Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

KAKAS MÁRTON ARCZKÉPCSARNOKA.

(1865)

FALK MIKSA.

Van szerencsénk ezennel tisztelt barátunkat, a közszeretettől ápolt (F k)-t bemutathatni nagy érdemű olvasó közönségünknek.

Ime ez azon két betű, melyről az a mondás van a Pesti Napló olvasói szélesen elterjedt körében, hogy ha e két betű nem találtatik a Pesti Naplóban, a lapnak fele része hiányzik: mely állítást ugyan mi, részint az illető nagytekintélyű hirlap sokérdemű többi munkatársai iránt való méltányos elismerésből, részint pártfegyelemből, így pure et simple alá nem írhatunk: de mint historikumot, mint repülő mondatot, konstatálni kötelességünknek tartottuk. Tehát ime itt van ama két betű, ki mint az irásban mondatik: «én vagyok az alpha és az omega!» szinte elmondhatja nyomtatásban: én vagyok az «F» és a «k», s mindenki érteni fogja ennek jelentőségét.

Valóban alig tudjuk magunkban elhatározni, mit bámuljunk tisztelt barátunkban inkább? azt a messze elágazó összeköttetést-e, mely őt Európa minden udvaraival folytonos érintkezésben lehetni képesíti, vagy azon művészi adományt, mely szerint a százszor összerakott tárgyakat százegyedszer ismét úgy össze tudja állítani, hogy azt mindenki újnak veszi.

Mikor más újságíró kétségbe van esve a fölött, hogy semmi sem történik a világban, (F k) teremtőlélekkel nyúl a semmibe, s alkot belőle világtörténetet, s e téren oly szerencsével egyesíti magában a historikust a költővel, hogy méltán nevezhetjük őt a «jövő históriai regényírójának».

Nincs tárgy elég csekély, melyből ő nagyot ne tudna alkotni: egy görögországi miniszter krizis, egy bonvivant angol miniszter toasztja, egy kúzai státuscsíny, sőt még egy bundestagi határozat is elég anyag kezében, hogy abból bámulatos művet tudjon alkotni. Ő semmi darabkát a világtörténetből nem hagy használatlanúl elveszni, ő minden rongyot felemel, és abból mind papiros lesz.

S ez csak oly sokoldalú képzettség mellett kivihető, melyet tisztelt barátunknál megszokni tanultunk.

Ő nemcsak kitünő hegedű virtuóz, ki egy szál húron tudja többféle variáczióját eljátszani ugyan egy nótának, mint Paganini, hanem a mellett remek festész, ki bennünket Markónál is több «schöne Gegend»-del megismertetett már; érdemdús iskolamester, kinek rendszere nyomán még a sorok között is megtanulnak olvasni a nagy gyerekek; gyakorlott lovas és kocsis, ki a legmagasabb lovakra is felül s szekerével csak egyetlen egyszer akadt bele a hatóság kapukövébe, egyébkor ügyesen kitudja a szemközt jövő akadályokat kerülni, s sok nagy pocsolyán keresztűl hajtott már, a nélkül, hogy magát besározta volna; nagy csónakász, ki ott is tud evezni, a hol elfogy a víz; és különösen hirhedett meteorolog, ki politikai időjóslataival «lefutja a rangot» Schofkától, Mathieu de la Drometól és Balla Károlytól is, mint ezt számtalan, «megmondottuk ez előtt egy évvel» szavakon kezdődő czikkei méltó elismeréssel tanusítják.

Sajnáljuk, hogy tisztelt barátunkat a tavalyi évben nagy családi szomorúság érte: két kedvencz ikerleányától, Schleswig és Holsteintól megfosztatott, pedig ezek voltak azon kedves teremtések, a kikben a magyar példabeszédet gyakorlá: «leányomnak szólok, stb.» Reméljük, hogy az ég meg fogja őt vigasztalni, s dús kárpótlást nyujtand neki Bismarckban.

Részünkről azon óhajtásunkat fejezzük, ki, hogy tartsa meg őt a hazai Minerva sok számos európai kérdések végleges befejeztetéseig.

PÉTER PÁL. (POMPÉRY.)

E tisztes ősz férfiú – vagy mit mondok! – e daliás ifjudad alak itt előttünk jobb és balfelől a mi kedves barátunk Péter Pál. Nem Péter és Pál, hanem az egyik is Péter Pál, a másik is Péter Pál. Hogy arczképei ily külömbözők, annak oka az, hogy az egyiket a Telivér előadása előtt fotografiázták, a másikat pedig a «Mi újság a szomszédban?» előadása után. Hinc ille Zwiespalt der Natur! Az első arczképe hívebb.

És valóban ő méltán tarthatja fel ily büszkén az arczát, mert ő mondhatja el Árpád apánk után magáról, hogy megalapította «Magyarország»-ot, s azt fenn is tartá egész a szatmári békekötésig (a mikor tudniillik Szathmáry Károly szerződött Wodjanerrel a Magyarország szerkesztése végett); az «Ország» dolgában is sokat ült Budán, s a Törökkel (Jánossal) folytatott hadjáratai hirhedettek!

De mind ez érdemei csekélységek ama hős tettéhez képest, melylyel a magyar irói névnek helyet vivott ki a – gothai nemesi almanachban.

Mint már említettük, ő koszorús szerzője a nemcsak halhatatlanná, sőt hallhatatlanná lett Telivérnek, pályadijt nyert vígjátéknak, melyben diadalmasan van keresztűl víve azon régóta sürgetett reformkérdés, hogy az inasok ne beszéljenek a szinpadon.

A pályamű természetesen diadalmaskodott palyatársai fölött, s a szerző nevét rejtő jeligés levélke felbontásakor az akadémia nagy gyülésén e név hullott ki abból: «Péter Pál» aranyszegélyű lapon, melyen történetesen P. P. betűkkel ellátott korona volt látható.

«Ez grófi korona!» volt az archeologiai osztály véleménye. «Ez grófi poézis», bizonyítá a nyelvtudományi osztály. «Ez grófi parfüm», tanuskodék a természettudományi szekczió!

A Telivér pályadijas müvet gróf irta!

Ezt mondák az akadémikusok az ujságiróknak, az ujságirók a publikumnak, a publikum a szinészeknek, a szinészek az igazgatónak, s miután e véleményt Péter Pálnak Malaczkáról és Badenből kelt levelei is megerősíték, lett a kedélyek izgatottsága nagy!

A kaszinóban konferencziák tartattak azon kérdés fölött, ki lehet ő? Egyik azt állítá: az X. X. gróf, az tud folyvást versekben beszélni; másik azt mondá, ez S. gróf, az érti ily gyökeresen a lovakat; a harmadik fogadott rá, hogy az Y. gróf, annak van egy igen jeles titkárja. Száz huszonnyolcz palaczkra megy a pezsgők száma, a mik e tárgyban fogadásokul feltétettek.

A szinházban nem kevesebb volt a tevékenység, a szinészek éjjel-nappal szerepeiket tanulták, a súgó disponibilitásba helyeztetett, az igazgató saját butorait hordatta fel az előadásra, s saját kezével verte a szinfalakba a szegeket, mikre saját olajfestményű műremekeit aggatá fel.

Az előadás napján még csak egy kritikusnak való szabadjegy sem volt nagy pénzért kapható, a kaszinót ez estére bezárták, s az elnök maga vezette in corpore az egész díszes társulatot az előadásra, a hol az erkély drei Mann hoch elfoglaltatván, szerzőnek minden geniális mondása tapspelotonnal üdvözöltetett.

Ez volt Péter Pál inaugurácziója.

A kritika is üdvösen meg volt szeppenve, s e hatás kiterjedt még második darabjára is, «Mi ujság a szomszédban?» mely bár nem érte el egészen az elébbi sikerét, még is a kritikusok referádáikban nem annyira azt fejtegették, hogy «Mi ujság a szomszédban?» mely darabnak pedig egyéb hibája nem volt, mint az, hogy szerzője nem ismerte fel helyzetének előnyeit, s bár, mint jelenleg az első magyar általános életbiztositási szak vezető főnöke, szülöttének életét biztosítani elmulasztotta.

Ki kell emelnünk még tisztelt barátunkat, mint igen kegyes családapát, kinek jelszava: «bocsássátok hozzám a kisdedeket!» (Különösen, ha csinos dajkáik vannak.) E mellett határtalan tisztelője a szép, s mint báró Eötvös mondja, a «jobb» nemnek (igaza van, én sem szeretem a férfiakat) akár csipkében, akár halinaköntösben.

Kivánjuk tiszta szivünkből, s ez óhajtásunk számos tisztelői véleményével találkozik, hogy kivivott mellékneve «Telivér János» változzék át majd egyszer «Telipénz Jánossá!»

ARANY JÁNOS.

Előttünk áll nemzetünknek azon nagy költője, a ki legnagyobb költője lehetne nemzetünknek, ha egy igen nagy fogyatkozása nem volna, mely őt ebben meggátolja, az, hogy irtóztató szerény.

Általános bevett fogalom szerint két dolog kivántatik meg egy költőtől: az első az, hogy igyék, a másik az, hogy magát dicsérje.

Arany se nem iszik, se magát nem dicséri.

Más poéta nem mulasztja el tudatni a közönséggel, mikor volt szerelmes? mikor haragudott meg a kritikusokra? mikor csalta meg a kedvese? mikor volt kótyagos? eventualiter mikor nincs a csizmájának talpa? és főleg: miket tenne ő a hazájáért, ha azok a feltett tettek engednék magukat megtétetni?

Arany mindezekről nem énekel; a helyett csak a nemzet nagy hőseivel foglalkozik, a kiknek ugyan nagy virtus volt olyan nagy embereknek lenni, mikor még nem volt se puskapor, se czenzura.

Csupán egyszer fakad ki annyira a maga dolgában, hogy azt mondja:

Csizmadia inasnak! ez alak itt ni! Hisz ezzel a gyönyörű bajuszszal egyenesen csizmadia atyamesternek választhatnák meg!

Miért ne! ha engemet megválaszthattak csizmadia czéhbeli – választmányi-tag-mesternek. – Az vagyok.

Már akkor Arany csak megérdemelné, hogy a hol én választmányi-tag-mester vagyok, ott atyamester legyen.

És ő csak inasnak ajánlkozik.

Ezért nem lesz belőle semmi. Mondom én ezt neki eleget.

Most is megválasztanák akadémiai titkárnak, ha nem volna neki egy nagy ellensége, a ki mindenféle ráfogott hibákat hiresztel felőle; pedig egy házban lakik, egy asztalnál ebédel vele!

Ez a rágalmazója Aranynak: saját maga.

Kérdjük tőle, hogy vagy? Feleli, sehogy sem, nem érek én már semmit.

Akkor van épen csordultig a poézis színmézével.

Kérdjük tőle: mit irsz? «Semmit sem», feleli, «nem tudok én már irni sem.»

Akkor költötte épen «Buda halálát», a mi olyan remek mű volt, hogy még a Pesti Hirnök is kénytelen volt – megtámadni.

S ha kérdjük, mi van az ujságodban? Azt mondja: «ugyan hát mi lehetne benne?»

De ’isz így nem lehet nagy emberré lenni!

Annak legelső titka a jó programmcsinálás.

Persze az is nagy hiba, hogy lapjában nincsenek hímzetminták.

A tudós kollegák aztán azt mondják:

«Oh be remek hőskölteményeket ír az az Arany; ne válaszszuk meg akadémiai titkárnak, hadd kényszerüljön még több ilyen szép verset irni! azt mi elolvassuk – a tisztelet példányból.»

A publikum meg azt mondja:

«Ne járassuk Koszorúját, hadd legyen kénytelen mentűl több szép hőskölteményt irni; azt majd megszerzi a tiszteletes s elolvassa tőle az egész komposzszeszszorátus».

És azért soha sem hallod tőle, hogy panaszkodnék.

Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak izengetni. Én karikaturákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz.

Egyet közlök belőlök. Arról volt épen az értekezés, hogy a história csak azoknak a neveit jegyzi fel, a kik szellemükkel hatottak és a kik vérengző hadjáratokat viseltek.

A papirrongyra, mit hozzám röpített, ez volt irva:

Az ilyen papirrongyokat én rakásra gyűjtöm, s majd ha mind a ketten meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek, ezereket fognak érte kapni – az örököseim.

ÉRKÖVY.

Ismét egy kitünő férfiát mutatjuk be irodalmunknak, a kiről méltán el lehet mondanunk, hogy nagy számra szaporodott költőink serege előtt ő a legelső zászlóvivő, és a helyesebb út megtörője, kinek zászlaján e buzdító jelszó tündöklik: «ifjú poéta! haladj kapálni!»

Műveiből mindenütt ily lelkesítő nézetek tündökölnek elő.

«Ifjú poéta, ha már csakugyan énekelni akarsz, ne énekelj zenekiséret nélkül, itt a Vidacs-féle kukoriczamorzsoló gép, csavargasd melléje ezt!»

«Ifjú versíró, ha már borról akarsz énekelni, az első nem az, hogy tanuld meginni, hanem tanuld meg tőlem, hogyan kell azt termeszteni, erjeszteni és fejleszteni, s csak akkor irj róla, de akkor is csak a «Hon» hirdetményei között, «hogy mi az ára egy palaczknak?»

«Ifjú poéta, ki babérokat akarsz aratni, jer, én elvezetlek oda, a hol megtanulsz babot aratni, és az neked sokkal jobb lesz.»

«Halhatatlanná lenni vágyó ifjú, ki örök életet vivsz ki magadnak, jer, én megtanítlak, hogy időközben, addig is, hogy kell megélni?»

«Hazám költői hajlammal biró hölgyei és delnői, legyek szerencsés nagysádtoknak karomat nyújthatni, hogy felvezessem nagysádtokat a – csirke és liba költés Parnassusára.»

Ily helyes és czélszerű irányban vezeti Érkövy a mostani generácziót az irodalom rögös, de Mak-Cormik-féle fogas hengerrel lesimítható pályáján.

Jelenleg is egy igen korszerű és nagy horderejű vállalat létrehozásában fáradozik, mely vállalat nem csak arról van alaposan egyelőre biztosítva, hogy iróink legértékesebb czikkeiket fogják bele adni, hanem arról is, hogy a közönség tódulni fog azon olvasmány után, mely neki itt fog nyújtatni.

E korszerű vállalat tudniillik a «második, szabadalmazott pesti ingó zálogházi hitelintézet», melyben a közönségnek pénzt fognak olvasni, s melybe az írók óráikat és téli bundáikat fogják beadogatni.

ROBBOGÁNYI UZINDUR.

Ez az ifjú, daliás termetű arcz nekem kortársam!

Majd mikor Szilágyi Sándort mutatom be, megőszült fejével, arról nem fogom elmondani, hogy «ez az én öcsém!» de midőn Uzindurral jövök karöltve, büszkén mutatom őt be a közönségnek.

– Im ez ifjú itt az én – bátyám!

Ilyen volt ő már Guttenberg idejében is, kinek a könyvnyomtatás mesterségét föltalálni segíte; mely korrajzában, hogy hű maradjon a historiához, mindjárt a czenzurát is föltalálta egy kalapács alakjában, melylyel a haragos nyomdász a negyedik felvonásban, felesége sajtókihágásáért, masinát, masinistát és betűszedőt tönkre rombol. Ezt ugyan akár feltalálatlan is hagyhatta volna.

Sokan bámulták Blondint, mint lehetett oly vakmerő, hogy saját gyermekét vállára véve sétáljon át a Niagarán? én jobban bámultam Robbogányi Uzindurt, midőn saját darabjában mint Guttenberg föllépett. Mert e kettős tréma csakugyan emberfölötti idegek számára való élvezet.

Fölléptével egyébiránt a legkedvezőbb sikert aratta. Rokonai és jó barátai nem óhajtották, hogy nevét a szinészi pályán megörökítse, s lehet-e kedvezőbb siker a világon, mint rokonaink és jó barátaink óhajtását valósítani?

Hiresek azonban Romeo és Julia harmadik felvonásának 1. jelenetében tett föllépései; hol majd Tibaldot, majd Mercutiot, majd Romeot szokta játszani; s melyek irodalmi körökben oly jó hírt szereztek számára, hogy még a kritika sem mert keztyű nélkül hozzá nyulni.

Kritika? – ő ezzel a fegyverrel is tud bánni. Robbogányi nem csak drámairó és művész; ő kritikus is.

Már pedig azt tartják, hogy a megtért guerillából lesz a legjobb csendőr. Ez tudja legjobban, hol vannak a czimborák búvhelyei? hogy kell egy hurokra akadt czinkost kivallatni?

Neki is volt pedig már száz arany kitéve a fejére, a mit el is nyert az által, hogy egy drámát irt, melynek czíme: «Bűn bűnt követ», melyet azonban ő maga annyi bevallott bűn daczára, a drámai vérpadon leendő nyilvános kivégeztetés helyett, leendő megjavulásáig tartó fogságra megkegyelmezett.

Ámde mindezen érdemeinek elősorolása után fennmarad még a legnagyobb, melyet tőle az utókor sem fog elvitathatni.

Mert lehetnek, és bizonyára vannak is oly ártatlan kedélyek közönségünk soraiban, kik a művészet és irodalom tetteit nem tartják reális foglalkozásnak, de senki sincs, a ki el ne ismerné azt, hogy a ki tizenhat éven át minden farsangban személyesen vezette a kotillont, az megérdemli, hogy az «ifjúság vezetőjének» neveztessék.

S e tánczhadvezéri czelebritás, e quadrillgenerális, e kotillonfeldmarschall, e minden európai bálok hétválasztó fejedelme: Robbogányi Uzindur.

És valamiképen elismert dolog, hogy Napoleon akarata nélkül Európában nem lehet «rend», hasonlóul bevégzett tény, hogy Robbogányi Uzindur nélkül nem lehet Európában «tánczrend».

Melyért is felhívjuk lapunk minden olvasóját, hogy e mi kedves barátunknak tartós és állandó egészségeért siessen egy pohár pezsgőt üríteni – ha van.

GREGUSS ÁGOST.

(Az «Üstökös» princzipálisához.)

Felkapván azon dicséretes szokás, hogy mikor a programmunk szerint rendben érzi magát következni illető jó barátunk, ez «irodalmi kényszerkölcsön» vagy mint Nendtwich barátunk mondá «irodalmi Matrosenpressgang» következtében, önként siet nálunk jelentkezni, beküldvén arczképét, s némi szellemi contoureokat is hozzá.

Így tisztelt barátunk a fenebbi epigramm kiséretében jelent meg, hadfogadó bureaunkban.

Távol legyen tőlem ily gonosz szándék, hogy én Apolló fölkentjei ellen fölemeljem kezemet! hogy én irótársaimat megüstököljem! Hogy bánhatnék én ily gonoszul ennyi kopasz emberrel? Még pláne ütni! ’sz nem jöttem én Meklenburgból. Én eddig azt hiszem, hogy csupa merő hizelgéseket mondok barátimnak, s milyen gonosz a világ, hogy magyaráz mindent félre.

Megfogyatkozásaikat is, a hol lehet, eltakarom. Hát nem föltett kalappal rajzoltatom-e azt, a ki megszabadult attól a gondtól, hogy frizőrre legyen szüksége?

A mult számban volt szerencsém bemutatni egy jelesünket, ki poétából lett kritikussá; ime most egy másik kitünő férfiunk, ki, megfordítva: elébb volt hirhedett és rettegett kritikus, s azután változott át koszorús költővé.

Azt kérdi Tóth Kálmán: «Ki volt nagyobb?»

Minden kétkedés nélkül kimondom: az utóbbi!

A ki elébb volt drámairó, azután lett kritikus, az lehet hősi jellem, de minden esetre boszúvágyó, ki megakarja torolni a vett sérelmeket; de a ki, mint Greguss, a kritikust és drámairót oly módon tudta magában szerves egészszé olvasztani, hogy elébb megcsipkedett minden halandó poétát, s azután kitárta keblét, mondván, már most cseréljünk szerepet, csipjetek ti engem! az ilyen ember nagy keresztyén!

Kivált ha azt az elvet követi, hogy «majd irok én nektek olyan darabot, a milyeneket ti szoktatok irni nekem».

Hanem hát itt sem tagadhatá meg kritikusi természetét: még a drámája is egy általános kritikai hadjárat az irók ellen. Ő ugyan fentebbi epigrammjában is azt állítja, hogy a «Lángész» csak a «gaz» irókat ostorozza. Kérem alássan. Linné szerint minden gaz: virág; a murok vad állapotában gaz, s ha megnemesítik, sárgarépa; a spinót, ha nyers, gaz; ha megfőzték, még az országgyülésen is szóba hozatik.

Én tehát tulajdonképen akkor, midőn a Lángészt megróttam, nem Greguss ellen tettem kifogást, hogy minek irta meg a Lángészt? hanem a Lángész ellen, hogy minek hagyta magát megiratni Greguss által?

Azóta azonban sokat változtak nézeteim. Az idők kényszere engem is kapaczitált, hogy minden úgy van jól, a hogy van, s a féllábú ember is ideálja – a sántaságnak; azért ime kezemet nyujtom e hasábon keresztűl az én kedves barátomnak: «te is kritikus vagy, én is kritikus; te is jó katona, én is jó katona: ne bántsuk egymást». Inkább keressünk majd egy harmadikat, s azt communi consensu jól eldöng – simogassuk.

IPOLYI ARNOLD.

Fáj a szive az embernek, ha elgondolja, hogy e szép tojásdad arczú deli alak arra van hivatva, hogy csupán olyan hölgyeknek udvaroljon, a kik ez előtt háromezer esztendővel éltek, s azóta bebalzsamozva unatkoztak valami egyptomi gúla kabinet partikülierjében, s míg más ifjú ily időben azon élvek elnyerésében fárad, melyek e földön vannak, őt csak az vonja magához, a mi a föld fölött és a föld alatt található, értve az utóbbiak alatt az ócska sarkophagokat és bedült sírboltokat, miknek titkait fürkészi; hanem hát már egyszer ezt így rendelték a bölcsek, hogy kiválogattassanak egy országban a legtöbb eszű, legegyenesebb termetű, legjobb erkölcsű férfiak és azok legyenek épen a deficiálásra kárhoztatva, s ezen mi nem segíthetünk, mert ha tőlünk függne, bizony minden páter nevét megnyújtanok «páterfamilias»-ra.

Ime e kitünő barátunk oly művel ajándékozá meg tudományos irodalmunkat, mely mindent összefoglal, a mi nemzeti életünkben mese. Ő a «Magyar Mythologia» koszorús szerzője.

Ez azon egyetlen mű, mely a kiadó vallomása szerint, az utolsó szakadó szálig mind elkelt és egy sem került vissza a vidéki könyvárusok küldeményeivel. Így nagyon valószinű, hogy a tisztelt szerző ujabb kidolgozás mellett új kiadást fog belőle rendezni.

E lehetőség esetére bátrak vagyunk figyelmébe ajánlani a magyar hitregetan azon tárgyait, a mik az első kiadás óta gazdagíták nemzetünk mythologiáját.

Így mindjárt az I. fejezetnél a pogányistenek közé kérjük betétetni a «Pénzistent», ki még ma is nagy tiszteletben részesül.

A Rémek közé: az Inséget, az Adóexekucziót és a Czenzurát.

A Csodaállatok közé a Sült Galambot és a Hirlapi Kacsát.

A Tündérek és Láthatatlan Alakok közé az Ezüst-Huszast, nem feledve el annak a Február 11-ki toaszt alkalmával felbecsült ágióját.

A Kincshordó Lidérczek közé a Bankó-prést és a Kreditanstaltot.

A Manók közé a harmadévi sok Röpiratot.

Az Elfeledett régi tisztességek közé a Magyar Főkötőt és Pártát.

A Babonák közé a Szózat-éneklést.

A Csodák közé az 1864-iki «Száz forintot egy zsemlyéért», s az 1865-iki «Száz zsemlyét egy forintért».

A Griffmadarak közé a 33 Hirlapot, a mi két esztendő alatt egymást megette.

A Sárkány Tojások közé a másik 33 Hirlapot, mely helyettük támadt.

A Földbesüllyedő Hősök közé a Vezért, ki maga is úgy mutatta be magát, mint kis ördögöt.

Az Óriások közé a Bugyogós Ifjú Óriásokat.

A Boszorkányok rovatába: az Augsburger Allgemeine Zeitungot.

A Fanyövők és Kőmorzsolók közé: az Oesterreich-t, meg a Botcshaftert.

És különösen, mikor az Elemek tiszteletéről szóló fejezetet fogja átdolgozni, becses figyelmébe ajánljuk e négyet: a Földtisztelet rovatában: a Földkóstolókat és a Földvételi Belgát, a viz tiszteleténél az Alföldi Rétöntözést, meg a pesti Vizvezetéket, a Tűz tiszteleténél a Petroleumot, meg a magyar Szalmatüzet, a Szél tiszteleténél pedig azt a bizonyos Köpönyeget, a mit szél ellenében szokás fordítani.

Ezek mind tisztán magyar Mythologiai tárgyak, a miket nagyon tisztelt barátunk Magyar Mythologiájának második, bővített kiadásában egész bizonyossággal remélünk feltalálhatni.

BÉRCZY KÁROLY.

Midőn egy részről van szerencsénk bemutatni egyikét legrégibb barátainknak, minden fölöslegessé váló ajánlgatás helyett csak annyit jegyzünk meg felőle, hogy daczára ily régi barátságnak, s daczára annak, hogy mind a ketten lapszerkesztők vagyunk, még sem vesztünk össze soha.

Ennek külömben igen egyszerű magyarázata van. Én az infanteriánál szolgálok, ő pedig a kavalleriánál.

Én bolondos lapot szerkesztek, Bérczy pedig lovas lapot: a Vadász és verseny-lapokat.

Ez azon lap, melybe legtöbb nemes ir, melyet legtöbb nemes olvas és melyre legtöbb nemes prænumerál. És nagyon méltán. Ha már nemességünkből úgy sem maradt meg egyebünk, mint nemes levelünk, nemes szivünk és nemes paripáink, hadd védelmezze az elsőt a Pesti Hirnök, hadd tartsa biztatással a másodikat a Családi Kör; de az utóbbitól se vitassa el senki azon jogot, hogy magát az irodalomban képviseltesse.

A ló tiszteletreméltó állat. A Pegázus is ló, a hyppocrénét is ló rugta, Minerva sisakjának az ernyőjét is négy ló képezi, hazánk történetében is fontos állat a ló, de ezt bővebben elemezni nem merem, nehogy nemzetiségek elleni izgatásnak vétessék; azért a ló mindenesetre megérdemli, hogy saját orgánuma legyen.

A lovaknak épen úgy meg van a maguk története és családfája, mint a kitünő hősöknek, sőt némely lónak a nemessége sokkal régebbi dátumú, mint a gazdájáé.

És ha már egyéb mező nincs tettvágyunknak nyitva, mint a handikap tere; s fegyvereink erejét más ellen nem éreztethetni, mint a nyulak ellen: ezekben kitünni is dicső. «Foglaljuk el a tért!» ez Tallérossy Zebulon jelszava; «még pedig fekve, mert így többet elfoglalhatunk belőle, mint állva.»

Bámulásra méltó különösen tisztelt barátunknál az, a mi minden költőnél legbámulatosabb szokott lenni: Arany János mindig verekedő emberekről ir, pedig maga soha sem verekszik; – Hiador mindig szerelemről dalol, pedig nem is szabad neki, mert plébános; – míg Lonkay mindig a cœlibátusról énekel, pedig nem próbálta; – és az a valódi talentum! Így Bérczynél is a fantázia diadalának kell elismernünk azt, hogy ő lovakról ir, a nélkül, hogy valaha lovon ülne, és vadászatokról, a nélkül, hogy egy árva svábhegyi szőri-szarkát meglőtt volna valaha életében.

Legnagyobb érdeme pedig az, hogy míg sok ifjú és vén szerkesztő az előfizető közönséget teszi lóvá: ő a lovakat tudja rábírni, hogy a gazdáikkal előfizettessenek.

És bizonyára Bérczy kedvesebb olvasmányt ad oly novellákban, hol azok a szalonkák szerepelnek, miket mi koppasztunk meg, mintha irná a mai kor divatos novelláit azokról a szalonkák-ról, a kik minket koppasztanak, vagyis, érthető nyelven magyarázva: il est plus beau d’écrire des biches, qui se font manger, que des biches, qui nous mangent.

Azért egy lelkesült «cheer»-t a Vadász és versenylapok szerkesztőjének!

(U.) URHÁZY.

Venio nunc ad fortissimum virum. Most mutatom be azt az egyetlen férfiút, a ki nekem a föld kerekségén parancsol. Mert vagynak ugyan még sokan, a kik nekem parancsolgatnak; csakhogy azokkal én úgy vagyok, mint a svájczi nemzetőr a kapitányával, kinek ily dorgálására: «mért nem voltál a hadgyakorlaton? mondtam tegnap, hogy eljőjj!» azt felelé vissza: «te mondtad ám, hogy elmenjek, de én nem mondtam, hogy elmegyek.» A mit azonban (U.) parancsol, azt oly készséggel szoktam megfogadni, a milyennel csak fogadhatja egy Honfi egy Honatya parancsát. Igen is, ő a nagyérdemű Hon-nak elismert buzgalmú és kapaczitású szerkesztője, én pedig ugyanannak szerény alattvalója. S ámbátor nem illenék subalternusoknak az ő princzipálisaikról panegyrikont irni, mert ez a rossz világ könnyen úgy magyarázhatná a dolgot, mintha itt fizetés-fölemelési remények volnának mozgásba hozva: azonban egyszer már a keblemből felbuzgó érzelemnek nem állhatok ellent; vagynak dolgok, a mikről a költő azt énekli, hogy «koporsóból is kitör és eget kér!» s a mi igazság: a Hon nagyon jó lap.

Nem azért, mert a kiadójával némi ismeretségben vagyok; de tessék megnézni! Van abban gazdaság, politika, külföld, belföld, újság, régiség, regény, utazás stb.; vezérczikkeket irnak bele a legderekabb hazafiak, a kik nem pénzért irnak, járatják a legokosabb emberek, s a papirosa is szebb, mint valamennyi lapé a birodalomban.

S nem csak az az érdeme a Hon-nak, a mi benne van, hanem még az is érdeme, a mi benne nincs! Nincs benne hizelgés, ámítás, dicsekedés; nincs benne polémia, nem veszekedik abban senki se papokkal, se újságirókkal, se doktorokkal, se szinészekkel, se muzsikusokkal, azoknak (U.) mind azt mondja, hogy «a ki idebenn veszekedni akar, az menjen ki!» Hát még a mi lesz benne? hát még a mi lehetne benne! De e két utóbbi thémát jobb, ha egyelőre az olvasó fantáziájára bizzuk.

A Hon egy szóval tagadhatatlanul ugyan az a magyarban, a mi a Patrie a francziában, de nem ugyanaz, a mi a Vaterland a németben.

E naponkint, kivéve a vasár- és ünnepnapokat, újjászülető óriásnak ős alkotója a fenntisztelt hazánkfia, ki e hivatásának valóban oly buzgalommal felel meg, minőt e szent ügy megérdemel.

Mikor még más ember a bál utáni krapuláját aluszsza ki, ő már a hajnalcsillaggal (Morning Star) ébred, s míg ifjú tudósnak első dolga a kávéházban a tekeasztalhoz sietni, az ő első golyója: a «Globe». Ő ismeri és megtudja becsülni az időt (Times), s nem csak a multakra terjed ki figyelme, hanem még a jövendőkbe is beletekint (L’Avenir; Zukunft). Délelőtt kihallgatja a külső hatalmasságok hirnökeit (Wanderer, Herald, Botschafter). Délután a hazaiakat (Hirnök, Idők tanuja), s mikor más irót bizonyosan meg lehet találni a Presseben (a hol bort mérnek), őt is meg a Presseben (a hol vezérczikkeket tálalnak), mindenre kiterjedő figyelme egyaránt röpked a legmagasabb régiókban a sassal (Orol), valamint a rétek virágaiból mézet szedő Északi Méh-vel, (Szjevernaja Posta) s midőn mások már rég aludni mentek, az ő láthatárán még akkor is fenn van a nap (The Sun).

Valóban az önzésnek legkisebb árnyéka nélkül mondhatjuk, hogy minden hazafi csak akkor teljesítette kötelességeit a haza, az emberiség, az egész világ, az utókor, és saját maga irányában, ha a Honra, mint a fenttisztelt nagyérdemű barátunk által oly szilárdul szerkesztett lapra, állandóan és folytonosan prænumerál. – Lehet kezdeni minden hónap elején.

GYULAI PÁL.

Most vagyok már megakadva!

Eddigelé csupa «tisztelt barátom», «kedves barátom», «nagyérdemű barátom» volt, a kiket bemutogattam, s most íme egy ellenségemet kell a közönség elé vezetnem. Még pedig kemény, legyőzhetetlen ellenségemet, a ki nem adja meg magát, a ki be nem vehető, sem ostrommal, sem kiéheztetéssel.

Pedig hát minden háborúnak köztünk az az oka, hogy ő azt hiszi, miképen kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának; én meg azt állítom, hogy kár annak kritikussá lenni, a ki jó költő lehet.

Isten ellen való vétek, a jó borból eczetet csinálni!

Mi az a kritika? A költészetnek az inasa, a ki annak a pelyhes dolmányát kikeféli és kiporolja, a pecséteket a köpenyegéből kitisztogatja, genialiter szétszórt papirosait kosárba hányja, s az általa lőtt vadakat feltranschirozza.

Mi az a kritika? A múzsák szobaleánya, a ki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kipótolja, s a mellett a kisasszonyait, hátuk mögött, mindig rágalmazza.

Mi az a kritika? Pinczér a publikum háta mögött, ki az étlapról magyarázza, melyik étekfogás miből van összeállitva, melyik jó, melyik nem jó? s a szakácsnak referál róla, hogy mit mondtak a vendégek a főztére.

Mi az a kritika? Porkoláb Apolló armadiájában, kihez a csínyt tett chargekat bűnhödni küldik; legfeljebb őrmesteri ranggal.

Mi az a kritika? Kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárainak csak a füstjével foglalkozik.

Mi az a kritika? Olympusi fináncz, a ki minden átmenőt csak azért vizitál meg, hogy nem kaphat-e nála valami mauthbarest?

No hát: nem hiba az Gyulaitól, hogy mikor ő olyan jó poéta lehetne, átcsap kritikusnak?

Ezért viaskodunk mi már régóta egymással.

Én természet szerint a nyugodt kontemplacziónak vagyok kedvelője. Eshetik a házam fedelére úgy a bukott dráma, vers, novella, mint a zápor, én ki nem megyek az eresz alól, hogy magam is megázzam; Gyulai ellenben akkor boldog, ha polémiazápor között járhat esernyő nélkül. Az istenek ambroziával kinálják, s ő a helyett vad poéták nyers süteményeivel terheli meg szellemi gyomrát, minek aztán természetes következése, hogy kénytelen nagy tornázásokat végezni utána, emésztést elősegitő kommoczió végett.

Ez magyarázza meg pathologice, hogy tud két olyan okos, derék, elmés és komoly férfiú, mint Gyulay és Brassay egyetlen egy «A» betű fölött három hétig elpolemizálni, mint két Titán, könyvtár számra döntvén egymás fejére a czitátumok lavináit! Kell az nekik diætetikai szempontból.

Én tehát Gyulait anatomice distingválom.

Nem minden organumát tartom ellenségemnek. A szive s a tüdeje, azok jó barátaim; hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti, azok ellenségeim.

A miért is vele kötekedni meg nem szünök, s csak azért iszom naponkint Werther, Edler von Numvár életeszencziáját, nehogy alkalma legyen fölöttem parentácziót mondani, olyan időben, a mikor már nekem nem lesz organumom, a mivel visszareplikázhassak neki.

RÁTH MÓR VÁLOGATOTT LEVELEI.

(A Vörösmarty életirása végett fenntisztelt barátunkhoz.)

I. Levél. Tekintetes úr! Meglevén felőle győződve, hogy az életirás, melyre kegyed oly sok gondot fordított, már okvetlenül kész, bátor vagyok egész tisztelettel esedezni, méltóztassék azt hozzám kegyesen elküldeni. Örök hálára lekötelezett tisztelő szolgája. R. M.

II. Levél. Uram! Nekem úgy tetszik, mintha önhöz intézett leveleimet ön felbontatlanul felfűtögetné; más okát nem tudom elképzelni annak, hogy azt az életirást még sem küldi. Ön még nem tudja, hogy milyen egy könyvárus, ha dühbe hozzák? Számváld még csak generálissá lett a magyar irók miatt, de én Dzsingiszkánná leszek, ha nem küldi azt az életirást. Alászolgája. R. M.

III. Levél. Én uram! A martyrok minden kínszenvedéseire kérem, instálom, esedezem, meghajtott térddel könyörgöm; bocsánatot kérek, ha valaha megbántottam küldje már azt a biografiát. Engem a publikum kihúz, lehúz, behúz, felhúz, megnyúz. Legyen ön keresztyén! s ne kivánja kínhalálomat. Szenvedő szolgája. R. M.

IV. Levél. Hallja az úr! Én most vettem egy hatcsövű revolvert Kirnernél. Azt megtöltve szüntelen a zsebemben hordom. Ha ön bátorságban akar járni az utczán, tanácsolom, hogy azt az életirást haladéktalanul ide szállítsa. R. M.

V. Levél. Tisztelt barátom! Rájöttem azon meggyőződésre, hogy valamint a politikában, úgy az irodalomban is nyájas barátsággal sokkal többre lehet menni, mint nyers szigorral. Legyünk per tu. Aztán majd kérlek igen szépen, arról a bizonyos életirásról ne feledkezzél meg. Tisztelő barátod. R. M.

VI. Levél. Szeretett barátom! Ma születésem napja van. Hű barátaim ma este egy kis barátságos lakomára fognak összegyülni. Vígan leszünk. Hogy örömünk tökéletes legyen, óhajtanám, hogy a te becses eljöveteled is tetézze azt. S ha még egyúttal a Vörösmarty életirását is elhoznád magaddal, az lenne rám nézve a legkedvesebb születésnapi meglepetés. – Hány kocsit küldjek érted? Szerető barátod. R. M.

VII. Levél. Kedves barátom! Beteg vagyok. Fekszem. Máj-, lép- és dúczrendszer-bántalmak vettek elő. Valami fekszik a gyomromban nagyon. A fülem cseng és nyughatatlan vagyok. Három orvos tartott fölöttem konziliumot, mind a három azt a véleményt mondta ki, hogy nem gyógyulok meg egyébtől, mint a Vörösmarty életirásától. Baráti részvétedtől elvárom, hogy sietsz szenvedő barátod kínjainak véget vetni. Maródi barátod. R. M.

VIII. Levél. Uram! De már egy kiadó türelmének is van ám határa. Ha nekem egy hét alatt el nem küldi azt az életirást, én következő felszólitást inseráltatok a lapokban: «G. P. úrnak! Ha ön azt a bizonyos életirást nem küldi, minden nap egy betűvel több fog megjelenni nevéből!» Ám lássa, ha a végletekhez folyamodom. R. M.

IX. Levél. Uram! Adjon ön nekem váltót arról, hogy «drei Monate a dato» át fogja adni azt az életirást, hogy én önt lejárat idején elexequálhassam. R. M.

X. Levél. Esküszöm önnek mindenre, a mi papirosból van, hogyha ezen a héten át nem adja azt az életirást: – én megirom azt saját magam, s kiadom az ön neve alatt. R. M.

BERNÁT GÁSPÁR.

Íme Magyarország legnagyobb költője!

Egy költő, a ki a semmiből tud költeni!

«Hiszen minden költő a semmiből költ», hallom az ellenvetést.

Költ ám – verset, meg novellát; de pénzt költeni a semmiből! Ez a valami.

Bernát Gáspár tagadhatatlanul Magyarország legnépszerűbb embere. Mint iró, a legkedveltebb thémával foglalkozik, a mit legörömestebb olvasunk, melynek eszméit mindnyájan osztjuk; melyben az ország minden nemzetiségei, magyarok, németek, tótok és románok egyiránt megegyeznek; – e nagy és általános eszme: «hogyan kell nem fizetni?!»

Gazsinak minden sora e lelkesítő eszmét lehelli vissza. Tőle tanuljuk meg az adósság-revokáló jurátus stikklijeitől kezdve, a váltót felfrüstököltető táblabiró invencziójáig mindazon közhasznú találmányokat, miket az emberiség méltatlanul üldözött jobbik fele, a jámbor adósok, az élet legfatálisabb prózája, az exekuczió paralyzálására fölfedeztek.

Ki ne olvasná napjainkban az ilyen tudományt? Ki ne vallaná magát e pártelvek követőjének?

És e mellett Bernát Gáspár ép oly nagy financier a pénzkiadásban, mint Besze János a pénzcsinálásban, úgy, hogy ha utóbb emlitett hazánkfia lenne pénzügyminiszter s roppant pénzügyi terve reálizáltatnék: okvetlenül adlátusnak kellene kinevezni mellé Bernát Gáspárt, hogy azt a pénzt, a mit az egy rakásra termeszt, a másik segítse elkölteni.

Igaz, hogy Bernát Gáspár nagyon szereti a hyperbolákat; ő nem tollal és plajbászszal, hanem telegráffal ir; más iróeszköz nem képes extravagancziáit utólérni. Közönséges kifejezéseket nem használ soha; az ő múzsája soha sem csinál rendes lépéseket, csak kapriolokat; s míg más ordináré poéta most is csak pegázuson utazik az Olympra, ő rég szárnyas lokomotivon jár oda.

Bizony rég!

Már anno – Pesti Hirnök ilyen fiatalnak ismertem őt, mint most.

Újabb időkben sűrűen volt arról szó, hogy a muzeumnak új direktor kellene. Úgy tettek az újságirók, mint a régi piktorok, kik az új olajfestményt a régi fölé oda festették. Mi e hivatalra különösen ajánljuk Bernát Gáspárt.

Először, mert a «régi pénzeket» senki oly alaposan nem tanulmányozta, mint ő; másodszor, mert a ki ily jól tudta saját magát konzerválni, az a kitömött madarakat is bizonyosan szinte jól konzerválná; és harmadszor, mert csakugyan nincs e világon az a muzeumdirektor, a ki lassabban tudjon járni, mint a hogy Bernát Gazsi jár, ha neki indul.

GIRÓKUTI FERENCZ.

Hát hazám legédesebb költőjét nem mutatnám-e be?

De bizony bemutatom.

Legédesebb költőnk ő, mert legédesebb tárgyakról dalol: dinnyéről, szőllőről és zöldborsóról.

Tudjuk mindnyájan, hogy a zöld borsónak mily versregyújtó hatása van; ama híres költő: Gottlieb Hiller, genannt der Naturdichter, furmányos volt, midőn egy őszi zöld borsót megénekelvén, költővé lett, s utóbb annyira vitte, hogy még a porosz királynak is bemutatták; a zöld borsó tehát elég magasra törő tárgy, – kivált ha karó van mellé tűzve.

Derűlt kedélyű barátunk valóságos vershooibrenk. Nála minden fűnek-fának verset kell teremni. Beleoltja ő azt minden növénybe, s megtermeszti minden földön a kadencziát.

A nála megrendelt növényeket, hogy az úton ki ne száradjanak, versekbe takarja, s a veteménymagvakat, hogy csíraképességüket megtartsák, rythmusokba páczolja be.

Gazdászati tanácsadásai mind versekben hangzanak.

«Hexameterben etess, pentameterben itass.»

Ismeri a magyar embert, hogy a mit versben tanult, megragad nála.

És e mellett merész feltalálója új versnemeknek. Csupán kétféle lábat találni azokban, az egyik a «karaláb», a másik a «szarkaláb».

Általában tisztelt barátunk műveiről azt az irigységnek is el kell ismerni, hogy azok igen magvasak (ha dinnyék), igen zamatosak (ha baraczkok), és az utókor elismerő magasztalására érdemesek (ha czukorbafőzöttek).

Melynél nagyobb dicséretet egy hirtelen költőre mondani nem lehet.

Mi részünkről csak a méltányos viszonyosság művét végezzük ezúttal. Tisztelt barátunk, mint naptárköltő, bennünket egy évben a szentek közé sorozott, expropriálván számunkra valamely hajdankori martyr helyét a napok sorában, s helyébe ültetvén szerény nevünket, és így csupán baráti viszonzás ezúttal, ha mi azt, ki bennünket élve kanonizált: a halhatatlanok sorába emeljük.