A HÁROM CSÁK.
(Históriai álom.)
Egyet kifelejtett Dante a pokolbeli mulatságok közül: a «pályadrámák és vigjátékok bírálását.» Mi forró kénkő? mi tüzes furiák mardosása? mi Ixion malomkereke? ehez a kegyetlenkedéshez képest.
Mert tudniillik, hogy a kik életükben sok rossz drámát írtak, már mint magam is ni, azokat arra szokták büntetni, hogy életökben drámákat biráltatnak velük.
Egy szép reggel azzal köszönt be hozzám az akadémiai kihordó, hogy «tisztelnek, ihol van tizenkét pályadráma, választani kellene közüle, hogy melyik nehezebb? még pedig, minthogy körmünkre égett az idő, hát csak hirtelen; addig se konczert, se svábhegy, a míg ez meg nincs.»
«Tizenkét dráma egy halomban! van-e torony, a mi ennek a magasságával felérjen? Vétek volna, ha csak egy is közülök öt felvonásnál rövidebb lenne. Hatvan felvonást végig élvezni egy huzamban! s a végén még azt is elmondani, hogy mit látott az ember? Keresztül törni annyi jámbuson; még pedig ilyen szűk csizmákban, mint a milyeneket most visel az ember.
Hárman a pályadrámák közül egy és ugyanazon tárgyról valának írva. Csák Máté, Róbert Károly vetélytársa volt a darab hőse; ugyanazon mellékszemélyzettel; Porcs, Omodé és fiai, Erzsébet királyleány, Róbert Károly, Jordán lovag, Zách és a többi; csak azzal az ártatlan külömbséggel, hogy mind a háromban mind valamennyi személy más alakot és jellemet és tenni valókat kapott. Az egyikben Csák szerelmes kalandor volt, a másikban rablólovag, a harmadikban szabadsághős; egyszer öreg, mogorva kurucz, másszor nyalka, szerelmes dalia, harmadszor gonosz csapodár, vén lator; egyszer a királyleánynak fogadott apja, másszor titkos szerelmese, harmadszor feleséges ember, a ki a feleségét megcsalja, a más leánya szép szemeiért; ugyanaz a Porcs vitéz egyiknél hajthatlan erényhős, másiknál intrikus gazember; Róbert Károly itt lovaghős, amott gyáva jöttment, meg-meg szerelmes kópé. A királyleány egyszer Csákba, másszor a kisebbik Omodé fiúba, harmadszor Zách Felicziánba szerelmes, Omodé itt kegyetlen apa, amott szerencsétlen szülő; hol van felesége, hol nincs; a kit az egyik darabban megöltek, az a másikban még most is él; s a ki mit elmondott ékes kadencziákban, azt a másik nem resteli megint puczér jambusokban előadni, vagy épen ellenkezőt beszélni.
Azt már láttam, hogy én itten igazságot tenni nem tudok. Kezdtem kijönni a türelmemből.
– Engem ne ámítsanak az urak. Mondják meg igazán: melyikük Csák Máté? mert egyiket sem ismerem.
Egy torzonborz ficzkó állt elém, szörnyen állt az égnek mind a két bajusza vége.
– Én vagyok trencséni Csák Máté.
– Ön akarja elvenni a királyleányt?
– Nem, instálom, nekem már van egy feleségem jobbkézre, meg egy másik balkézre is.
– A királyleányt én akarom elvenni. Szólt bele a másik Csák.
– Istentelenség! kiálta a harmadik, mit nem fognak rám? hisz atyja lehetnék!
– Teringettét, ha mondom; egyszerre csak egy beszéljen. Kihez akarsz menni leányom Erzsi?
– Én a Csák bácsit választom. Nem azt a borzas szakállút, hanem ezt a másikat ni.
– Nekem biz a nem kell, szól a másik Erzsébet, mert én Omodé urfival vagyok eljegyezve.
– Ne tessék megengedni, hogy ahoz adjanak, sipíta a harmadik: nekem van itten egy Csabám.
– Teremtő uram! Hogy menjen egy leány háromfelé? mit csináljak ennyi eladó leánynyal egy személyben?
– Meg kell ölni! ordítá az egyik Csák, én a magamét megöletem.
– A bizony jó lesz, így leghamarább átesünk rajta.
A leánynyal már elkészültünk.
– Hát ez a sok Omodé hová legyen? vannak vagy huszan; hol az apjuk? mit csináljunk ezzel a sok ifjú úrral?
– Én elűzöm őket! kiálta az egyik apa.
– Én elszaladok előlük, dörmögé a másik.
– Meg kell őket ölni, szólt flegmatice a harmadik.
– Nagyon jól van, mind meg kell ölni! No hála Istennek tizennyolcz Omodé fekszik már és nem jár a láb alatt. Majd csak rendbe jövünk már valahogy. Hát ez kicsoda?
– Én Porcs vitéz vagyok, szól az egyik.
– Nem igaz, szól a másik a föld alól, én már meghaltam.
– Elmégy, semmirevaló! Az a másik már szépen meghalt, s te még itt élni akarsz. Takarodj! Ezzel is kevesebb! Ki van itt még?
– Itt vagyok én: Róbert Károly, de jelentem, hogy még odakinn két Róbert Károly várakozik, de azok nem mernek bejönni, mert félnek, hanem én bátor vitéz vagyok.
– No uraim, Csák urak; itt most már nincs más segítség, mint hogy tessék Róbert Károlylyal megverekedni; a melyik győztes lesz, az beszéljen majd a száz arany jutalomról.
Elébb még egy kis statistéria volt ott körül, azt par compagnie Csákok és Róbertek elébb lekaszabolgatták, hogy rajtuk és a súgón kívül senki se maradjon a színpadon, akkor aztán neki zúdultak egymásnak: az egyik Zách a csatában vitézül elhullott, a másik Róbert Károlytól amnesztiát kért és kapott is; a harmadik pedig egy egérfogóba becsalta Károlyt s rázuhintotta a csaptatót, s mikor ott a király és az egész suiteje megvalának fogva, akkor nagylelkűen visszaadá neki életét s koronáját s maga elsülyedt a színpad alá; úgy hogy végtére sem maradt ott egyéb a három Csákból, mint Róbert Károly. Annak pedig nem itélem oda a száz aranyat.