AZ ELSŐ ALAPKŐ.
Feledékenység éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső pályán tör az új nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra visszanézzen, kik a hírkereső pályán törték az útat.
És ez jól is van így. Legyen a munkás kezeké a diadal. Zöldüljön ki hazánk czímerében az a négy veres mező, a mi a négy fehér folyó között fekszik, s lakjék rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…
Elfeküdtek az óriások régen, a kik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni egy országot, másikkal megverni egy másik országot; jámbor napszámosok ideje következett el, a kik megszántogatnak egy darab földet, tűt kovácsolnak a vasból, tele írják az üres papirost, betükre tanítják az apró gyermekeket: úgy harczolnak…
De azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki lelkünkből az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk számukra sziveinkben (úgy sincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát, írjuk fel rá neveiket és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.
Midőn tehát kifáradtatok a józan munkában, ti becsületes napszámosai a közéletnek, üljétek körül ezt az otthonos tért, s hallgassátok, mit beszél egy másik napszámosa a névtelen kornak azokról, a kik olyan nagyok voltak.
Vége volt a franczia háborúnak; az ország rendei összeültek tanácskozni, s mentől tovább tanácskoztak, annál inkább rájöttek arra, hogy a mi kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már minekünk: de hasznot ugyan nagy keveset hajtott.
Földünk míveletlen, bár legalább a nyelvünk volna hát mívelt; pénzben úgyis szegények vagyunk, bár tudományban volnánk hát gazdagok.
Beszéltek arról, hogy kellene egy nagy tekintélyes társulatot alapítni, mely vezére lenne a szellemi előhaladásnak, a nyelv mívelődésének; egy magyar tudós társaságot.
Vitatkoztak jobbra, balra; kinek tetszett, kinek nem tetszett az eszme. Tartották ezt némelyek nagyon fölöslegesnek, mások, minthogy úgyis elkésett már a dolog, bízták azt a késő unokákra, s a legtüzesebb szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták, csak azzal a vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez, de három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is pénz; azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a másik kettőt?
Ekkor egy fiatal férfi lépett az országterem asztalához; egy ifjú, kit akkor láttak először a rendek sorában, délczeg termetét huszárkapitányi egyenruha fedé; katona volt.
Talán még most is vannak, a kik emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó szemekre, a mik a legsötétebb két sűrű fekete szemöld alól sugárzák egykor a lelkesítés tüzét.
Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.
A sok szóhoz ő csak néhányat adott. Azt mondta, hogy ha a nemzet egy magyar tudós társaságot akar felállítani és e szándoka máson nem mulik, mint a pénzen, tehát ő e czélra egy egész esztendei jövedelmét feláldozza.
Ez áldozat tett hatvanezer pengő forintot.
Valaki azt kérdezé tőle ekkor: hát az alatt miből fog maga élni?
– Egyik-másik barátom majd csak eltart addig, – viszonzá Széchenyi készen.
És ez volt a magyar tudós társaság legelső alapköve, melyre derék országnagyjaink oly tekintélyes épületet emeltek.
Azóta sokat haladt a magyar szellem mívelődése: nagynak is nevezhetni a távolságot, a mit harmincz év alatt megfutott. A kik e nemzeti haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe, hogy volt egyszer a magyar nemzetnek egy nagy fia, a ki fölvette egy esztendeig a szegénységet magára, hogy előbbre vigye nemzetét egy századdal!
Egyszer volt: ha soká halad, még azt is mondják róla: talán nem is igaz; azért jegyezzük fel és ne engedjük feledésbe menni.