VÖRÖSMARTY SÍRJÁNÁL.
Vörösmarty sírjától jövök. Azt kivánjátok tőlem, hogy írjak Vörösmarty temetéséről.
Ezer meg ezer siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit; én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.
Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott; én csak a fájdalom egyszerű szavait tudom elmondani.
Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: «Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne?» Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte így, emberek viseljék a mi rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.
Oh csak a szív ne volna oly erőtlen.
Ha csak atyám lett volna, érezném halálát, és nem szólnék róla; ha csak költő lett volna, szólnék róla, és tán nem érezném; de mind a kettő volt, s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és a bántó keserv rohanja meg szivemet, hogy a visszás tusában nem ismerek önérzelmeimre.
A magasztos öröm dagasztja keblemet, a midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, mely egy könyező szem hazámnak homlokán, melynek szíve egy ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hevűl, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. – Miért kiséri őt végnyugalma helyéig húszezernyi nép? Ki ezen gazdag úr, a ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek, kincset, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.
Oh, de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom: hogy az a szív, melyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, legerősebbek elmúlnak egyenkint, s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet, mely nekik is nehéz volt.
Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom, ime egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanított mást, mint igaz nemes szivek szerelmét minden iránt, a mi azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.
Oh, de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne utána a jobb szellemeknek, a kinek kezei elbirnák azt a fegyvert, mely őt annyi diadalra vezérlé.
Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könyben a nép magát tiszteli meg, s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szivükön viseljenek.
Oh, de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes, nyugalmas lakában, s mondogatni évről-évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra kezdődik még!
… Pedig a nagy nehéz követ rátették már a sírboltjára, s felírtáka nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: «Vörösmarty meghalt.»
Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.
A míg e hazában nemes szivek lesznek, míg a nemes szivek igazán szeretnek; a míg a magyar nép magyarúl beszélend, míg a magyar költők hazáról dalolnak, a míg az Istennek kedve telik az ő magyar népében: addig élni fog ő, s szívből-szívbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatatlan dalnokát.
Mert nincs olyan balzsam, mely úgy ellenállana a rombolás kezének, mint a nép szerelme; mert nincs olyan emlék, mely úgy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, mely a költő ajkáról jött…