WeRead Powered by ReaderPub
Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. cover

Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

Chapter 65: NYÁRY PÁL HALÁLAKOR.
Open in WeRead

About This Book

The author offers autobiographical sketches that blend vivid wartime episodes—charges, duels, retreats, and camp life—with personal anecdotes, humorous observations, and travel recollections. He portrays comrades and civilian volunteers through concise portraits, recounts frontline decisions and narrow escapes, and records sensory details of marches, encampments, and local scenes. The narrative alternates brisk action and tactical moments with reflective commentary on courage, chance, and camaraderie, producing a varied mosaic of memory that moves between battle reportage and intimate, often witty reminiscence.

NYÁRY PÁL HALÁLAKOR.

(1871. április 21-én.)

Nyáry Pál meghalt. Meghalt mint öngyilkos. Anyagi bajok miatt.

Minden lélektani tanulmányom semmivé lenni érzem e tény előtt.

Én ismertem, én bámultam, én szerettem Nyáryt kora ifjuságomtól kezdve.

Mint Nyáry, rokonom; mint férfi, elvbarátom; mint politikus, vezetőm; mint jellem, ideálom volt. Erre a csapásra nem voltam tőle készen.

Ismertem őt, mint birót, megvesztegethetlennek, kinek a maga helyzetében csak szemet kellett volna hunynia, mint teszik számtalan mások, a kik előtt fedetlen fővel jár a közvélemény, hogy vagyonát megtízszerezze; büszkén utasított el magától minden nem hivott szerencsét.

Ismertem őt, mint államférfit, ki millióit kezelte az államvagyonnak, s diadalból és hajótörésből puszta kézzel, tiszta szívvel került elő.

Ismertem őt, mint martyrját a nemzet és világszabadságnak, ki hideg vérrel veté oda vagyonát, szabadságát, életét a diadalmas absolutizmusnak, s hosszú évek során át türelmesen, férfiasan viselé a börtön és inség minden kínzásait.

Ismertem őt, mint magán embert, ki nevetve fogadta a sors csapásait, ki oszlopa volt a csüggedőknek, ki tudott nélkülözni mindent, kinek nem volt semmi mulatsága, egyedül a szellemdús társalgás; ki nem keresett semmi gyönyört, egyedül a tudományt; ki daczol a sorssal, kiről azt irám egykor: «ime egy férfi, a kit kiválasztott a balsors, hogy kipróbálja rajta minden erejét.»

És ennek kellett, és így kellett összetörnie!

A 49-iki gyásznapok alatt sokat beszéltünk együtt a meghalásról; akkor azt mondta Nyáry: «hidd el, minden ember addig él, a meddig szüksége van rá a sorsnak!»

Tehát az olyan emberekre, mint Nyáry, nincs többé szüksége a sorsnak?

Olyan adminisztrativ tehetség, oly helytálló ész a legválságosabb időkben, oly nyugodt vezetői áttekintés, mint az övé volt, ritkaság hazánkban. Ismereteinek minden oldalú gazdagságában oly hatalmas állása volt a politikai életben, mint egy hirhedett gyógytanárnak, ki nem csak elég ismerettel bír, de minden változékony esetre a segélyt is fel tudja találni rögtön; vas szorgalma, lángoló buzgósága a közügyekben példabeszéddé vált; államférfiúi magas állását még azok is tisztelék, kik vele szemközt álltak.

És ő mindezt a sok kincset összetépte önkezeivel s a sors lábaihoz veté.

Bírálni e lesújtó tettet nincsen erőm; vigaszt mondani nincsen szavam; csak a veszteség nagyságát, súlyát tudom érezni. Erről sem beszélek sokat; mindenki érzi azt velem együtt, érzi az egész haza.

Isten adjon gyógyszert e fájdalom ellen mi szegény hazánknak.