ODA FENT ÉS ODA ALANT.
(Kitépett lapok két szinésznő naplójából.)
I.
Pest, 185…
… nem lehet tovább kiállani!… Az egész kétheti repertoir ismét úgy van elkészítve, hogy egy főszerepnél többet nem játszom benne: és az is egy bérletszünet és egy jutalomjáték közé esik… Ez kiszámítás! Oh az emberek oly gonoszak itt a szinház körül: minden jó szerepemet a nyárra fogják szorítani, a mikor már nincs közönség; hogy így bizonyítsanak ellenem. Szerencsére vannak, kik e világos cselszövényeket keresztüllátják, s reménylem, hogy X. X. nem mulasztandja el az unalmas szebasztopoli háborútól annyi tért elszakasztani lapjában, mennyi egy üldözött művésznő közérdekeinek kivívására szükséges, s ez bizonyosan jobban érdeklendi az olvasó közönséget holmi háborúi tudósításoknál. Hadd tudja meg a világ, hogy nekünk is van háborúnk, nem csak a töröknek, s nem csak Krimiában esnek el az emberek, hanem mi nálunk is: igaz ugyan, hogy itt megint felkelnek…
… ma valaki az előadásra virágokat küldött számomra; sejtem, hogy kicsoda? Midőn haza tértem szállásomra, egész departementom egy virágos kertté volt átalakítva… Milyen gyöngéd figyelem. A kellemes meglepetés szerzője szerényen eltitkolá magát: de énnekem sikerülni fog nevét kitudnom. Egy új ruhát igértem szobaleányomnak, ha utána jár… Ah, ha gróf Z. volna!…
… a virágárus megmondta szobaleányomnak a tegnapi virágküldő nevét: egy fiatal hivatalnok, ki egy negyedévi fizetését költötte el e virágokra… Minő vakmerőség! Nagyon rosszúl látszik ismerni elveim szilárdságát…
… Ma háromszor is keresett az igazgató. Megmondtam szobaleányomnak, hogy csak akkor ereszszék be, ha harmadszor keres. Haragszom rá. Ne is szóljon, tudom hogy miért jön: mondám neki, azt kivánja, hogy azt a gyülöletes szerepet eljátszszam. Nem fogom tenni. Tudom, hogy vannak a szinháznak törvényei, de azt is tudom, hogy vannak nélkülözhetlen művészei, a kiknek a kedveért kivételeket szokás tenni. Nem játszom, nem játszhatom azt a szerepet. Egy nőt, kit a színpadon megvetnek, kit kigúnyolnak. Soha. Inkább felbontom a szerződésemet; valahányszor rágondolok, megbetegszem bele, s betegen csak nem játszhatom. Adják másnak: én csak nem játszhatom oly nőt, a kinek, a darab végén már 16 esztendős fia van… Az igazgató kénytelen volt okaimat helyeselni. A szerepet visszavette és bocsánatot kért…
… egészen magamon kívül hagytam el a mai előadást. Azt a gyülöletes szerepet csakugyan másnak adták. Vetélytársnőm csupa daczból elfogadta. Természetesen az ő pártja jól működött: midőn kilépett, tapsokkal fogadták, s azután is minden szavát megéljenezték. Könnyű volt így, mert rosszúl fogta fel a szerepet. Ő a kigúnyolt nőből egy szenvedő alakot csinált, hogy részvétet gerjeszszen. Így könnyű a hatást vadászni. A közönség bele volt bolondulva ebbe a szerepbe. Oh milyen értetlen nép ez a közönség! Azért is vissza fogom követelni ezt a szerepet. Majd megmutatom én, hogy kellett volna azt helyesen visszaadni…
… nem értem ezt a dolgot: ma egészen hatástalanúl múlt el az előadás, pedig tudta a közönség, hogy azt a szerepet ma én játszom; alig kongott egy-két ember a színházban, s a karzat csaknem üres volt. Érdemes itt művésznőnek lenni! Azért fárad az ember egész életén keresztül, azért áldozza fel éjeit, nappalait, hogy azután tizenkét embernek játszszék! Oh! inkább lennék Vámos-Pércsen, vagy Rácz-Becsén primadonna, mint itt: ott legalább lelkesült közönség értené meg szavaimat, míg itt csak a kritikus a rendes színházjáró…
… látott az ember ily tengeri szörnyetegeket, mint ezek a színházi referensek! Még összehasonlításokat tesznek köztem és az elébbi szereplő között: az egyik lap oly orczátlan, hogy még jobbnak találja azt, mint engemet, s tanácsokat ad nekem! én nekem! Kedvem volna ellenbírálatot írni reájok. De érdemesek-e? nem minden ember kaczagja-e, a mit ők mondanak…? Felfogadtam, hogy mától fogva több magyar lapot el nem olvasok soha…
… Ma tökéletes diadalmamat ültem. Soha ily tömött színházat nem láttam, mint mai jutalomjátékom alatt. Volt benn ötszáz huszonhat forint. Ezt még a játék alatt megkérdeztettem a pénzszedőtől. Kilépésemkor özönlött lábaimhoz a koszorú, a taps nem akart szünni, valódi virágzápor volt taps mennydörgéssel (milyen naiv gondolat, méltó volna, hogy ki legyen lapban nyomtatva, ha volna oly lap, mely méltó volna, hogy belenyomassék). Felvonás közben egy becses ajándékot is kaptam a nagy közönség részéről: megér kétszáz forintot. Most itthon vagyok ennyi diadal után, körülem virágok és koszorúk halmaza, fülemben még az elhangzott tapsok viharja cseng. És lelkem belűl elsötétül, ha rágondolok, hogy hát mi ez mindössze is? Ez hát a művészet netovábbja nálunk? Egy ruháskosár koszorú és egy bagatelle, mely kétszáz forintot ér? A mellett rongyos százötven forint havi fizetés. Midőn egy Rachel jutalomjátéka van, a gyöngyfüzérek omlanak így lábaihoz, s ezreket érő gyémántokkal tisztelik őt meg herczegek és lordok, pedig százötvenezer frank fizetése van mellette, s két fogatot is tart. Olyan kedvem volna kihányni az ablakon mind ezt a sok koszorút, és a színpadi ruhákat és a szerepeket utána és elmenni kapálni…
… ma végig olvastam valamennyi lapot: hogy hízelkednek, hogy iparkodnak hódolatukat kifejezni irántam. Szegények. Ha tudnák, hogy én soha sem szoktam őket olvasni…
… ma nagy vitám volt a rendezővel: ő azt állította, hogy a mai darabhoz XIV. Lajos korából való öltözet kell; de én bebizonyítottam neki, hogy ahhoz a renaissance korábóli viselet szükségeltetik, s már azt el is készíttettem: természetesen nekem volt igazam…
… asztalomon tizenkét jegy hever, csupa megtisztelő meghívások ugyanazon napra, előkelő delnők tánczestélyei, nyilvános vigalmak, hangversenyek, melyiket boldogítsam a sok közül? kénytelen vagyok sorsot húzni: egy hangverseny, egy estély, egy tánczvigalom egy napra elég lesz…
… nagy beteg vagyok. Ezer okom van rá. Az öltözőszobában kétszer rám nyították az ajtót, bizonyosan keresztülhültem. Meg is boszantottak, későn húzták fel az előfüggönyt, midőn harmadszor kihivattam. A hangversenyen elfoglalták a helyemet, s az estélyen zöld ruhám kéknek tetszett. Mindjárt éreztem, hogy nagy bajom lesz. Kénytelen vagyok az ágyat őrzeni s csak annyi erőm van, hogy ezt a naplót megírhatom. Az az egy vigasztalásom van mégis, hogy betegségem felforgatta a játékrendet, van nagy zavar: legalább most érezik, hogy mennyire nem lehetnek el nálam nélkül. Korán reggel kétségbeesve jött hozzám annak az eredeti darabnak az irója, a mit holnap után kellene adni, s hüledezve rebegé, hogy csak reám várt a darabjával: elhalasztassa-e? Csak adassa galambom nálam nélkül, mert kijut az időből, a május rossz hónap, ne várjon rám. Az orvos itt volt. Komolyan aggódni látszik állapotom fölött. Kiváncsi voltam belepillantani a recipébe, melyet számomra irt, «aquæ destillatæ unc. duo. sachari albi dr. sechs. rad. liquiritia sem. duo.» Ez a rövidség engem nagyon aggódtat. Csak valami heroikus kurát ne használna ellenemben. Az a sachari albi valami hirtelen hatású gyógyszer lehet. Pedig mondtam neki, hogy csak engedjen időt a betegségnek, de ezek a színházi orvosok mind olyanok: azt akarnák, hogy az ember mindjárt meggyógyuljon; más orvos annak örül, ha soká beteg az ember. Csak legalább négy napig ne engedne felkelni.
II.
Rácz-Becse.
… nem lehet tovább kiállani!… minden nap játszom, minden nap új szerepet adnak, néha kettőt-hármat is, a mikor csak egy szerepem van, akkor időközben súgnom kell. Micsoda előadások! Ha valaha Pesten megtudnák, nem hinnék el, hogy az egész társaságban csak egy férfi van, az igazgató, a többi mind némber, azokat öltöztetik fel férfiaknak, bajuszszal, szakállal, s azok játszszák a hősöket és szerelmeseket. Az embernek a szeme ég ki ily művészet fölött. Ma a Szökött Katonában én játszottam Gergely kovácsot, mert csak én tudok énekelni, kétszer elbuktam a hegyes csizmákban, a mikhez nem vagyok szokva, s a közönség úgy röhögött. Gyakran felhangzik egy-egy kofa kritikája a játék alatt: ni a szemtelenek!…
… ma a játék után egy részeg suhancz erőnek erejével be akart törni szállásomra, s hogy bezárkóztam előle, behajította az ablakot. Valami előkelő ember fiának kellett lenni, mert a bakterok nem merték elfogni. Egész éjjel nem mertem elalunni…
… A tegnapi garázda fiú anyja megtudva kiállott aggodalmaimat, engesztelésül egy tál kocsonyát s egy kulacs bort küldött. Az Isten áldja meg érte. De régen ettem egy napra eleget. Megizentem neki, hogy a fiát ne bántsa miattam…
… az igazgatónk mind elkártyázta a társaság pénzét, háromszor is voltunk rajta, mig megkaphattuk, hogy adjon legalább annyit, a mennyiből kenyeret vehessünk. Azt mondta, hogy ha békét nem hagyunk neki, elkártyázza még a ruhatárt is, s akkor igazán éhen halhatunk. Nincs más mód, mint újra játszani…
… megúntak már itt bennünket, s az volna jó, hogy ha egyszer kivernének, de sőt inkább nem eresztenek: mindenikünk odáig van adóssággal a városban, lehetetlen tovább mennünk, ha pedig itt maradunk, lehetetlen el nem vesznünk; a mi darabjaink vannak, azokat már mind ismeri a közönség, s kétszer egy darabba nem jő. Mi azután előveszszük a régieket, uj czimeket adunk nekik, a személyek neveit elforgatjuk; így hozzuk szinre. A közönség azután fütyöl és rothadt almával hajigál, mikor látja, hogy rászedtük. Milyen boldogság az emberre nézve, hogy ha nem tudja magát szégyenleni…
… ma nagyon rakonczátlan nép volt a szinházban, vidékről jöttek disznóhajtsárok, igaz hogy ezüst huszasokkal fizettek, de az is igaz, hogy felét azoknak eldugta az igazgató, mire hozzájutottunk. Don Caesárt kellett volna előadnunk, de nem engedték végig játszani, nagyon unalmas volt nekik felkiabáltak, hogy énekeljünk valamit, azután énekeltünk nekik magyar és rácz népdalokat, egy öreg rácz, látva, hogy nincs bassista köztünk, kisegített bennünket, és közénk énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a pajta oldalán, azután bort hozattak és itattak bennünket, utoljára kidobtak mindnyájunkat az ajtón…
… Ismét férfit kellett játszanom, a pajkos közönség csak azért tízszer egymásután előhitt, hogy zavaromban gyönyörködjék. Utoljára sírva fakadtam. Még most is sírok! Oh! inkább lennék Pesten az utolsó kardalnokné, ott legalább ha magamat megbecsültem, megbecsülne más is…
… Egy újság akadt a kezembe, hogy megdöbbentem, midőn a vidéki rovat alatt Rácz-Becse nevét láttam ragyogni. Jaj nekünk, ha ez bennünket megemlít. Szívdobogva olvastam végig. Hála Istennek, csupa kukoricza és repczéről volt szó, minket meg sem említ benne. Milyen jó ember ez a becsei levelező, hogy elmellőzött bennünket, az Isten áldja meg érte…
… ma lett volna jutalom-játékom, erre számítottam, hogy majd ebből kifizetem minden adóságomat, s tovább megyek innen, tán ruháimat is kiválthatom. Szerencsétlenségemre valami városi előkelő urnak nevenapja volt ma, a közönség odacsődült s a szinház üresen maradt. Ennek a reménységemnek is vége. Az igazgató deficit fejében lehúzott tőlem két forintot. A jövő héten házról-házra kell orczátlankodnom, ha azt nem akarom, hogy éhen haljak. Bárcsak a kukoriczafosztás s a disznótorok ideje itt volna.
… Szállásomból régen kivertek volna, mert nem birom fizetni, ha gazdasszonyom, egy vén rácz kufárné, el nem hinné, a mit minden nap mesélek neki, hogy az én apám egy gazdag földesúr, a ki majd eljön értem, s kivált innen, és azokat, a kik velem jót tettek, megjutalmazza. Mindennap új hazugságot kell kigondolnom számára. Oh! hogy irigylem ezt a napszámosnőt, a ki itt a kertben dolgozik naponként tíz garasért, hogy szeretnék vele egy este összebeszélni, daróczot kötni fejemre és elmenni kapálni…
… utolsó darab öltönyemet ma adtam zálogba, estére nem tudom, hogy kitől kérjek kölcsön egy tarka viganót, a miben eljátszszam Erzsébet királynét. A kik itt elmentek az ablakom alatt, el nem tudják gondolni, megbolondultam-e, hogy olyan nagyokat kaczagok magamban?…
… Sokáig tartottam magamat, most egyszerre oda lett minden erőm. Tudtam, hogy a mint egyszer lefekszem, többet azután fel nem kelek. Házi asszonyom egy pohár paprikás pálinkával akart meggyógyítani, mondtam neki, hogy nincs nekem arra már szükségem. Ma reggel aztán rajtam rontott, hogy ő nem engedi meg, hogy itt haljak meg nála, hanem menjek máshova. Igaza is van, nem elég hogy tartott, hanem még el is temettessen, jó lesz, ha kitaszít a sövény alá, úgy is mindegy a meghalás, akár itt, akár ott. Úgy szomjazom már reggel óta, s nincs a ki egy ital vizet adjon. Az ajtón keresztül látom a korsót, a hideg vízzel, de nincs erőm odáig menni. Érzem, hogy ha egy nagyot ihatnám belőle, attól rögtön meg tudnék halni. Olyan nehéz minden tagom. Kinek írom e kuszált sorokat? Bárcsak olvasná valaki, a ki arra az útra akar indulni, a minek végén én vagyok. Szemeim le-lecsukódnak. Én Istenem. Ha elalszom, ne ébreszsz föl engem többet…