A SOK-EMBER.
A jó öreg Megyeri utazott hajdanában arra fel Saarozs vármegyébe. Egy vendéglőben meg kellett szállnia, míg kocsisa etet. Mig ő ott szerény ebédkéjét elkölté, jön nagy ostordurrogással a vendéglő udvarára egy négy lovas hintó, s nehány percz múlva betoppan a közös étterembe, mely a vendéglő egyetlen használható szobája volt, egy tekintélyes egyéniség, nagy posztóbundával a nyakában, nagy szőrbotosokkal a lábain, s prémes sipkával a fején, melynek a fültakarói álla alatt össze voltak kötve.
Olyan tekintetes úr, a ki szereti, ha nagyságosnak hiják.
Megyeri megült a szegletben, és végezte ebédjét, mig a tekintélyes jövevény mindenképen azon törekedett, hogy magát észrevetesse vele.
Senkisem volt rajtok kivül a szobában, még is elmondta háromszor is, hogy milyen nagy kár, hogy az én kedvezs baradom uram, a földesúr ő nagysaga nincs idhon, hogy ilyen embernek izs, mint én, ebe a csardaba kell meg szalni.
Kiejtésén félreismerhetlen volt a sarozs vármegyei akczentus, mely a hosszú magánhangzókat és a kettős betűket nem kedveli.
Hogy igy nem lehetett Megyeribe belekötni, kiment a szobából, megparancsolta a kocsisának, hogy tudja meg attól a másik kocsistól: ki az az idegen úr? Megértve, hogy szinész, visszajött s ugyanazon bundában, botosban és prémes sapkában leült nagy kegyesen Megyeri asztalához, s nagy mosolyogva megszólitá:
– Á, á, hat magacska theadrista a pesti theaterből. Az is csak jo. No az jo. Nem mondom, hogy nem jo. Had maga Kassara megy? Én izs patronus vagyog a Kasaba. Atam én is két forintod theadrumra banko czedulaba. Hát maga csak theadrista? no, no, no.
Megyeri szerényen mondá, hogy bátorkodik igen is az lenni; hát ő viszont kit legyen szerencsés tisztelhetni a nagyságos úrban?
– Aj, aj! mondá az, fejét megrázva s kezeit visszadugva nagy téli keztyűibe. Én sog vagyom, nagyon sog vagyom.
És azzal egyre rázta a fejét, mintha maga sem hinné, hogy azt mind elő lehessen egy nap alatt számlálni, a micsoda sok ő.
S végre odaütött az asztalra, s kimondá azt, a mit legelőkelőbbnek tartott czimei között.
– Vagyog én tekintetezs Sarozs varmegye tabularis azezora.
Azzal fölkelt helyéből, s kezeit összetéve háta mögött, egyet sétált végig a szobán, s engedte az alatt Megyerit bámulatában akárhová lenni.
Mikor visszaért hozzá, megint mondott neki valamit.
– Vagyog meg a dunántuli superintendentialis partikularis koadjutor kurator.
Azután megint sétált egyet s visszajött.
– Meg több izs vagyog. Hat meg a meltosagozs Palfy Fidelis uradalom koordinatuzs fiskalizs! Hán! Ugy-e?
Megint járt egyet, megint visszajött.
– De meg mazs izs vagyog. Meg tekintetes Barzs varmegye azezor is vagyog, Vazs varmegye azezor izs vagyog! Hohó! Sog vagyog én.
A jámbor Megyeri semmivé lenni érzé magát ennyi sokasága előtt egy embernek.
Az pedig ujra visszajött a botosokkal, a bundával, a fülére kötött sipkával, s számlálta a téli keztyű ujjain.
– Ezs azutan a Kővago nagysagozs familia masze kurator vagyog. Ezs a szekesfejervari kaptalan plenipotentiarus vagyog. Vagyog Komarom varmegyebe compozezor, vagyog a Fajdy de Fajda, Kublanczi de Sztrecso, Lubovay de Libetbanya s mazs uri familiakkal osztalyos atyafisag… Ah, oh, nagyon sog vagyom én.
S azzal, mintha letett volna annak a lehetőségéről, hogy minőségeit hiánytalanúl előszámlálhassa, elvándorolt ismét az ablakhoz, mely időközt használva Megyeri, felkelt az asztaltól, s igyekezett kiosontani a szobából.
De az ajtónyikorgásról észrevette a sok-férfiú, s mielőtt elszökhetett volna, visszafordult és rákiálta:
– Meg banyaszati inspektionalis komissionalis azezor izs vagyog!
Megyeri fizetett és szaladt. Ennyi emberrel csakugyan nem lehetett elférni egy szűk szobában. Hisz ezzel egy magával tele van egy emeletes ház.
És mégis az ily nagy férfiak nevei enyésznek el a háladatlan világ előtt, a kiknek teljes czime semmi levél borítékára fel nem fér: mig az olyan jött-ment embereket, mint holmi Megyeri, kik csak művészek voltak, még csak nem is honoratiorok, holtuk után is emlegetik a késő századok.