SZÉCHENYI MEGSZÜNT E FÖLDÖN ÉLNI!
Szokni kell elébb a gondolathoz, hogy elhihető legyen.
Mintha annak, ki hosszú éjben a hajnal után sovárog, azt mondanák, hogy «meghalt a nap.»
Olyan évben halt meg, a mikor még a tavaszi fűszál is érzi, hogy a földnek, melyben gyökerei vannak, a neve «haza». A midőn minden eltemetett nagy érzés kikivánkozik a sírból: ő lekivánkozott oda.
Midőn minden magyar, ki nevét kimondta, utána mondá: «sokáig éljen», ő megczáfolá a közóhajtást és odatért, a hol örökké élnek.
Nevét a vágyó remény elejté s átvette a fájó emlékezet.
A Hunyadyak, Zrinyiek óta nem volt fényesebb név a magyar ég csillagképletei között; nem érte nagyobb gyász egy halottban a magyar nemzetet.
Beszélnek róla az irások, beszélnek a kövek, beszélnek az emberek szívei, ki volt ő?
Megsiratja főúr és pór; hazafi és idegen; jó barát és ellenfél; mert bizony mindenkinek halottja ő!
És minden, a ki gondolkozni szeret, megdöbbenve kérdezi a sorstól: «mi jövendőt készítesz előre, hogy bölcseinket elveszed közülünk?»
És mindenki megroskad a gondolattól, hogy lehetett teher, mit ily nagy lélek elviselni nem birt és senki nem bírja mérlegelni azt. Emberi fogalmak köznapi mértékei kicsinyek arra, hogy ő róla ítéletet hozhassunk. Oly magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az ország egyik szélétől a másikig ért esése.
Míg élt, megérte, hogy úgy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul minden gáncsolódás, csak a dicsőítés beszél, csak a nehéz óhajtás, mely a halottakat visszakivánja a sirból; halhatatlanságából csak egy hiányzott még: a halál; azt nem kerülgeté: eléje ment.
Oh mi sokáig fogjuk őt gyászolhatni.
Mert veszteségünk nagyságát eszünkbe juttatja minden nap és minden nagy emlék, a mit fenhagyott maga után, és minden üres tér, a honnan ő hiányzik.
De a gyászon kívül, mit mindnyájan hordozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk, egy nagy örökséget is hagyott számunkra: szellemének fényes örökségét, a miben mindnyájan osztozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk: azt a dicső példát: hogyan kell a hazát szeretni?
Ez örökségünket el ne vesztegessük, el ne adjuk, el ne cseréljük soha.
Egy ércz-emléke van már Széchenyinek, az érczből öntött közérzület, melyen sem ráspoly, sem rozsda nem fog; ez emlék ne porladjon soha; ez emléken legyen felírva mindvégig e név: Széchenyi István!
Lelkének üdvöt, hamvainak nyugalmat adjon az Isten; áldást és boldog jövőt adva a hazának!