A SZEGEDI ÉLETMENTŐK.
Nem azok a nagyobb hősök, a kik az ágyútűznek nekimennek, embert ölni; hanem, a kik ennek a viznek nekimentek embert megszabadítani.
A szegedi gáttörés hírére rögtön neki indult egy csoport képviselő, újságiró, nem várva meghivást, megbizatást, pártkonferencziát és napirendre kitüzését a «szőnyegen fekvő kérdés megoldásának»: Szeged lakosságát megmenteni.
Pedig rettenetes darab munka volt az, csak odáig is eljutni.
A kik próbálták már nagy viharban a Balatonon átkelni a Kisfaludy gőzössel, képzeljenek egy a Balatonnál még háromszorta mélyebb tavat, a mi már az adriai tengerrel versenyez, s azon egy flotillát közönséges pontonokból, a miket a hegymagas hullám mint a lapdákat hajigál gerinczein keresztül; azokon ültek a mi életmentőink. A távol Szegedről átcsillámló vésztűz volt a világító tornyuk.
Az egész flotillát Sváb Károly képviselő vezette, a ki e vidéken legjáratosabb. A vihar azonban szétszórta a járműveket s egy közülök, Krajcsik Ferencz képviselőé, a szegedi vásártér közelében a legveszedelmesebb helyre jutott. Ott holmi kertek és állások voltak, a miket eltakart a hullám, hanem a palánkok sűrűn levert karói ott maradtak a viz fenekén. Mikor aztán a hullámhegy meg-megnyílt a dereglye alatt, egyszere felmeredtek a veszedelmes czölöpök az ár közül; ha egyhez közülök hozzácsapódik a hánytvetett hajó, menthetlenül odavész. Fél órai kétségbeejtő küzdelembe került, míg a tapasztalt evezősök ez elátkozott korallzátonyszerű kelepczéből ki birtak vergődni. A jéghideg orkán megdermeszté ökleiket az evező lapáton, s testükre fagyott az átizzadt öltöny.
Így jutottak el Szegedre.
Hogy minő volt az általános pusztulás képe, azt leirták mások, én csak az epizódokat gyűjtöm össze.
*
«Jókai uramnak» híják a derék embert – a keresztnevét nem tudtam meg, pedig szivesen kötnék vele atyafiságot, – a kire rá bízta a felügyelő mérnök a hosszú gáton az egyik veszedelmes gátcsuszamlásra való felügyelést. Éjfél felé a mérnök aggódni kezdett, hogy vajjon helytt áll e Jókai uram a gáton? s elment maga utána nézni. Hát ott találja Jókai uramat, épen a gátcsuszamlás közepén fekve, s a bundájába takaródzva, nyugodtan aludni.
– Az Isten szerelméért! kiált, az alvót felköltve a mérnök, hogy fekhetik ön ide, épen a veszedelmes helyre?
– Hát csak azért feküdtem ide, hogy ha mozdul a kutya, hát mindjárt észrevegyem.
*
A mint az életmentők dereglyéikkel bejárják a várost, (a mi még város belőle, ott a háztetők, falak kilátszanak), egy udvarban megpillant Krajcsik képviselő két nagy bortaposó kádat, két akáczfához kikötve, a mik ott himbálóznak szépen a hullám fölött. Oda eveznek. Hát az evezőcsapásokra csak felüti ám a fejét az egyik kádból két polgártárs, pipa a szájában.
– Hozta Isten az urakat! Hát mi járatban vannak?
– De önök mit csinálnak itt abban a kádban?
– Hát «jó minékünk itt laknunk», várjuk, míg elmegy a viz.
A derék emberek, a mint a rohanó árviz jött, nagy nyugodtan előhúztak két kádat az udvarra. Az egyikbe behelyezték az asszonyaikat, párna, dunna közé, a másikba magukat, odaraktak két hétre való eleséget, aztán kötelekkel megkötötték a kádakat az akáczfákhoz s várták, hogy hadd jőjjön a viz. Az aztán fölvette őket kádastól, mint a horgonyra kötött hajót, s ők ott várták egész lelki nyugalommal, hogy elmuljék a veszedelem. Alig lehetett az egyik férfit, meg a két asszonyt nagy könyörgéssel rábeszélni, hogy engedjék magukat e veszedelmes helyzetből kiszabadítani. A másik férfi azután is ott maradt a kádban. Ő nem hagyja ott a házát.
Hány emberélet veszhetett el a családi tűzhelyhez való ragaszkodás miatt!
*
Egy rom tetején, a minek födelét elvitte az ár, egy másik háznak a födeléből, a mit meg odahozott, az ottmaradtak hirtelenében állást hevenyésztek, arra felhordták a családjukat, aztán a kutyát, baromfit, még a sertéseket is. Az utóbbiak nagy flegmával néztek ki a szarufák közül, fejüket a falon kidugva, míg a gazdaasszony tüzet rakott és levest főzött a gyermekeinek. Köröskörül az özönviz!
Ezeket épen nem lehetett onnan lecsalogatni.
«Ha mindenünk itt vész, veszszünk mi is!»
*
Egy szép fiatal menyecske jön az életmentőkhöz, panaszolva, hogy az ő férje a hódmezővásárhelyi munkások közül való volt: a többiek már mind hazatértek, csak ő nem került vissza. Segítsenek neki őt megkeresni. Segítettek. Sok tudakozódás után rájöttek, hogy a fiatal nő férje az illovai szélmalomba menekült, a miről már tudták akkor, hogy összeomlott. Az odaevezők csak a romokat találták már. A mint ott vizsgálódnak, egyszer egy nagy hullámcsapás egy nagy férfi főt emelnek ki a vizből.
– «Az az én uram!» sikolt föl az asszony. Ráismert arczára.
Odaeveztek, hogy kiemeljék a vizből. Nem lehetett. A hullára hurkolt kötél elszakadt s az nem mozdult meg. Három nehéz malomkő feküdt az altestén, az szorította le. A szélmalom padlásán voltak felhalmozva az elkopott malomkövek, s mikor a hullám föláztatta az épület talapját, ez a tömérdek kő egyszerre odazuhant az alájok sereglett huszonegy menekültre, s még most sem lehet hozzájok férni a malomkövektől.
A szegény asszonyt félőrülten vitték el onnan.
*
Egy másik félőrült nőt a háza tetejéről szabadítottak meg. Ez a t...i nótáriusné volt. A vész kezdetén ő maga a leányával együtt a padlásra menekült. A férje azonban biztosabb helyet szándékozott a számukra készíteni két vaságyból, a miket az udvaron fölállitott s azokra deszkát rakott keresztül. Azt hitte, hogy olyan magasra nem hág a víz. Az áradat azonban az emelvényen is túlnőtt. S mikor aztán a nő látta a padlásról, hogy a férjét már kezdi elborítani a viz, kiáltozott neki, hogy kapaszkodjék bele a hozzá lecsüggő ákáczfa galyaiba s oda meneküljön. A férj úgy tett, de alig fogta meg a galyat, a mint a vízár elsodorta, s aztán oly szerencsétlenül vitte neki a fának, hogy a feje annak a két ága közé szorult, s minthogy a nehéz bundája aláhúzta, nem bírta magát kiszabadítani. Reggeltől délig látta a nő és a leány alig egy ölnyi távolban a férjet és apát a halállal küzdeni s nem tudott segíteni rajta. Ott halt meg a szemük láttára.
Nem rosszabb ez az őrültségnél?
*
Oh az igazi őrültek, azok mind erről nem tudtak semmit. Ő utánuk rég bezáródott a világ.
Krajcsik képviselő véletlenül megtudta, hogy a kórházban még huszonkét őrült van; a kiknek az elszállítására senki sem vállalkozott. Ő másodmagával, Potoczky Dezső képviselővel rászánta magát a nehéz feladatra. Hullámban, zivatarban kicsalogatni az odúikból embereket, a kiknek már nincsen lelkük, mikor még az is elveszti a magáét, kinek van.
Hozzáfogtak. Egyenkint kellett mindenik szerencsétlent mindenféle mesterfogásokkal rábírni, hogy engedjék magukat a csónakba vinni. A legtöbb őrültnél az használ, ha azt mondják neki, hogy «megyünk haza.» Volt köztük egy jókedvű bolond is, a kit a többiek «Weisz bácsinak» hínak, ez nagy imádója II. József császárnak, ő annak a komiszáriusa, a ki nagy reformok keresztülvitelével van megbízva. Ezt a nagy árvizet is megjósolta József császár s ő azt már versbe is szedte. Közbe aztán danol is. A vasúti vonaton, mely az őrülteket szállítá Aradra, Weisz bácsi mulattatta az egész társaságot.
Hanem aztán voltak makacs, dühöngő őrültek is, a kik semmi módon nem akarták engedni, hogy őket onnan elvigyék, azokkal birokra kellett kelni, lefogni őket, rájok adni a kényszerzubbonyt, s hogy a csónakot fel ne fordíthassák, az orvos segélyével altatót adni be nekik, a mitől Aradig csendesen maradjanak. Így sikerült őket nagy bajjal megszabadítani.
Azután került a gyermekágyas asszonyokra a sor. Milyen satyrája a sorsnak. Azon az éjszakán adni új embernek életet, mikor annyi emberéletet, mint a krétával írott számot, törül le a tábláról!
*
Sváb Károly képviselőt egy szegedi bérkocsis kereste fel, hogy segitsen neki a feleségét megtalálni: ott lesz valahol a vízben.
Mikor a vészharang megkondult, ő hirtelen beültette a hintójába a feleségét s aztán vágtatott vele Új-Szeged felé. Hanem a halál gyorsabb paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarúfák, háztetődarabok: a kocsi egy percz alatt el volt árasztva, a két ló eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte magával, míg valahol fennakadt vele.
Odamentek arra a helyre a csónakkal, a hova vezette őket. Már akkor átlátszó volt a hullám. Mélyen, a három öles viz fenekén lehetett látni a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban s kis gyermekét szorítá magához.
Sváb Károly lebocsátá utána a csáklyát, mig elérte, s aztán felhúzta a hintóból az emberalakot. Az asszony akkor is ült és ölelte a kis fiát.
*
«Mindenki teljesíté kötelességét!»
Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgari ütközetünk.
Itt igazán nem volt pártkülömbség, szabadelvű, független, egyesült ellenzék mind kitett magáért.
Azt mondják, hogy a «legelső magyar ember» is kifejezé legmagasabb elismerését azon buzgalom iránt, a mivel a szélsőbali képviselők a mentésnél kitüntették magukat, a mit a miniszterelnök is bizonyított ő felsége előtt.
Mikor nemrég a budgetvita alatt egy szélsőbali barátom élczelgetett az érdemrendemre, azt sugám neki: «hagyd el, bajtárs, mindnyájunkkal szabad az Isten keze, még te sem tudod, hogy mire juthatsz?»
S ime közel van a jóslatom beteljesülése.
S szégyen volna talán? A legelső magyar embernek a becsülését, hazánkfiainak s az emberiségnek tett igaz szolgálatokért, nyiltan, a mellre kitűzve viselni?