PÉNZ ELREPÜL.
(Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet.)
Annyi volt a pénz, mint a polyva! Mint a szél hordta polyva!
Három héten át tanyázott az egész tábor Komárom alatt és benn annak városában: ottan várták a francziát, a kit senki sem hítt ide.
Az alatt volt drága dolog Komáromban; egyik ezred ki, a másik be; az utczák is tele sátorokkal, annyi volt a katona, hogy még a padláson sem fért el.
Sok embernek sok szája van, sok szájnak sok étel-ital kell; – komáromi híres kenyérnek soha olyan kelete nem volt, mint akkor; komáromi Dunából soha annyi vizet ki nem mértek, bor és pálinka rovására, mint ama három hét alatt.
Irtóztató kelete volt mindennek, a mi csak enni és inni való volt; a kinek csak egy csikója, lúdja volt, ölte, vágta, vitte a piaczra, kapitálist szerzett belőle; a ki reggel kenyeres kofa volt egy talyiga czipóval, este nagyságos asszonynak hivatta magát, s azt kérdezte, hogy hogy adják a zsidótemplomot? megvettek mindent, nem alkudtak semmire, egy forintot adtak egy pár savanyú ugorkáért, s még a levét is pénzen vették, már pedig ember emlékezetre az ugorkalé, meg a dicséret mindig ingyen járt a portéka mellé.
Hát még a hol italt mértek! ott úgy állt ember hátán ember, mint a «Vasárnapi Ujság» kiadó-hivatalában előfizetés idején: ostrom alá volt véve minden csapszék, megszállva minden kurta, avagy hosszú kocsma és elfogyasztva minden spirituózum.
Volt a győri Dunaparton többek között egy csapszék, a melynek kifordított ajtajára iromba szinekkel valami szobapiktor egy kétséges lábon álló katonát feste, pirosra mázolt palaczkkal a kezében s ezen aláirással: Az jókedvű katonához. «Az jókedvű katona» ott a képen olyan kriminális pofákat fintorított, mintha csakugyan ivott volna abból az izéből, a mit odabenn a kocsmában mérnek. Mert hirhedett dolog volt, hogy abban a kocsmában mérik az elképzelhető legsavanyúbb bort és legkozmásabb pálinkát; lehetetlen, hogy Tukma uram gubacsot, vagy mit ne keverjen közé, a mitől egy kis ízt kap a lőre, ha valaki nem akar az alkörmöstől kapott szinével megelégedni; a sok vízről benne ne is szóljunk, hiszen az volt benne az egyedüli jó.
Egy szóval, Tukma uram borát csak az ihatta, a ki már másutt valahol annyira lerészegedett, hogy többé nem tudja, mit iszik; kétszer pedig senki sem kért belőle.
Ilyenformán a legnagyobb katonajárás idején is alig jutott Tukma uram csapszéke publikumhoz, mert a ki csak bevetődött «Az jó kedvű katonához», abból mind olyan rosszkedvű katona lett, mikor kijött onnan, hogy elijesztette a többit a látogatástól; az első egy pár héten Tukma uram sokkal több ütleget és fejéhez vágott palaczkot rakhatott a számadásba, hogy sem pénzes zacskókat és banknótákat.
Hanem épen ez volt a szerencséje.
A két első hét alatt megitta a tábor a jó bort; a harmadikban nem volt jó bor, s megitták a rosszat.
A két első héten még csak értelmes áron mértek holmit, de már a harmadikon vége volt a lehetséges és nem lehetséges közötti minden hatásnak; szállítani nem lehetett semmit kívülről, mert odakinn baj volt; kincs volt ilyenkor egy hordó bor, akármiféle bor! – Ilyen kincs pedig volt Tukma uram pinczéjében elég.
Most ő rá került a «vesski!» Bezzeg nem mondták azt most, hogy ilyen meg olyan íze van a borának; nem locsolták el a padlón; nem kértek belőle lólábát mosni; nem kérdezték: micsoda almafán termett? megitták hűségesen, s megadták az árát busásan, a kinek nem tetszett, annak azt mondta Tukma uram: «eredj oda, a hol jobbat mérnek.»
Egy álló hétig nem volt Tukma uramnak egyéb dolga, mint bort tölteni, pénzt elvenni; esténkint kifáradva a nagy munkában mindig egy-egy szakajtó-kosár pénzt vitt be a söntésből belső szobájába, melyben egymásra volt hányva rézpénz, ezüstpénz és fekete bankó. Rá sem ért azt megszámlálni, alig volt ideje egy pár órai alvásra; csak bedöntötte az egész kosárral, a hogy volt, egy kétfülű káposztáshordóba, s lenyomtatta a káposztakővel.
Egyszer aztán vége volt a drága világnak, a tábor elment más felé, ott hagyták Komáromban a sok pénzt.
Az emberek ekkor kezdtek csak felocsúdni még a nagy ijedségből. A ki eddig azt sem tudta, három krajczár hány forint? annak most ezrei voltak; a ki még tavaly hajóslegénynek készült adni a leányát, most viczispánt keresett vőnek; a ki eddig irnok volt, most maga keresett hajdút, a ki a hintajába segitse; sok ember meg azt sem tudta, hogy hová legyen már most azzal a sok pénzzel?
E közé a sok ember közé tartozott Tukma uram is.
Persze, hogy első dolga volt kívül-belül kifestetni a házát, s bevakoltatni az ajtót az utcza felől; ő többet nem lesz kocsmáros.
Második dolga volt elmenni a posztós boltba, ott ráparancsolni a legényekre, hogy keressék ki neki a legeslegfinomabb kék posztót, a milyen van; a melyik legdrágább, abból lehasíttatni tizenöt röföt, varratni belőle földig érő köpönyeget, három gallérral egymás tetejében; ahoz ezüst gombos dolmányt szabatni, zöld selyemposztóból, selyem kalapot hozzá és ezüstsarkantyús csizmát és selyemmellényt.
Mikor ez meg volt, akkor elment kávéházba, leült az asztal mellé a többi félvér milliomosok közé, s kávét parancsolt magának.
Megivott huszonöt csésze kávét. Ez nyilván igen uras dolog volt.
Azonközben le nem vette volna magáról a nyolczszázötven forintos köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött, – hadd lássák.
Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpentette, akkor kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolczvan forintos tajtékpipáját, s kibontá kilenczven forintos dohányzacskóját, hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, a minek fontja huszonöt forint.
– Az csak semmi, szólt egy mellette ülő rácz kereskedő Zentáról, ki aranyos csibukot szítt az asztal fölött. A mi nekem van török dohány, annak fontja tíz arany magában Macedoniában, a hol terem.
Tukma uramat nagyon bántotta ez a megalázás. Még vele versenyez holmi kereskedő. Azért is nagy büszkén mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott abból egy száz forintos bankót, összehajtogatta hosszúra, meggyújtotta a gyertyánál a végét, s azzal gyújtott rá a huszonöt forintos dohányra, minden szippantásnál büszkén hunyorítva a megtromfolt kereskedőre; s mikor az utolsó darabka is ellobbant a bankóból, félre vágta a pipáját, nagy elégtétellel kérdezve:
– Hát a fidibus drága-e Macedoniában?
A rácz kereskedő persze, hogy nagyon le volt főzve. Az irigység azt mondatta vele Tukma uramnak:
– Áj, áj, de sok pénze lehet Tukma uramnak.
– Az már van, felelt a bölcs férfiú. Ha egyéb nincs is, de az van. Az sem tudom, hogy mennyi van? mert ha ma hozzá fognék a számlálásához, esztendeig készen nem lennék vele. Embert pedig nem kapok, a ki megszámlálja helyettem, mert most Komáromban minden ember úr és herczeg!
A körülülő urak mind nevettek az ötletnek, ők is mind nagy urak voltak. Egy buzakereskedő milliomos; egy dohánykereskedő félmilliomos; egy mészáros iszonyú gazdag ember. Csupa rettenetes gazdag urak.
A mészáros azt a tanácsot adta Tukma uramnak, hogy sohse számlálja meg a pénzét, hanem mérje meg mázsával, hogy mennyit nyom?
– Igen bizony: de teli van bankóval, azt ki kellene belőle elébb válogatni, az pedig sok időbe kerül; az ördög győzi.
– Hát nem tudja Tukma uram, hogyan segítsen rajta? szólt bele a búzakereskedő. Nagyon könnyű dolog az: – szeleltesse meg a pénzét, a hogy a kukoriczát szokás; most épen jó szél fúj: álljon ki a Dunapartra vele; terítsen alá egy ponyvát, töltse ki rá egy szakajtó-kosárból; a szél majd kihordja belőle a bankót szépen, az ezüstpénz meg lehull a ponyvára; azután a bankót szépen összesöpörheti külön, az ezüstöt is fellapátolhatja külön.
– Úgy segéljen, igaza van az úrnak! szólt Tukma uram, kinek nagyon megtetszett ez a tréfa. Gyerünk mindjárt pénzt szeleltetni. Ez még úgy sem történt Komáromban.
Rögtön vele ment az egész kávéházi népség; egész közönség csoportozott össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a morzsolt kukoriczát.
Tukma uram előhozatta házából a káposztáshordót, kiállíttatta a partra, leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre, kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, a hogy szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.
Jó erős szelecske fújt épen, kedvezett a vállalatnak; a lehulló érczpénz közül gyönyörüen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan messze, hogy szemmel sem lehetett utólérni, sokat a Dunába hordott, csőcselék, nép, utczagyerkőcz elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra hull; abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják; másnak is legyen karácsonja egyszer!
Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva, egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros.
Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.
– Pfü! ez a sok penészes ezüst pénz! kényeskedék, orrát fintorgatva Tukma uram. Nem állhatta ki a szagát.
A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami kiömlött belőle: «hadd maradjon a mázsálóknak!»
Seprűvel összeseperték a bankót, a mit nagyon messze nem vitt a szél, s beletömték mind egy zsákba.
– Pfü! ez a sok piszkos bankó! fitymálódék Tukma uram. Hozzatok frissen vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.
Egy pár bankót bele is tapostak a sárba. «Hagyjátok ott; nagyon piszkos az már.»
Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Dunaparton…
Komáromi Dunaparton láthatni néha egy embert; öreg, koldús, negyven esztendős köpönyeg a nyakában, három gallérú, a minek a nap rég kivette a szinét s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.
Ott jár, kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról; talál néha egy-egy krajczárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet…
Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, a mit a szél akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, a mi akkor félre gurult?… abból a sok pénzhalmazból, a mit ő ott szeleltetett.
Hja bizony: pénz elrepűl, pénz elgurúl; addig fogjad, a míg van!