A HOSSZU ÁLOM.
Sokszor mondja azt az ember, ha valami nem szeretem napok következnek reá: «bárcsak megtehetném, hogy most lefeküdjem, s csak fél esztendő múlva ébredjek fel újra.» Jól esnék keresztül aludni a terhes időket, háborút, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, a mikor ismét boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben.
Az ezernyolczszáztizenegyedik esztendőben élt Nógrád vármegyében egy fiatal paraszt ember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában is megtalálható, mert oly rendkívüli dolgok történtek ő vele, minőket az Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából.
Ezen becsűletes földmíves már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké, de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, maga nézett minden dolog után; és a mi mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb, legtakarékosabb, leghűségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is megérdemelte, mert viszont ő is olyan férj volt, a milyennek hét vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvű; még ha megharagították is, felesége iránt nyájas maradt, nem úgy, mint egy némely bolond ember, a ki a házon kívül kapott boszúságért feleségén tölti haragját. Úgy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak – találjátok ki, hogy mi hiányzott? könnyű pedig azt kitalálni: egy kis síró-rívó portéka kellett volna a házhoz, akár fiú, akar leány, a ki az öregek szivét felderítse.
Mikor pedig azt mondom: «öregek» ezalatt nem azt értem, hogy ők már öregek voltak, hanem csak így szokták egymást nevezni szerető házastársak, bármilyen fiatalok is: «édes öregem» tudnivaló, hogy nekik egymással kell megöregedniök, és a szeretettől csak az ásókapa választja el őket.
Végre ezen óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak, még András maga semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok, nászasszonyok és szomszédasszonyok félrehívták, s titokban figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt felesége neve), ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb ily veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne.
De majd kibújt a bőréből Herczeg András ilyen beszédeket hallva, csak hogy üveg alá nem tette a feleségét, úgy őrizte minden bajtól; fütyölt, danolt örömében egész nap, csak úgy égett a keze alatt a munka, s milyen boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden haza térve a szántásból, a tűzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta, hogy: «anyjuk te!» s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha az tréfásan kezére legyintett, mondván: «menjen kend apjuk, illik is a legyeskedés ilyen öreg emberekhez, mint mi,» akkor meg már örömében a gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert a míg fiatal az ember, szereti, ha öregnek nevezik.
Április tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott, hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsőt kell vásárlani. Váltig mondták neki, hogy bízza azt másra, ne menjen maga: «no az volna a szép,» felelé ő. «Nem ért ahoz senki más úgy mint én.»
Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a munkát; de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá; úgy is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az országútra kerülve, az idő is szépen kinyílt, a mezők kizöldültek már, derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörűség most egy pár mértföldet gyalogolni az embernek, a kinek a szive tele van örömmel.
András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a legtartósabbat amaz ingó-bingó bútorok közől, ki volt festve az tarka tulipántokkal, s felvette a hátára, úgy ment haza felé. Dehogy volt nehéz, egy cseppet sem volt nehéz az a bölcső, el tudná azt vinni a világ végeig, s meg sem érezné, hogy nyomja, hát még ha benne volna a bölcsőben az, a mire gondol! akkor még tán tovább is elvinné.
Ilyen boldog gondolatok között ballagott haza felé, s alig vette észre, hogy a midőn jól benn járt a hegyek között, milyen hideg szél kezd fújni egyszerre; az ujjas ködmen, mely elébb lekivánkozott róla, most ismét felkivánkozott rá; s a mint körül kezdett tekinteni, látta, mint lepik el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zúgott a fák között, s nem sokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az arczára.
De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő előlkapja, félre csapott egy mellék útra, melyen járt már egynehányszor ifjú legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment előre, nem is aggódva egyében, minthogy ha a hó esni talál, a bölcső mind összeázik.
Már jó kerülőt tett a hegyi úton, a midőn egy kis patakhoz ért, melyen át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról kicsavart, ragadott alá magával.
András nem tudott átmenni. E közben a zivatar teljes haragos mivoltában utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sűrű pillékben az ember arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni; András aggodalmasan kezde a patak partján felfelé menni, azt remélve, hogy valahol még is csak átgázolhat; e közben mind jobban rá esteledett az idő, végre eltévedt a hó lepte vidéken, azt sem tudta merre jár már, sehol emberi hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók károgtak a feje fölött, a kiknek tetszik az, hogy zivatar van.
Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske szászszor is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje? minden kutya ugatásra kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj még sem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha férjét e zivatar útban találta kapni, a rossz út, vadállatok, a hideg éjszaka! elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasá az Isten csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlékában nyugszik, s ha ma meg nem jön, majd megjön holnap.
Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni, a tegnap még oly szép zöld vidék most fehér hóabroszszal volt bevonva. Jaj annak, a ki úton van.
Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, míg csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak úgy be voltak hordva hóval, hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett.
Juliska képzelni sem merte, hogy férje most haza jöhessen. Bizonyosan ott maradt a városban, míg ez itélet-idő elmúlik, s majd csak akkor jön haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát.
Azonban a hó elolvadt, s András még sem érkezett meg. Juliska aggodalmasan ment be maga a városba, a hol testvérei laktak, s azoktól megtudá, hogy András elindult azon reggelen, melyre a zivatar következett, egy szénégető pedig bizonyítá, hogy látta is őt az úton, a mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet is kért tőle a pipájába.
A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit, szénégetőit, hámorait, kérdezve, tudakozódva fűtől fától férje után; de arról nem tudott senki. Eltűnt, elveszett végképen.
Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül András, tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták, pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama fergeteg éjszakáján megették a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott veszett.
Juliska nem szűnt meg őt várni. Azonban elmúlt egy hét, két hét, egy hónap, két hónap; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg: arról rá kellene találni, de annak sem volt semmi nyoma.
Azonban a tavasz is elmúlt, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez alatt meg is jött a hosszú útról; egy szép kis fia lett, azt megkeresztelték Andrásnak.
Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt. Lassankint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt, örömest lett volna atyja; de Juliska nem hallgatott rájok; bár egy hónap a másik után múlt el, ő csak azt mondta mindig: «meg kell még Andrásnak jönni, mert én még soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban.»
Szegény asszony! sohajtának ismerősei, még eszét veszti bele.
De csakugyan hova lehetett András?
Ott hagytuk el, a hol eltévedt április 13-dikán. Összevissza bódorgott azután az erdőben, remélve hogy valami hajlékra talál, s a közben sokat sóhajtott Istenhez, hogy szabadítsa meg a veszélytől, a midőn egyszerre egy barlangra bukkan, mely odvas fenyőfák tövében szinte kinálkozni látszott eléje.
Ilyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körül nézte az odvat; szűk volt biz az, és alacsony, de feküdni jól lehetett benne, s legalább az ember biztosítva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát benne, a hogy lehetett, egy nagy követ hengeritett a nyílásra, nehogy vagy egy portyázó farkasban hálótársra akadjon, a bölcsőt megfordítva feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát, csendesen elszunnyadott; hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a bérczekről egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyílásához, de újra elkezde imádkozni és újra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain, s nejére gondolva szivében.
És Isten gondját viselte neki ott.
… Késő reggel van már András! hallod, hogy szólnak a rigók, ideje volna már felkelni és folytatni az utat haza felé!
András egyet nyújtózott és barlangja szájáról elhárítá a követ; úgy tetszék neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, vagy az ő karjai gyöngébbek.
De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem híre, sem helye, a fák mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyílik és a gombák előjöttek a haraszt közül.
«Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap?» kérdé András önmagától, és a mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a mely oldalon feküdt, azon a köntöse mind lerohadt róla.
Nagyon sokáig kellett neki ott aludni.
Kibotorkázott ezután az erdőből, de érzé, hogy tagjai gyöngék, alig birt menni.
Félóra múlva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, melyen lefeküdt, végezte a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász. Augusztus huszonhatodika volt az nap.
Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a kepéket rakták.
Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje bekötve, szép gömbölyű keblén egy kis piros pozsgás gyermeket szoptatott.
András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólítá: «anyjuk.»
Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt elképzelni könnyebb, mint elmondani.
Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senki sem híhetné azt el, ha számtalan szemtanú bizonysága nem erősítené, hogy Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és ital nélkül.
Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kínálni, de kevés hasznát vehette annak András, mert gyomra úgy össze volt húzódva, s állkapczái alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni; s rágni épen nem tudott, úgy hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csodálatos felébredése után harmad napra ismét elaludt, úgy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska azonban nem engedé őt eltemetni, s azt igen jól cselekvé, mert harmad nap egy kelevény fakadt fel András fülében, s a mint az kitisztult, az ember újra feléledt, s nehány hét múlva egészségesebb lett, mint valaha volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a háznál.
Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset, melynek hitelesített folyamatát megtalálhatja Nógrádmegye leveltárában, a ki nem restel oda fáradni.