MILYEN A TÖRÖK NÉP.
Egy kiváló magyar diplomatától, ki a keleten hosszasb ideig viselt magas küldetést, hallottam e napokban igazán megragadó adatot a török köznép jellemzésére.
A keleti háború a vége felé járt; az orosz seregek túl voltak a Balkánon, s Adrinápoly felé közeledtek. Stambulnak minden kapuján tódult a menekülő ozmánlik serege, egész népvándorlás, hozva az ölében a gyermekeit, s hátán az értékes holmiját, gyalog, szekéren, lovon, teveháton, targonczán. A vasutak vonatai egyre betegeket és sebesülteket szállítottak. A szultán nem nézte ezt a látványt. Ő az egész nagy hadjárat évei alatt ki nem jött a palotája erkélyére, hogy csak egyetlen egy csatába induló török zászlóalj elvonulását is megnézze. Attól félt, hogy valamelyik török katona rá talál lőni.
A török «veres hold» (ugyanaz, a mi nálunk a vereskereszt) igazgatója X. X. basa, keresztény születésü orvos, éjjel-nappal ott volt a pályafőnél, s az ezerével érkező nyomorultakat rendre vizsgáltatta, kinek milyen betegsége volt, a szerint küldte a megfelelő kórházba; a könnyebb sérülteket, lábbadozókat elosztotta magán házakhoz, a kiknek a sebe azonban már olyan veszélyes stádiumban volt, hogy az életet fenyegette, azokat ott mindjárt a pályafő helyiségeiben operáltatta.
Egyszer egy óriási alakot lát leszállni a waggonból. Redif volt, az első tartalékosok közül, kik a Sipkaszorosnál oly vitézül harczoltak.
Az igazgató maga vizsgálta meg a feltünő daliás alakot s úgy találta, hogy annak a jobb karján olyan lövés-seb van, mely csontot zúzott, s az elhanyagolás miatt már üszkösödve van.
– Atyámfia, – mondá a redifnek – a te karodat le kell vágni rögtön, külömben meghalsz.
– Ha te mondod, uram, akkor meg kell lenni, szólt a dalia. Vágjátok hát le.
– Ne félj. Fájdalom nélkül esik meg. Valami szert felszívsz, s attól elalszol; nem érzed, a mi veled történik.
– Nem, uram. Nem szívok fel semmit. Látni akarom, mi történik a testemmel. Mikor alszom, akkor Allah vigyáz rám, akkor nem nyulhat hozzám senki.
– No hát legyen úgy, a hogy kivánod.
– Csak arra kérlek, hogy ha jót akarsz velem tenni, adj egy szivart.
Az igazgató oda adta neki a szivart, a redif rágyújtott, s szítta hideg vérrel.
Bizony pedig egy karnak a lecsonkítása fájdalmas műtét, könyhullatás nélkül senki sem nézheti azt el, hogy fosztják meg a munkabiró s fegyverhordó jobb karjától.
A redif a szivarnak felét elszítta, felét összerágta, mire a bekötözéssel elkészültek az orvosok. Akkor azt mondá az orvosnak:
– Látom, hogy jó ember vagy; javát akarod a szegénynek. Hanem már most adj még egy második szivart is.
– Adok szivesen, édes atyámfia.
– Csak azért kérem ám, hogy még egy másik sebet is hoztam magammal, azt is vizsgáld meg. Itt van a czombomon.
Az igazgató akkor vette csak észre, hogy a redif sántit.
A megvizsgált lövés-seb a czombon épen olyan életveszélyes minőségü volt, mint a másik.
– Édes atyámfia, neked a ballábszáradat is el kell vágnunk.
– Hisz akkor egész koldus leszek.
– A miatt ne legyen gondod. A koldusok megélnek. Azoknak az egész világ adósa: megfizet. Ha a lábadat nem hagyod levágni, meghalsz.
A redif nagyot sóhajtott.
– Allah akarta igy, legyen meg.
És ismét nem engedte magát elaltatni; látni akarta, mi történik vele? Vére omlott, könye csorgott, de a szivar nem aludt ki a szájában.
A második műtét is végre lett hajtva szerencsésen.
Mikor készen voltak az egészszel, az orvos azt mondá a hősnek:
– Most el fognak vinni a kórházba; ott én mindennap meglátogatlak, míg egészen meggyógyulsz, s azután is lesz rád gondom.
– Köszönöm uram – szólt a csonka vitéz. – Látom, hogy jó úr vagy, jót is tettél velem. Nem mondom, hogy Allah fizesse meg, mert az neked nem lenne jó. Én majd csak megélek, ha életben maradok. De hát mi vagyok én? Egy porszem! Egy fűszál! Ki törődik én velem? Hanem mondok egy szót.
S arra ez a megcsonkított dalia felállt arra a megmaradt fél lábára, felemelte az égre azt az épen maradt fél karját, s fanatikus lelkesedéssel kiálta fel:
«Azt mondom, hogy éljen a padisah!»
*
A padisah pedig ott ült a háremében a rózsavizek szökőkútja mögött, s magyaráztatta magának a kedvencz kadinájával a «Journal amusant» illustrált bohóságait.