg van. Nekünk keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha e két barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem mint a hajdani Saint Allianceban, hogy az uralkodók egyetértésével a népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztositásával a szabadelvű kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya «most» már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon».
Valóban az.
– Ő hozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja. De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus «szurok» volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, a mit ruthének laknak; három millió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének russifikácziójával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek; de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy (itt oroszúl mondta a herczeg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta németül) «ha az orosz lop, annyit lop, a mennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.» Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges mese.
Említésbe hoztam a keleti kérdést.
– Ott sincs semmi elfoglalni valója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna Konstantinápolylyal, ha ma oda ajándékoznák neki?
Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, a miket orosz kéz munkájának hisz és hirdet mindenki.
– Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. A mint egy követ Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok szüntelen veszekednek egymás között, versenygenek, czivakodnak, intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem híják őket. Ha van önöknek bajok orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem birnak. Az orosz czár és kormánya szintén akarja az egyetértést fentartani.
Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodó-változás esetére.
– Higyék el önök, hogy az orosz trónörökös épen azon politikát fogja folytatni, a mit a mostani czár folytat. Ez egy derék, nyugalmat és békét szerető családapa, kinek eszében sincs Tamerlani vagy Napoleoni hadjáratokat tervezni, Nagy Péter czár testamentomát végrehajtani, a ki örűl, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit tartani. Az egyetlen ember, a ki jelenleg az európai békét megzavarhatná, a pápa. – Ön nem katholikus, ugy-e bár?
– Sőt kálvinista vagyok, még pedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborura tábort keresni senkinek sem sikerülend.
Itt azután elmondta a herczeg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez köztünk maradhat. «Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?» végezé.
Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyujtani.
Itt azután áttért a herczeg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: «Isten, Isten!» míg egy végre azt mondá: «Három Isten!» A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák e fölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbiró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mi felénk.
– Ez bizony még most is úgy van.
Ekkor bejött a herczeg titkára egy halmaz hivatalos irással; én búcsút vettem, mi közben a herczeg nyájas kézszorítással meghivott holnapi estélyére, a hol Németország képviselőivel megismerkedhetem.
Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhitozik, azzal demonstrált, hogy «ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!» Az igaz, hogy «ez a plajbász» a «térképen» egész Triesztig leérne.
VIII. ÍRÓI ÉS MŰVÉSZI KÖRÖK BERLINBEN.
Mint előre bocsátám, nem utazói kiváncsiság, nem mulatási ösztön vitt Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen megismerkedjem.
A mi hazai belviszonyainkról épen csak annyit tudnak a külföldön, a mennyit rosszakaróink irnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési alapot soha sem arra használták fel, hogy Magyarország politikai helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hirlapok útján. Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hirlapok, a miknek jó vagy rossz véleményét pénzen meg lehet venni de igen is meg lehet azokat nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással s ezt mulasztottuk el eddig, a mihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel barátságos érintkezésbe tenni magunkat s aztán a szives hajlamot, mely irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton fentartani. Hanem ehez bizony ember kell, a ki tegye, s a ki ezt feladatának tartsa.
Idejövetelem napján épen legforrójában volt a német közönségnek feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, a kik ugyan igyekeztek Nagy-Németország hirlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. A hová csak mentem, hirlapirói, képviselői körökbe, a harmadik szó a «magyar-szász» kérdés volt s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség számára. Jó szekundánsom volt e bajban az épen még forróbb elszász-lothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan folia gyanánt szolgál a mi szász kérdésünknek.
A legnagyobb és legbefolyásosabb hirlapok szerkesztői kollégiális készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden a magyar ügyeket kellő világításba helyező czikkek közlésére s tőlünk függ csupán, hogy a tért és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung (156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart (Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német humorista és publiczista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztősőgeinél s ez a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél.
A szivélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton részesítve voltam, kilencztized részét nem saját irodalmi működésemnek, hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után, úgy jött nekem a berlini írók baráti rokonszenve, mint valami tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez eddig előttem «ismeretlen» élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem.
Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de a kit személyesen csak rövid idő óta ismerek: Wallner Ferencz, titkos tanácsos, a Wallner-szinház tulajdonosa (szinháztulajdonos alatt Berlinben «nábobokat» szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi «önzetlen» jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hirlapokban, élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a legolvasottabb hirlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül mi érttünk. Pedig hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga nem jöhetett, mert beteg; hanem haza küldte maga helyett ápoló hitvesét, az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál váratott rám, s saját uri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ott létem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – jobban! mint egy testvért! S attól fogva irótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak a históriai adatokhoz maradok hű.
Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik legkitünőbb regényirójával, ki legujabb regényét a Hon számára rögtön átengedé, mint «eredeti kiadást» s nagyhírű pályatársaival Schweichellel, Meding-Samarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbiráló vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von Arnim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárczairóval, Glasbrennerrel, az örökderültségű kedélyes képviselőjével a német humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns modorú novella-íróval, Abellel a Times hatalmas levelezőjével; a lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar), Lindau Pál (Gegenwart) és a kit azért említek utoljára, mert egyszerre négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden); először, mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor, mint hirhedett útleíró, harmadszor, mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem igen kedves barátom. Az ő szivessége által jutottam idejövetelem czéljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez, a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, a mi nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi bajnokai közül, kikkel rövid, de szivélyes ismeretséget kötöttem, a hogy annyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré, Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája), Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher, Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a Bazar kiadója, Duncker Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó nagyhitelű kiadó Janke Otto és fiai, s ügyvezetője Lutin urakkal, kiknél szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utól nem ér soha.
A szivélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén találta, a hol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház asszonyát és vendégét szives megjelenésével: főczélja volt idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból okulni.
IX. NÉMET IRODALMI VISZONYOK.
A hogy ily rövid idő alatt észlelhettem, a ki Németországban pusztán csak költészettel foglalkozik, ott sincs jobb helyzetben, mint nálunk.
Regények, költői művek egy kiadásra ötszáz példányban nyomatnak, úgy hogy ott, mikor egy munka négy kiadást ért, akkor volt olyan kelete, mintha nálunk az első kiadásban fogyott el. Ez nagyon leszállítja a tiszteletdíjat. Ezek a kiadványok drágák is. (50%-el drágábbak, mint a mieink.) Maga az olvasó közönség nem tart otthon könyvtárt; a kölcsönkönyvtárak képezik a biztos vevő közönséget. Ezek azonban csak akkor veszik meg a drága könyvet, ha viszont rendes bérlő közönségük sürgeti azt; ha nagyon sürgeti, egy-egy könyvtár megveszi azt ötven példányban is. De épen ez a nehéz! odáig jutni, hogy az olvasó közönség sürgesse valamely munkának a megvételét a könyvtáraknál. A reklám itt nem sokat segít. Azonban nagyhírű birálók szava, mint Schmidt Juliáné, Lindau Pálé, sokat nyom a latban. De leghathatósabb eszköze a sikernek a nagy szépirodalmi lapok általi megismertetés. Ezek tíz-húszezer példányban terjednek szét; ezeknek aztán van közönségük. A Bazárnak jelenleg 250 ezer előfizetője van. Ha egy írót az ily nagy közönségű lapok felkarolnak, annak aztán a hitele meg van alapítva, s ezek jól is tudnak díjazni. Ezek nélkül a belletristának a létezése inséges.
Ellenkezőleg van aztán a szaktudományi munkák iránti részvét. Ezekből nem jöhet annyi a vásárra, a mennyit a német közönség el ne fogyaszszon. Mesés nagyságú foliansok, még mesésebb drágaságú röpiratkák lázas mohósággal nyeletnek el. Hanem őrízkedjék valaki a tudományos irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan óvakodom, nehogy a «jövő század regényét» bemutassam neki, mert a hol már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán megkritizál.
Van azután még egy út, melyen át a német író neve népszerűvé tétetik, csakhogy ebben az íróra nézve nincsen köszönet. Ez az utánnyomatók üzlete. A mint egy híres német irónak a műve megjelenik szép díszes és drága kiadásban, az utánnyomatók ezt egyszerre viszik ki Amerikába, ott olcsó papirra, tömött írással kinyomatják, visszahozzák, negyedrész áron adják, az autorizált kiadáshoz képest, s míg az első kiadó, ki jó tiszteletdíjat adott a szerzőnek, csak évek alatt bírja eladni az eredeti első kiadást, az alatt az utánnyomott kiadásokban ugyanaz a mű húszezer példányban forog közkézen, de abból a szerzőnek egy garas haszna sincsen. Az észak-amerikai követ, Bancroft George közbenjárása folytán több ilyen utánnyomató amerikai firma «méltányosságból» a német regényiróknak némi kárpótlást adott ezért (Lewald Fannynak 4000, Auerbach Berchtoldnak 6000 dollárt), a miből elképzelhetni, hogy igazság szerint mennyi veszteséget okozhatott nekik.
A külföldi irodalmi termékek (értve az angol és franczia irodalmon kívül valamennyit) viszont Németországban nincsenek tulajdoni jog által védve. Ezért a kiadók nagyon tartózkodók a külirodalom termékei iránti vállalkozásban. Magamat is ért már az a szerencse, hogy egy művemet egymás után két kiadó adta ki németül: az egyik hétszáz példányban, a másik egy húszezer előfizetős lapban. A hétszáz példányért (Janke Otto kiadásában) kaptam tiszteletdíjt, a húszezer példányosnak pedig meg kellett köszönnöm, hogy figyelmére méltatott.
Ez történik a fordított munkákkal. Ha híre támad egy külföldi írónak, akkor mindenki szabadon lenyomathatja a művét, ha pedig nem méltó az utánnyomásra, akkor az első kiadó is felhagy vele.
Nemzetközi egyezményünk nincs az irodalmi tulajdonra nézve, annálfogva kénytelenek voltunk a következő egyezségre lépni a kiadókkal és szerkesztőkkel: a mely napon az eredeti magyar kiadás megjelenik könyvalakban, vagy közlése megkezdetik hirlapban Magyarországon, ugyanazon a napon jelenik meg vagy kezdetik el a közlés a németországi kiadó és szerkesztő részéről is, mint «a szerző által autorizált eredeti kiadás». Ilyen módon védve van mind a két kiadás az ingyen elfoglaltatástól. Ezt a módot alkalmazták a franczia irók műveinél is, mind addig, míg a két ország között nemzetközi szerződések nem voltak az írói tulajdon védelmére s Balzac, Hugo Viktor, Dumas regényei, mint autorizált eredeti kiadások jelentek meg németben egyidejüleg a franczia eredetivel. A svéd regényírók művei épen elébb jelennek meg a német szövegben, mint az eredetiben. Nálunk ezért a gondatlanságért az író büntetést is kapna. Ezt a körülményt nagyon ajánlom írótársaim figyelmébe. A magyar literatura most már Németországon nem tartozik az exoticumok közé, a miből kuriozitás kedvéért egy-egy költőt megismertetnek (hadd álljon ott a persák és indusok sorában) hanem valóságos figyelemmel kisért modern olvasmány az. Mind azok a regényírók, kiknek művei magyar életet rajzolnak, biztos kiadókra és közönségre számíthatnak Németországon; még bizonyosabb keletet jósolhatni tudományos literaturánknak, históriai, régészeti, statisztikai, filozofiai műveink rohamos kelettel bírnának, ha szerzőik egyidejű német kiadásokról gondoskodnának; elbeszélő versek, Arany János és követőinek művei pedig csak jó fordítókat igényelnek, hogy valódi diadalutat tegyenek a nagy-német közönség között. S a mi tért irodalmunkkal foglalunk el a külföldön, azt hadvezér el nem veszi, diplomata el nem disputálja tőlünk.
Jóakarat, előszeretet pedig annyi van literaturánk irányában a német pályatársaknál Észak-Németországban, a mi érdemeink, tehetségünk arányát felülmulja.
X. A NÉMET ÍRÓK OTTHON.
Minden irónak két otthona van. Az egyik a műhelye.
A szerkesztőségi irodák épen olyan távol állnak minden ideális fogalomtól Berlinben, mint Pesten (értve a magyar lapokéit). A leghirhedettebb világlapok szerkesztőségei Berlinben, mintha csak a Hon és a Pesti Napló utánzatai volnának. S az írók, szerkesztők a maguk műhelyében épen oly kevésszavuak, mint a minők mi vagyunk, ha a barlangunkban keres fel valaki. Úgy látszik, hogy közös szisztémánk van, hogy a látogató ne töltse sokáig az időt ott, hol az drága. Astaroth éhezik! a betűszedő vár a kéziratra.
Hanem azután odahaza minden író más ember. Otthon nem is író. Még írószert sem látni nála. Minden író magán lakásában az egyszerű csín, művészi izlés képezi az első benyomást. Klasszikus szobrok, exotikus növények, művészi becsű képek, értékes könyvtárak díszitik azt; női gondosság, családi élet nyoma tünik fel mindenütt, s az iró-szerkesztő otthon csupa kedély.
És társalgásukba nem vegyül az idegen pályatárs előtt az otthon egymás közt folyó vitáknak egy hangja sem. Nem schimpfelnek egymásra, nem ócsárolják egymás műveit, s kikről jól tudva van, hogy az irodalmi téren egymásnak éles antagonistái, a társas életben nem éreztetik az ellentétek keserűségeit, sem mikor együtt vannak, sem mikor külön találjuk őket. Még a politikai lapok szerkesztőitől sem lehet kicsalni a titkot, hogy miért ellenkeznek egymással? kivéve az ultramontánokat, de ilyent nem láttam.
Ellenzék itt most csak a szoczialista, az ultramontán és a separatista. A kormánypártot nem lehet különválasztani a józan liberális párttól. Minden író szobájában ott áll a császár arczképe, szobra, s legtöbbször Bismarcké is.
Még egy kitünő barátját hazánknak tanultam házánál megismerni: Cassel tanárt, a szabadelvű nép emberét, ki Magyarországot már a negyvenes években ismerteté a német irodalomban kedvezőleg, s tavaly le szándékozott hozzánk jönni, de a himlő megakadályozta; ha jönni fog, szíves fogadtatásra számíthat nálunk.
Ez alkalommal Magyarország természeti szépségeinek leirásától felbuzdítva, több német író és politikai czelebritás igérkezett együtt beutazni e nyáron Magyarországot s a Balatonvidéket, Erdélyt, Tátrafüredet és Mehádiát meglátogatni. Hozza őket Isten!
XI. KÉPVISELŐI KÖRÖK.
Három ízben nyilt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni. Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker, Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan, Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök Friedenthal sziveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel tudakozódtak hazai ügyeinkről s hasonló nyiltsággal világosítottak fel a németországi politikai helyzet iránt.
Megjegyzendő, hogy Friedenthal, a ház alelnöke, maga is egy Magyarországon etablirozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában.
Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a kihallgatáson láttam; egyszerű butorzat, egy nagy asztalon a díszalbumok, miket a herczeg ajándékba kapott; a társaság kilencz tizedrésze férfi: ultramontánok, papok, internaczionalisták, elszásziak nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a gomblyukában. Sajátszerű érzés «rám magyar emberre» nézve egy ilyen társaságban lenni, a hol mindenki fel van érdemrendezve s azt tudni, hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harczmezőn vagy polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám ilyen hatást.
Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a házi úr maga, félfejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a csoportok között, mindenkinek ismerőse s egészen a helyzet magaslatán látszik állani, mert folyton a társalgó teremben marad, minden buffetlátogatási utógondolat nélkül. Lám e miniszternek még a kutyája sem spekulál provizióra!
A miről a német képviselők velem beszélgettek, az bizony nem vonatkozott a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, a mivel odakünn nem sokat törődnek. Az iránt mindenki meg van nyugodva, hogy Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételeért többé küzdeni nem szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hiszszük. Hanem a mi iránt kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben.
Hja, ez Németországnak a jelenlegi legnagyobb veszedelme. Három erős frakczió szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a nemzetiségi, a papi és a szoczialista pártok. Azok között a vezérpárt az ultramontán; a többi csak eszköz ennek a kezében. S ezekkel szemben a liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosúl, csak három ötödrészre nőtt fel.
Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még rossz fináncziái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem a konvenczionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szentpéter kulcsai kinyithatják a mennyországot; de a qerlini Wertheimpénztárakat ugyan nem.
A márczius 2-iki országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak képviselői jegy mellett tudtam egy zúgba bejutni. A hallgatóság végig várja az ülést, s ép oly csendesen ülnek helyeiken a képviselők. Nincs nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha kőből volnának, egy-egy chorális «bravo» kiáltás azokról a jobboldali padokról, a hol egy csoport képviselő pap ül, kiséri itt-ott a szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kiméletlen támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid «haha!» jelzi a szabadelvü zöm «derültségét». Végre aztán előáll maga Bismarck s visszafizeti a kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, a milyet nálunk soha sem osztogatott még miniszter.
S jól áll a kedvesnek!
Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges dráma!
XII. A BERLINI MAGYAROK.
Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat.
Legelől kell megemlitenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos eredeti alakot, kit Petőfi kigunyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a német elemet s aztán Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a saját fejéhez mind a kettőt; ki mauer-utczai diogénesi odújában az ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit őrzi, naponkint tizenhat órát dolgozik s irói exisztencziát nem tud magának kivívni; a ki Petőfit az enthuziazmus erőhatalmával vitte be az európai olvasó közönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával s kit mi azért kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig elnyargalunk; a kit itthon szidnak, kitagadnak, s ottkünn a magyar nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa leghirhedettebb czelebritásainak, és a mellett egy elhagyatott, elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik általa; a kit szeretnek azok, a kiknek tartozik s a kire haragusznak azok, a kik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, a kit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer, a ki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat, akár magyar emigránsokat. Berlinben nyolczvan olyan családdal ismertetett meg egy hét alatt, a hol a magyar irodalomnak kiváló helye van a házi könyvtárban s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, a kiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy személyesen. Wallner Ferencz után neki köszönhetni legjobban a német kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt.
Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít.
A legelsők, a kik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a «Lloyd» és a «Neue Freie Presse» magyarhoni levelezői; baráti szolgálataikat szivesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam, ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke.
A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra, melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból: ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal diszített teremben magyar kedv, Rákóczy induló, csárdás, magyar áldomások, és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a földre.
Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl.
Mennyi szívesség! Mennyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a dicsőséghez!…
… Én én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény, pártszakgatta, rokontalan, szeretett hazámba: a hol minden ellenségem s minden jó barátom tart már a kezében egy ostort, a mivel rám üssön.
XIII. VILLÁMVONAT SZEKÉREN.
Hiszen keresztben hosszában átnyargalni Abauj-Torna megyén nyolcz nap alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, a mire a népisme, régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és természeti tünemények adatait gyüjtőnek szüksége van, ebben van az érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb pedig azoké a lelkes hazafiaké, a kik minden ponton már a készre vártak, s elém hozták mind azt, a mi legérdekesebb; s ebben a tekintetben főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabirák, erdőszök, bányászok, gyártelepigazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, a mit csak utazásom czíme igazol: a trónörökös ethnografiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat.
De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki útamon kalauzolni, s azt előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt.
Minthogy a gyüjtött adatok az említett nagy munka számára lettek megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításúl más vidékek leíróinak, hogy körülbelűl minő tárgyakat karoljanak föl.
Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves barátaimmal, a kik fogadásomra kijöttek.
Én azonben az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Verédy barátommal s megkezdtük az útat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: «Ebédeltél te már?» – «Nem én! Hát te?» – «Én sem.» Sebaj! Itt van a város végén a «Veres rák» korcsma (híres a párbajvívási terméről) ott kaptunk szalámit, borról gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül falatozva, vágtattunk tovább. Még az nap este eljutottunk Harzer János rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából s aztán higany fürdővel választják ki a nemes érczet. – Ebben a völgyben nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán reggel felmentünk az aranyidkai bányába, a hol az ezüstércznek az a saját vegyüléke jön elő, a mit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész a Ferencz-József-tárnáig, mely nem régóta van mivelés alatt, a leggazdagabb telér, a hol magam is megpróbáltam az érczet vágni, a mi nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonkint enged. Fölöttébb érdekes bánya. És a mi több, jól jövedelmező; tiszta hasznot hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt voltak a vezetőim.
Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útbaejtve a rudnoki fürdőt, a hol már bőséges lakomával vártak reánk a præmonstratensisek Heffler Konrád vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón. Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva.
A jászói kolostor, annak káptalani levélgyüjteménye, a szerzet multja és jelen üdvös müködése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak Kaczvinszky Viktor a prépost ő mlgának, dr. Kussynszky Viktor alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok köszönetet.
Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy a hogy az ottlakók nevezik magukat «Mántára.» Itt már akárhogy kerültem, még is nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a mántai banderiummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem irhatom a viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, a hol a költői és festői rendkivüliség, a praktikus, életrevaló eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban.
Itt Bercsinszky Alajos katholikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nem hiába nevezik őket a Schulverein organumai «hűtelen elpártolt németeknek.»
Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik legéletrevalóbb alkotását, a mi életföltétele vasgyáriparunk jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve.
Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal van tele, a mik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, a mik nem csak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában, Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol gyártmányokkal.
Este tánczvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt még nincs franczia divat, hanem – magyar. Valamikor ó-német divat is volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a már feledésbe hanyatló ősi mántai tánczot is (a mit képben is meg fogok örökíteni). – És a tánczterem végében pompaképen volt felállítva egy gula a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vaslánczok diszítménye.
Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, a mi aligha lesz található Adelungban, és a mántai étkekkel, a mik megint semmi szakácskönyvben nem fordulnak elő: a «drehapige Kletschacheng», az «osche malosche», meg a «mate Derlessen», nagyon jó ízűek.
Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven munkással. Maga Wlaszlovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül készített iróasztali készlet valóságos remekmű.
Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, a mit nagyon látogatnak. De ebből nem kértem: nekem a hideg víz nem komám.
Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipar raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, a mivel őt minden igaz magyar méltán környezi.
Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város volt valaha. Szekeres-Szepsinek hitták. Főemporiuma volt a felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy kiugró pinczegádora az utczára; de már bora nincsen.
Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kisért, a megye nevében tisztelve meg jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam, a mit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam meg a közmondás hősét «Herkó patert» kőbefaragott domborműben. Ezt a régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani.
A szepsii városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább haladtunk Torna felé.
Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaujba. Torna városában a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitünő nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz e vidék anyagi jólétének emelésére.
Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített hussita templom kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló freskókat fedeztem fel, a miket még sehol sem hallottam emlegetni; a XVII-ik század elejéről valók lehetnek. Hat csoportozat, melyek a szanhedrint képviselik, a mi Jézus fölött itéletet mondott. A szinek igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány irástudónak az arcza oly jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni. Néhányat le is rajzoltam belőlük, hajnali harangszónál beülve a templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki.