WeRead Powered by ReaderPub
Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. cover

Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

Chapter 60: SZÉCHENYI MEGSZÜNT E FÖLDÖN ÉLNI!
Open in WeRead

About This Book

The author offers autobiographical sketches that blend vivid wartime episodes—charges, duels, retreats, and camp life—with personal anecdotes, humorous observations, and travel recollections. He portrays comrades and civilian volunteers through concise portraits, recounts frontline decisions and narrow escapes, and records sensory details of marches, encampments, and local scenes. The narrative alternates brisk action and tactical moments with reflective commentary on courage, chance, and camaraderie, producing a varied mosaic of memory that moves between battle reportage and intimate, often witty reminiscence.

SZÉCHENYI MEGSZÜNT E FÖLDÖN ÉLNI!

Szokni kell elébb a gondolathoz, hogy elhihető legyen.

Mintha annak, ki hosszú éjben a hajnal után sovárog, azt mondanák, hogy «meghalt a nap.»

Olyan évben halt meg, a mikor még a tavaszi fűszál is érzi, hogy a földnek, melyben gyökerei vannak, a neve «haza». A midőn minden eltemetett nagy érzés kikivánkozik a sírból: ő lekivánkozott oda.

Midőn minden magyar, ki nevét kimondta, utána mondá: «sokáig éljen», ő megczáfolá a közóhajtást és odatért, a hol örökké élnek.

Nevét a vágyó remény elejté s átvette a fájó emlékezet.

A Hunyadyak, Zrinyiek óta nem volt fényesebb név a magyar ég csillagképletei között; nem érte nagyobb gyász egy halottban a magyar nemzetet.

Beszélnek róla az irások, beszélnek a kövek, beszélnek az emberek szívei, ki volt ő?

Megsiratja főúr és pór; hazafi és idegen; jó barát és ellenfél; mert bizony mindenkinek halottja ő!

És minden, a ki gondolkozni szeret, megdöbbenve kérdezi a sorstól: «mi jövendőt készítesz előre, hogy bölcseinket elveszed közülünk?»

És mindenki megroskad a gondolattól, hogy lehetett teher, mit ily nagy lélek elviselni nem birt és senki nem bírja mérlegelni azt. Emberi fogalmak köznapi mértékei kicsinyek arra, hogy ő róla ítéletet hozhassunk. Oly magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az ország egyik szélétől a másikig ért esése.

Míg élt, megérte, hogy úgy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul minden gáncsolódás, csak a dicsőítés beszél, csak a nehéz óhajtás, mely a halottakat visszakivánja a sirból; halhatatlanságából csak egy hiányzott még: a halál; azt nem kerülgeté: eléje ment.

Oh mi sokáig fogjuk őt gyászolhatni.

Mert veszteségünk nagyságát eszünkbe juttatja minden nap és minden nagy emlék, a mit fenhagyott maga után, és minden üres tér, a honnan ő hiányzik.

De a gyászon kívül, mit mindnyájan hordozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk, egy nagy örökséget is hagyott számunkra: szellemének fényes örökségét, a miben mindnyájan osztozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk: azt a dicső példát: hogyan kell a hazát szeretni?

Ez örökségünket el ne vesztegessük, el ne adjuk, el ne cseréljük soha.

Egy ércz-emléke van már Széchenyinek, az érczből öntött közérzület, melyen sem ráspoly, sem rozsda nem fog; ez emlék ne porladjon soha; ez emléken legyen felírva mindvégig e név: Széchenyi István!

Lelkének üdvöt, hamvainak nyugalmat adjon az Isten; áldást és boldog jövőt adva a hazának!