SZEGED.3)
I. A ROMTEMETŐ.
Mint hajdan Plevnának, nyissunk most egy állandó rovatot Szegednek.
Mert hosszú ostrom lesz az, a míg ezt a várost bevehetjük. Még most csónakon megközelíthető; de, ha lefogy róla a víz, én nem tudom, minő úton-módon indul el valaki, hogy hozzá kezdjen a megvívásához?
Szeged elpusztult része (kilencz-tizedrész) most rosszabb a semminél. Ha a «semmi»-nek volna superlativusa, ez volna az. A mi van, az ellenséges akadálya annak, a mi lesz. Tűzvész pusztitása nem ily rettenetes, mert az, a mit elrombolt, azt megsemisítette: de itt az összerombolt tömkeleg ott van hagyva, egy halomba döntött chaos, a mire a saját birtokosa rá nem ismer.
A nagy szádfal elkészülése s a szivattyúk lecsapoló munkája óta a belváros utczáiról és tereiről már lefutott a víz, csak egyes pocsolyák maradtak még, zöld békalencsével bevonva: ott ümmögnek, brekegnek a posvány urai; a Dugonicstér négy nymphája körül rettenetes hangversenyük van; hanem a főutczán túl még olyan mély ár feneklik, hogy néhol az evezővel nem lehet elérni a feneket, a mint e romegyetem közt végig hajózunk.
Ezt a látványt se festő irónja, se iró tolla nem képes megérthetővé tenni, ezt csak látni lehet és aztán álmodni róla, s aztán kérdezni, hogy melyik volt a való?
Utczákról szó sincs. A viharral együtt tartotta rettentő menyegzőjét az áradat, s ők ketten olyan orgiát csaptak itt, hogy egyik ház jobbra, másik balra dült, s az úszó házfödél ott állt meg keresztben az utcza szegletén, mint a tengeri monitor, bezúzva gerendaorrával az útban talált ház oldalát. Egész városnegyedből nem látunk egyebet, mint a víz fölött úszó háztetőket, mik csodálatosan szétfacsarva, laposan elterülve, nyergesen meggörbülve, féloldalt fordulva torlódnak egymás fölé. Itt nincs fal: csak sárhalmaz, a csónak fenekét horzsolja az állva maradt ablak szemöldökfája.
S a hol a sekélyebb vízből már kiemelkednek félig az elsülyedt város romemlékei, az egy olyan látvány, mely elfojtja a szót, megbénítja a gondolatot. A leszakadt háztetők alatt belátni a dült falak közé; némelyik még szépen ki van festve; a roskatag háztetőt fentartotta a nagy tömör kapu, s a szobában még látni a zongorát, a mire a házi gazda czölöpöket feszített, hogy a plafondot feltartsa; czifra nyoszolyák, fiókos szekrények ott úsznak az udvaron, hinártól belepve; gépek korongjai faállványaikon félredülve mutatják, hogy ott valaha gyár volt, körülöttük halomradőlt gerendatördelék, fentartva egy óriási hordó által. S ugyanaz a romegyveleg ezernyi változatokban, állvamaradt kimeredő falak, sártömeggé ázott téglahalom, pozdorjává tört bútorok, vasrud, czifra rácsozat, nád, zsindely, azok között odaszorult vörös kígyók, a házak bádog csatornái, a víz tetejére fölfeküdt kerítések mint ha járdának lennének odatéve, s a háztetőkre halmozott inséges bútormaradvány, a hol a menekült nép, a réméjeken, napokon át tanyázott. Valóságos romkaleidoskop, mely mindig változik, ugyanazon ábrákat mutatva más keverékben. Egy-egy ház nagy ritkán, mely nem dült össze végkép, ott áll még szomorúbb képnek. Az ablakai fehérek a penésztől, a hol egy ki van törve, ott kicsüng a hímzett ablakfüggöny megbarnultan. Egy hajdani fűszeres bolt ledült sarkán át még látni a feliratos fiókokat, s a polczra föltéve egy kis gyermekhintót. Egy tornácz oszlopsorának mindegyik szobra tánczra készülni látszik, a középső derékban hajlott meg, ha az elkezdi, az egész ház utána omlik.
És mind ezek a házak körül vannak véve kertekkel. Szép, gyönyörű kertek gondosan ápolva. Látszik, hogy a ki ültette, szerette a fákat. Csakhogy most nincs rajtuk levél. Forró nap süt: nyár van, s ezeken a fákon nincs semmi zöld, meg vannak halva. A mi még zöldülne, az is haldoklik már; a kihajtott lomb vöröslik, alá lankadt, minden növényzet kiveszett innen, csak egy szörnyű düledék közül virít elő egy csoport oleánderbokor, ott valami vendéglő kertje volt. A szegedi fákra nézve nem jött el a tavasz. Ott most nincs nyár, hanem csak izzó tél.
S a házaknak e kietlen nagy temetőjében egy emberi alakkal nem találkozunk. A sírok hallgatása köröskörül. Kormányosunk figyelmeztet előre, hogy most egy háztetőhöz fogunk érni, a hol egy kutya lakik, mely az evezőcsapások hangjára előjön odujából. Most is ott őrzi a házat, s el nem csalható a helyéről; a hajósok kenyeret dobnak neki, mikor arra járnak; olyan bozontos már a szőre, mint a farkasé s elfeledett ugatni. Még mindig a gazdáját várja haza. Egy másik romhalmaz közepett pedig szép kokinkinai tyúkok laknak egy kakassal. Egy harmadik háznak az udvarából pedig egy anyalúd jön elénk tizenkét kis libájával, a miket a romok között költött. Ezek a jelenlegi lakói a vízalatti városnak.
II. AZ ILLOVAI MALOM.
Az utolsó házak egyike előtt látható még most is az a hat nagy hordó, a miket a ház tulajdonosa kötelekkel egymáshoz erősített, azután deszkákat rakott rájuk, s erre az úszó tutajra hordta fel a bútorait és a háza népét, s mikor jött az áradat, csak úgy nevette onnan az elemek dühöngését. Nem messze tőle egy gőzgép katlanának a felfordított födele fekszik. A húsz mázsás vas edényt az áradat sodorta ide az összedöntött gyárból. Azontúl aztán egy végtelen víztükör terül elénk, a miből csak egyes szigetek emelkednek elő; néhol mint egy világító torony mered ki a vízből egy munkapihenő szélmalom. Ez a naptól ragyogó víztükör a legszebb buzavetésnek a takarója. Most már kezd a nádnak a hegye keresztűl törni a fölszinén s a vizi virágok levelei úszkálnak fölötte. Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a katasztrófa. Egyedül ő nekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik kis sziget a sik víz közepén a gyászemlékű illovai malom. Temető ez is. Mikor a király itt járt, kérdezé a vele volt főispántól: «mi ez?» «Ez, fölséges uram, huszonkét embernek a sírja.»
Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott benne. A malom fala köröskörűl be volt zsindelyezve, mint a svájczi házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit. Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna, összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy fürészelték ki az egymásra omlott keményfa-gerendák közül, miket csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben. Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a perczben feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsülyedni. Hova tüntek el azok, hogy maradt ő meg élve? azt nem tudja. Most a malom helyén egy gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az idősebb fiú összegyürt kalapja; köröskörül a kis szigetet már fölverte a nád.
Ez amaz emlékezetes hely, a hol a király szeméből kicsordult a köny.
III. A SZÁDFAL.
Azt a sokat emlegetett, rágalmazott, kigúnyolt meg ellenzett, eltagadott töltést nevezik így, mely az áradattal áttört régi töltésen kívül épült, s most már tökéletesen elzárja Szegedet az áradattól.
Ezt csináltatta az ország határozatára a magyar kormány.
Egy ötezer méter hosszúságú czölöpfal, minek az értékét akkor lehet csak felfogni, ha az ember a töltésen magán végtől-végig halad s aztán két oldalt ott látja a ketté választott vízárt. A gáton belüli víz egy csendes síma kék tükör, a miben minden fűszál viszképe meglátszik, s a miből a nap égetőn ver vissza; a gáton kívül pedig az ott egész az Öthalomig és Dorozsmáig egy háborgó barna tenger, mely ugyanakkor oly hullámokat hány a nem is nagy szélben, hogy azokhoz képest a Balaton hullámzása dajkaringatás. Előttünk két földszállító hajó küzd az árral; utoljára is kénytelenek horgonyt vetni, s egy közülök mégis elsülyed; ugyanezen a vízen egy csónakkal játszanak a habok szemeink láttára, melynek evezői között van a budapesti tornavilág egyik viadora, s a szegedi csónakászok legkitünőbbje, s azokat is úgy kiveri a hullám, hogy kénytelenek egy fához kikötni. A vízcsapás, a mely a szádfalon megtörik, keresztülcsap a fejeink fölött, s a túl oldalon az őrházakat fecskendi össze. Mi lehetett ez a tenger egy olyan viharban, a minő az ápril 30-iki volt? Az egész töltés czölöpfala készen volt már, a földmunka is javában folyt, kilenczvenkilencz verőgép dolgozott a pilóták leverésén, száznegyven dereglye hordta három gőzössel a földet a szomszéd Öthalomból, kétezer munkás dolgozott feszített erővel. Ekkor jött egy olyan vihar, mely még az árvíz éjszakáján dühöngőt is felülmúlta; a kilencvenkilencz verőgépből nem maradt állva csak egy; kettőt úgy keresztűl dobott a szél a magas töltésen, mint egy gyermekjátékot, a többit darabokra törte. Hetven hajó a fenékre sülyedt, valamennyi tanyahajó mind elmerűlt; a munkások ezreit a falakról kellett megmenteni, de egy sem veszett oda. És azt az erős czölöpfalat úgy látták ingadozni a rémséges elemostrom alatt, mint egy nádkerítést. Végre keresztültört rajta az ár, s újra kellett kezdeni a munkát.
De nagyon jó barátunk volt ez a vihar nekünk! Csókoljuk meg a kezét! Ez volt a nagy examinátor, a ki eljött megbirálni a munkánkat, s aztán azt mondta: «hohó! emberek fiai: ha istenekkel akartok harczolni, nagyobb erővel induljatok hozzá!»
Aztán nagyobb erővel fogtunk hozzá. A vihar jó leczkét adott. Most már a három méternyi koronájú töltés ellenkező oldalán erős horgonyczölöpöket vertek le, s azután a külső czölöpöket ezekhez erősíték meg puskacső vastagságú vasrudakkal. Most azután áll a fal, mint a Sion hegye. A hullámnak kétezer vasrudat kellene összetörni, hogy azt megingathassa. A két fal köze pedig ki van töltve földdel, a mit az Öthalomból hordtak át. Csupa agyag, a mit víz közé raktak le: ha az keresztül szárad, keményebb lesz a sziklánál.
Egy milliónál többe került az a fal. De remekmű az; minden külföldi épitész bámulva szól róla, s vakmerőnek ismeri el az eszmét és kivitelét, mi pedig nyugodtan mondhatjuk el, hogy e gátfallal örökre meg van mentve Szeged felső területe az árvíz rombolásaitól.
E szádfal védi egyúttal az alföldi és az államvaspályák összekötő vonalát is, mely most készült el czölöpzetekre építve, épen úgy, mint az államvaspálya szatymaz-szegedi vonala. Akár csak Velenczébe menne az ember vasúton, az Adria lagunáin keresztűl!
IV. A MAGYAR ZUIDERSEE.
Ha én tavaly nyáron azt mondtam volna itt kepét kötő aratóknak, meg a koszorút-fonó arató leányoknak, hogy ennek a szép pipacsvirággal tarkázott buzatengernek a helyén esztendő ilyenkorra gőzhajóval, nem, egy flottával fogunk hajókázni: hogy a szemem közé nevettek volna!
A mi álomnak is szörnyeteg lett volna, most itt van előttünk; egy új tenger: tele járókelő hajókkal; meg vannak neki azok a rossz kiváltságai, a mik a Balatonnak, hogy mikor vihar nincs, akkor is háborog. Ha pedig szél fú, akkor a tengeri betegséget is megkapja rajta, a kinek az idegei érzékenyebbek. A hajósok már kitanulták, mikor kell belőle menekülni? Jár rajta mindenféle jármű; volt itt a többek között egy kis propellernaszád is, a mi az utczákon is csinált kirándulásokat. Furcsa kis gépe miatt elnevezte a néphumor «sparherdes csónaknak.»
Erős É. É. NY. szél mellett szálltunk fel a «Szent-Gellért» gőzösre, a királyi biztos, a bizottság tagjai, a vállalkozó, Deutsch, és egy újságíró, a «Cap der schlimmen Hoffnung» felé való expediczióra; derék kis gályánk bátran szembeszállt a széllel és hullámmal. A pilota a hajó orráról mérte a rúddal a vizet, folyvást kiáltozva «hét! nyolcz!» Épen, mint a Balaton mélysége rendes időkben.
Mikor az árözön közepén jártunk, akkor lehetett belátni azt egész nagyszerűségében. A tó egyik partját az új szádfal képezi, mely ötezer méternyi hosszúságban, mint egy fehér bástya vonul el egyenesen, túl rajta a szegedi tornyok. A másik oldalon Dorozsma házai zárják el a láthatárt, egész odáig hullámzik a víz. A harmadik oldalon végre a zöld Előfok, az Öthalom emelkedik ki, s közben egy kútgém, meg egy tanyának a teteje beszél róla, hogy ez a tengerfenék itt hetvenezer embernek a kenyerével adós!
Szatymaz felé elnézve, látcsövünk felfedezi az államvaspálya új vágányát, a min ide jöttünk. Czölöpökre van az építve, egy öllel magasabban a régi vasútnál. Annak a réginek a helyéből kiforgatott síneit úgy összevissza görbítgette az ár, mint valami sodronyt. Épen előttünk megy rajta végig egy vonat. Úgy tünik fel, mintha a víz szinén kocsikázna végig valami százkerekű ördögszekér.
Fél óra telik bele, míg gőzösünk az öthalmi kikötőig elhatol.
Kikötő az Öthalomnál! Egész hajósereggel. S ezek a hajók, a gőzössel együtt mind egy, még ennél is nagyobb tóról jöttek ide, s ugyanazon még vissza is akarnak innen térni.
Ez a mi Zuiderseenk.
Nem a megszokott kiöntés ez; hanem egy valóságos új tó az ország közepén. A ki ezt előidézte, annak nem ember a neve. A rendkívüli időjárás volt az. Ezredév lefolyik, míg ehhez hasonló előfordul valaha. Hiszen már négy év óta permanens a Tiszaáradás. Új-Szegeden egy olyan tavat láttunk, a mit még az 1876-ki áradás hagyott hátra. Azóta folyvást a «vizöntő» jegyében éltünk, már tavaly őszszel a szüretünk lerohadt a folytonos esőzéstől, s azóta folyvást hó és zápor váltogatta egymást. Ezt az áradást ember meg nem akadályozhatta, s ennek következményeit semmi mérnöki tudomány el nem hárítja. Hanem a ki ettől a tengertől visszafoglalja megint azt a földet, az lesz az igazi «honfoglaló,» annak lesz «ember» a neve.
Tisza Lajos, királyi biztos, mikor Székesfehérvárott, a kiállításon volt, ajándékba egy pálczát adtak neki, mely tisza-fából készült. Nagy szüksége lesz reá! Kívánjuk, hogy Tisza ne sajnálja a Tiszától e tiszát! Értse, a ki érti!
V. AZ ÖTHALOM.
Egy huszonöt méternyi magasságú zöld domb emelkedik ki az alföldi rónából, messze földre ellátható. Ez adta a földet a most emelt szegedi töltésekhez. Szeged elmondhatja, hogy az ősök hamvai védelmezik meg ezentúl, mert az Öthalom egymásután következő ivadékok temetkezési helye volt, a bronczkortól kezdve egész a hunnkorszakig. A kiásott maradványok tanuskodnak erről, miket a muzeumnak egy kiküldött fiatal tisztviselője gyüjtöget nagy buzgalommal és őriz féltékenyen, rögtönzött fakunyhójában.
A földhordás természetesen az Öthalom talapjánál kezdődött, a magas halmot magát jóformán meg sem közelítette, még is tömérdek őskori leletet hozott napfényre. Épen pihenő nap volt; az új ivadék ott aludt édesdeden a sírjaikból kizavart kelták és dentumogerek helyén, szerteszét meghagyott földobeliszkek mutatják a réteget, mely el lett innen kubikolva. Valamikor nem fogja tudni a késő ivadék, hogy mit jelentenek azok az agyagoszlopok ottan, s mennyi tudós értekezést fognak írni – a papiroskorszakbeli ősök építkezési módjáról!
Maga az Öthalom most is gazdag buzavetéssel van takarva. Megmaradt mustrának, hogy ilyen lett volna az idei termés.
Fiatal tudósunk elvezet bennünket fakunyhójába s kitárja elénk szerzett műkincseit.
Legelől jön a bronczkorszak: réz kardok, sarló alakú kések, réz karpereczek, fibulák, a mik a csontmaradványokat ékesítik; ezekkel együtt a durvább agyagedények, roppant nagy urnák fekete agyagból, sír-mécsek, korsócskák, a minőket a halottaknak útra szoktak adni. Később aztán a bronczzal párosuló vaskorszak, a hol a fegyver még rézből, de a kengyel már vasból van, s azokkal már a finomabb kor divatcziczomái, szép szines üveggyöngyök, nagyobbak fehér porczellán földből; aztán jön a hunnkorszak. Azt mondják, hogy annak a lovagnak, a kit lován ülve, kutyájával együtt találtak a földben, magyarnak kellett lenni, mert őseinknek volt az a szokásuk, hogy a vezérférfiút lovával és kutyájával temessék el. Talán épen Thonuzoba volt? Akárki volt, derék ember lehetett, mutatja nemcsak a koponyája, de az is, hogy ezüst pitykegombokat viselt és csatokat a mentéjén.
A többi koponyák is tiszteletreméltó férfiak mind. Szerettem volna fél órára doktor Lenhossék barátom lenni, hogy kellő szenvedélylyel élvezhettem volna azt az érdekes találkozást négy olyan hazafival, a kiknek mindegyike más ezredévet s más népfajt képvisel. Négy olyan koponya, a melyik mindegyik merőben külömbözik a másik háromtól. Minő kiálló pofacsontok! minő hatalmas álla van egynek, s mily gyönyörű fogai, teljesen ép koronákkal! Ez nem rágta az ételt, bizonyosan csak úgy nyelte. Nem értek hozzá. Mindig nagy respektusom volt az üres koponyák iránt, azok harapnak legjobban. De azt az egyet mégis megbámultam, a melyiket a broncz eszközökkel együtt találtak, nemcsak azért, hogy olyan hátra lapult homlokot, olyan visszahajló agyacsot élő embernél nem látni mostan, hanem különösen a miatt, hogy e derék ősünknek az orra fölött is van egy tökéletesen kifejlett zápfoga, beleékelve a pofacsontba. Mekkora tekintélye lehetett ennek, a míg élt, azért a képéből kiálló agyaráért. Ennek bizonyosan nagyon sokat hallgattak a tanácsára. Az embercsontokon kívül még szarvasagancsokat is találtak, s később remekűl készített mázas cserépedényeket, a mik már kifejlett iparra mutatnak.
Egy veremre is akadtak a föld alatt, mely kulacs alakura volt készítve, s megtöltve fekete kölessel.
Hanem pénz igen kevés akadt őseink körűl. Úgy látszik, hogy még ő náluk sem volt rendezve a valuta kérdés.
Az egész Öthalom valószinüleg mind tele van ilyen őskori emlékkel s valamikor azok mind napfényre jönnek. Mert meg vagyok felőle győződve, hogy az egész Öthalmot el fogják hordani, kerüljön a mibe kerül, hogy azzal Szeged városát feltöltsék, mint a hogy feltöltötték 1836 óta Pestet. Az Öthalomnak ez a hivatása. Most töltsük fel belőle a főutczákat; azután évről-évre télen, mikor egyéb dolog nincs, a sok szegedi szekeres töltse fel belőle a háza táját. Ezt arra teremtette az Isten, nem pedig, hogy a mindenféle pogány népek várják alatta az itéletnapot, a kikre a feltámadás igérete úgy sem szól, vagy ha szól, rossz kimenetele lesz rájuk nézve. Védje meg az Öthalom Szegedet a jövendő árvizektől!
VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL.
Soha sem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit. Mikor ez az otthon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, a mit egyfelől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai vernek, oda letelepült – épen annyi ember, a mennyi ráfért. Még most is ott vannak. Száz napot töltöttek ottan. S minő száz nap volt az! Az időjárás minden mostohasága folyton váltakozva, s a visszatéréshez semmi remény. És mégis jól esett onnan a magasból visszanézni a bedült ház tetejére. S a mindenét vesztett nép nem zúgolódott, nem vádolt embert, nem káromolt Istent a rázúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általános nemes nyugalommal, hogy az ily tömegben összesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyugalmát. Beszéltünk egy polgárral, ki asztalos műhelyét ott állítá fel egy vasuti szín egyik zúgában; ez a vész elől egy fa tetejére menekült fel. Aztán mikor jöttek érte mentő csónakokkal, azt mondta a szabadítóknak: «én itt még biztos helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb azokat szabadítsák meg.» És tizennyolcz órát töltött így a kegyetlen viharban a fatetőn, elutasítva a szabadítókat más nagyobb veszélyben forgó lakostársaihoz; csak akkor engedte magát elvitetni, összedermedten, mikor már más mind meg volt mentve. Római jellem ez!
Most már csak az öregek és gyermekek tanyáznak e szárnyékok alatt, a munkaképes rész kenyérkereset után lát. Az ott maradottaknak aztán tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig a töltésen, az út mellett, minden partoldalban kis katlankák vágva a földbe, ott főzik az ebédjüket. Egy-egy uszó háztetőt partra húztak, a boros hordót aláhengerítették, s kész a csapszék, a hol a szegedi schillert árulják tíz krajczárért. Egyúttal gyógyszertár is az, mert a ki bort iszik, azon nem fog a hidegláz.
A vasuti waggonokban pedig az iparüzőket találjuk letelepülve; ott szabó, csizmadia műhely van, s varrógépek dübörgése hangzik a lokomotivoké helyett.
Ilyen a hajléktalanok otthona.
De a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött lakókat, a kik fáskamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején hajlékot, a mit az omladvány tulajdonosa átengedett nekik, s a hová csak mesterségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is otthon.
Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, a mi fölött nem jár madár, s a mi különös, még gólya sem. Csak az ember tekinti még – otthonnak.
VII. A SZIVATTYÚK.
A küláradat már el van zárva, a belül maradt víztömeg azonban még mindig egy tó, a minek a körülete mintegy huszonnégy ezer méter.
Ennek a leapasztása a nehéz feladat.
Legjobb volna a Tiszába leereszteni, csakhogy a folyam alig 5 centiméterrel alacsonyabb a belvíznél, s Tokajnál áradást jeleznek, tehát a töltést megnyitni még bajos. Ha a Tisza egyszerre nagyot esik, akkor rögtön hozzá lehet e módszerhez folyamodni.
De addig is segíteni kell, a későbbi időkről pedig előre gondoskodni.
Terv van elég irásban és nyomtatásban.
Olvastam egyet, a melyik azt ajánlja, hogy miután «egy» Tisza nem elég levezetni ezt a tömérdek vizet, ássunk még egy «másik» Tiszát a Bánáton keresztűl, legyen azoknak is árvizük.
A másik azt proponálja, hogy – ez a tó innen sehová le nem folyhat, mert a Tisza medrénél mélyebb. Azért ide kell hívni Zsigmondyt, fúrjon nagy ártézi kutakat a tó fenekére, (kérem, nem kell nevetni!) nem azért, hogy a föld tulsó fenekén folyjon ki az a viz, hanem hogy az alsó homokrétegekbe behatolva, azokon át elszivárogjon. Egészen geológiai tanulmányon alapuló tervezet.
A harmadik, a miről, hallottam (nem olvastam, de hiteles hallomás után irom), azt tanácsolja, hogy épen nem kell azzal vesződni és költekezni a kormánybiztosnak, hogy az álló vizeket kiszivattyúztassa, hanem vettessen beléjük jó sok fűmagot, az ott kikel s benövi szépen az egész területet. (Talán úszó lápra gondoltak a tervezők?) Ezek mind tekintélyes szakértőktől jönnek.
A királyi biztos és az országos bizottság azonban e helyett az álló vizek kiszivattyúzásához fogtak, koczkáztatva, hogy mennyi viccz fogja ezért érni a fejeiket, miután «pumpálni» annyit is tesz, mint «kölcsönözni».
A város több helyén vannak felállítva gőzszivattyúk, mik a megrekedt vizet a töltés fölött a Tiszába átemelik; de a főtelep az államvasut raktárudvara előtt van, a hol egy félszer alatt tizenkilencz ilyen vaselefánt szívja fel orrmányába a vizet, a mi azután két csatornába egyesülve zuhatagkint omlik a Tiszába oly erővel, hogy száz lépésnyire meglátszik, a mint visszafelé folyik az ár. Olyan az a gépcsoport, mint egy valóságos ostromtelep, a föld reng a dübörgése alatt.
S az eredmény: négy centiméter apadás naponkint.
De ez a négy centiméter egy-egy megszabadult utczát jelent. Benn a városban mutatja a tovafutó ár, hogy az emberek harcza nem eredménytelen. A víz kezdi uralmát átengedni – a sárnak.
VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL.
Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg; egy lapátra való sár és szemét undorító, de hát még egy egész tenger; egy habaréktó nyulós iszapból, szétmállott vályogból, rohadt nádból és pudvás fából, élénkítve zöld békanyállal bevont tömpölyökkel, mikből ungok-békák ütik fel a fejeiket, kuruttyolva a keskeny padlójárók fülébe: «rosszúl van! nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»; a száraz fákról lelógó hinár, a minden színt váltó megnevezhetlen minőségű dugvány, s aztán a fölötte, mint egy rémszellem, végig lengő mocsárbűz, a mitől az embernek minden tagja lúdbőrzik. Ennek az iszapárnak a szélében áll egy földszinti szegletház, a minek a szegletből nyiló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak csónakkal lehetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van; a kőművesek épen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott vakolatot s felgyürkőzött emberek lapátolják ki az udvarából a büzös sarat. Ez a «vendégfogadó a hét választó fejedelemhez». Ide gyülnek össze délben egy kis elkülönített szobába ebédelni azok a derék emberek, a kikre rábizta az ország, hogy ennek a sártömegnek ismét városalakot adjanak; itt találkoznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig ez iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult falakat, butorpozdorját megbecsültek: mit érhetett az, mikor még valami volt? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbizást elfogadják. Minő sártenger, a mi előttük áll! S a jó közönség még szaporítani segíti ezt a sarat, azzal a mit a fejükhöz hajigál. Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napi díjt húznak. Ezért a munkáért! Ujságíró egy czikkéért, énekes a daláért, igazgatótanácsos a jelenléteért, képviselő a távolléteért hogy fizetést kapjon, ez igen jó és természetes; hanem a kinek egy város ujjáteremtése munkáját kell végrehajtani, az tegye azt a maga kenyerén, s érje be a – mindennapi kritikával. No ha áll az a közmondás, hogy a «felpanaszolttól meghízik az ember», akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele; de mi lesz szegény Komjáthyból, a kinek most is elég istenáldotta termete van?
«Akadt volna elég ember, a ki elvállalta volna azt ingyen». Elhiszem, csakhogy ha én nekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni 12–15 milliónyi összeg befektetésére, azzal, ha egy szobában kell hálnom, éjszakára nem húzom le a lábamról a csizmámat.
Mert drága a fülemüle hangja, de drágább a kacsáé, a ki azt mondja, hogy «sáp, sáp, sáp».
Hiszen épen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény hétválasztó udvarszobájába – mert a grand hotelben nem lehetett nyugton ebédelni a rájuk tóduló sápistáktól.
Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és czélszerű munka teljesítése függ össze.
De hát ki áll jót arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját?
Hát először is azoknak a férfiaknak a jelleme. Azután pedig az a szellemdús összeállítás, a hogy annak a tagjai megvannak válogatva. Három kormánypárti képviselő, három ellenzéki, egy köztiszteletben álló kanonok, egy közbecsülést kiérdemelt szolgabiró, aztán meg három Szeged választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visszaélés logikai lehetetlenség.
És végre a királyi biztos személye.
Hideg, megközelíthetlen alak. A ki nem igér, hanem tesz, nem biztat, hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És a mellett tud dolgozni, s a mit más dolgozik, azt megitélni.
Hanem egy hibája van, az, hogy nem szereti az anekdótákat.
Például Józsa Gyuri adomáját, a ki tiszttartóját úgy szerződtette, hogy «semmi fizetés, hanem szabad lopás»; vagy báró W. hazánkfiát, a ki azt mondta egyszer Eötvösnek: «wer sich schämt, der wird nie reich». (Nem is lett gazdag Eötvös, már t. i. a József.) Vagy Ferencz császárét, a ki a szegényűl maradt élelmezési fönöknek azt mondta: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?» vagy a bélabányai hevérekét, a kik azt mondták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az aranyport, a mi a ruhájukra ragad.
Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem goutirozza, azért nem is lesz népszerű ember soha. S épen azért való Szegedre királyi biztosnak.
A ki ezt megitélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom Dáni Ferencz, főispán, azt mondta nekem, hogy «valóságos isteni gondviselés újjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosúl ide küldetése!» s a merre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek, mint Szegednek a gondviselés által kiválasztott újjáalkotóját, a miért a szegény reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiáltá utána, hogy «áldja meg az Isten! tartsa meg jó egészségben!» A mit mi is utána mondunk, sőt kivánunk.
Hanem azért az ungok-békák csak azt kiabálják minden léptére: «nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»
IX. A SZEGEDI LEGENDA.
Ezt a legendát szegediektől hallottam.
Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy, mint a milyen egykor volt?
Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról-szájra kelve, elterjedt az egész nép közt, s mind e mai napig is fenmaradt.
«Akkor épül fel Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.»
A nagy katasztrófa napján a duló vízár felszakgatta az alsó-város temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utczákra.
Most aztán szentűl hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít.
Én is hiszem.
Isten segítsen rá bennünket.