Életemből (II. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

KAKAS MÁRTON LEVELE SAJÁT MAGÁHOZ.

(1860.)

I.

Azt a furcsaságot már megértük, hogy két együtt utazó író az úton összeperelvén, azontul az egész marschruta alatt, daczára annak, hogy folyvást egy kocsin ültek, egy szobában háltak, mindig levél által értekezett egymással; de még azt nem, hogy valaki saját magával korrespondeáljon. No hát legyen meg ez is. Az üstökös úgy is felfordította a világot. Tehát kedves öcsém Kakas Márton.

Azt mondják, hogy a prágai városház-tornyának négy szegletén öt bagoly van kifaragva, hanem annak az ötödiknek az a tulajdonsága, hogy a ki az ő apjának nem igazi fia, az ezt a baglyot nem láthatja. Ott ugyan voltaképen soha sincsen több négy bagolynál, hanem azért minden ember, a ki ezt a mesét tudja, megesküszik rá, hogy ötöt lát: nehogy korcsnak nevezzék.

Nálunk is van ilyen ötödik bagoly, még pedig igen szép számmal: majd mindjárt produkálok egy párt.

Van nekünk egy épületünk, a mit nemzeti szinháznak neveznek: ennek a baglyaival azonban megfordítva van a dolog, mint a prágai toronynál. A ki ezekből egyet meglát, arra azt mondják, hogy rossz hazafi; ergo, senki sem meri őket látni.

Van ennek a színháznak egy nagy operája: ej haj… stb. A nagy Széchenyi mondott egyszer egy jó adomát egy német vargáról, ki elkezdett nagy házat építeni, de félmunkában kifogyott a költsége, s aztán ezt a verset írta a falára:

Látod-e a baglyot Márton? úgy-e hogy nem látod? én sem látom. Ha azt mondanók, hogy látjuk, megkergetnének bennünket, mert rossz hazafiak vagyunk.

Van ennek a színháznak holmi drámája is: ej haj… stb. XIV. Lajos királynak az udvarában volt egy szegény nemes ember, a ki untalan szolliczitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte neki: «Biztosítlak grácziám felől.» Egyszer aztán a szegény nemes fogta a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe s nem adott neki enni. A macska ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki, hogy «biztosítalak grácziám felől.» Egyszer aztán megsokalta a macska a tréfát s megdöglött: a szegény ügyes bajos ekkor újra felment XIV. Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy «biztosítalak grácziám felől», szomorúan mondta neki: «Jaj Sire, ettől döglött meg a macskám.»

Látod-e a baglyot Márton? nem látod? én sem látom.

Vannak ennek a színháznak drámaírói és kritikusai; ej haj stb… Egyszer egy pap kegyetlen prédikácziót tartott az uzsorások ellen. Templom után odament hozzá egy fő-fő uzsorás, megköszönte neki, hogy olyan hatalmasan beszélt, s kérte, hogy csak nógassa ezután is az uzsoráskodókat, mert annyian vannak már, hogy mind elrontják az üzletet; ha egy-kettő szivére venné a prédikácziót, a többi aztán könnyebben vihetné magasabbra a kamatot.

Te persze nem érted, hogy miről szól a mese? Én sem értem.

A bírálók és drámairók hajdan invitálva voltak ebbe a házba, most ott kinn tágasabb nekik: ej haj stb… Egyszer egy gazdag fakereskedő háziúr felizent a padlásszobájában lakó poétához, hogy beteg és nagyon únja magát, küldjön le neki valami könyvet, csak egy pár napra kell, míg kiolvassa; a poéta azt izente vissza a háziurnak, hogy ő meg küldjön hát fel egy öl fát, neki is csak egy pár hétre kell, míg befűt vele.

Érted? nem érted? Elmehetsz.

Van ennek a színháznak egy igazgató-bizottmánya: hm, hajh stb… A krimi háború alatt egy franczia tábornok megbetegedett, s elmaradt Silistriában. Jöttek azután a városon keresztül mindenféle hadtestek; ott egy pár napig mindegyik megpihent, azalatt a hadtest törzsorvosa kúra alá vette a beteg vitézt a maga rendszere alapján. Egyik allopatha volt, az megitatott vele egy veder ipecacuanhát; lefektette és odább ment; jött a másik hadtest, annak az orvosa homoeopatha volt, az földhöz verte a decoctumos üvegeket, adott neki egy csipet lapdacsot, felültette és odább ment; a harmadik corps feldschere vérbőségnek tulajdonítá a baját, eret vágott rajt s ment odább; a negyedik hydropatha volt, az hidegvizes lepedőkbe takartatta s ment odább; az ötödik gőzfürdőt rendelt neki, megizzasztotta s odább ment; a hatodik delejező volt, megmagnetizálta s masirozott odább; utoljára a patiens megharagudott, felkelt az ágyból, kiment a napra, s a napmelegtől meggyógyult szépen.

Értesz te ebből valamit? úgy-e hogy nem?

Vannak ennek a színháznak nagyságos patronusai: hm, hajh stb… Az egyszeri spanyol grand kiment a mezőre, s meglátva ott egy parasztot jóizűn falatozni, kegyelmes leereszkedéssel monda néki: «te szegény ember, jer ide! én vagyok sennor Grando Caballo y Tarlatano de santo Caprimolgo: hozd ide sajtodat, én megengedem neked, hogy a társaságomban ebédelj.» A jámbor paraszt megörült a nagy tiszteletnek, odavitte a sajtját s mély deferencziával nézte, hogy költi el az eccellentissimo senor az ő sajtját, ő maga enni sem mert belőle a nagy tisztelet miatt: utoljára még kezet is csókolt neki.

Tandarida rididom. Azt mondja a magyar nóta.

Van azután ennek a színháznak egy mindig zúgolódó, és mindenhez hozzá szokó közönsége: hm, hajh, stb… Egyszer a nagy Széchenyi elbeszélte: hogyan főnek meg a rákok? Hát mikor a vízből kifogják őket s behányják a kosárba, akkor zúgolódnak, hogy «ez czudarság, ez maliczia így bánni a szegény rákokkal, ez nekünk sehogy sem tetszik.» Akkor aztán a szakácsné berakja őket a fazékba s vizet tölt rájuk, erre felvidulnak a rákok: «no hála Istennek, már most megint jól vagyunk, hiába csak boldogok a rákok!» A szakácsné aztán tüzet rak a fazék mellé, a víz elkezd melegedni. A rákok magukon kívül vannak örömükben: «minő holdogság! meleg vízbe jutottunk; van-e olyan boldog publikum több mint a rák?» A víz azonban mind jobban kezd melegedni; lassankint kezdik észrevenni a rákok, hogy nem jól megy a dolog, már süti az oldalukat a fazék: «baj van! veszélyben a rákok!» Ekkor elhúzza a fazekat a szakácsné a tűztől, hogy ne forrjon olyan hirtelen, a rákok ismét magukhoz térnek: «rákok, ne csüggedjetek! a veszély jobbra fordult már, a rákoknak nem szabad elveszni»; a szakácsné azután megint hol beljebb tolja, hol kiebb húzza a fazekat a tűz körűl, a jámbor rákokat a szerint veszi elő pirosító kétségbeesés, vagy boldogabb jövendők reménye, míg egyszer aztán azt veszik észre a rákok, hogy egészen veresre megfőttek.

Úgy-e öcsém Kakas Márton, ebből sem értettél semmit? Mese ez is, mint a többi. Ha mese, hát mesd ketté; azt tartja a közmondás.

II.

Kedves öcsém Márton!

Valami jó gondolatom támadt. No csak ne vágj a szavamba! Engedd elmondanom végig.

Közhasznú és épületes, tanulságos és messzire kiható gondolat ez! Bánom is, hogy ide adtam az Üstökösbe, valami okosabb újságban kellett volna közlenem, mert itt még majd tréfára veszik, azt gondolják: csak bohóskodom.

Megmondom, hogy miként jöttem rá erre a jó gondolatra?

Tehát legelébb is azon kezdem, hogy korunk jelszava a takarékosság, a gazdálkodás. Nagyon szép jelszó, aranyos jelszó! Bárcsak azok is megtartanák, a kiknek szükségük van rá.

Tudod azt a jó szokást, úgy-e bár, hogy például könyvet csak akkor vesz az ember, ha kölcsön nem kaphat, s ha egy ember egy faluban megvesz valami regényt, azt meglátja az asztalán egy jó barátja, az elkéri kölcsön kiolvasásra, a jó barát, ha elolvassa, nem állhatja meg, hogy imádottjával meg ne ismertesse, a kisasszony is elolvassa s aztán közli azt kebelbarátnéjával, a kebelbarátné, ha átment rajta, elviszi a nagynénjének, a nagynéne elhíreszteli a penzionátus kapitány úrnak, kivel naponkint együtt tartlizik, a kapitány úr megmutatja a szomszéd falubeli tiszttartónak, ki épen vendégül szállt hozzá, az átviszi magával a szomszéd faluba, ott rendre járja a zsindelyes házakat mind; ott ünnepek alkalmával meglátja a légatus, elkéri kölcsön, odaadják; bejár vele hat vármegyét keresztben hosszában, útközben mindenkinek elolvasgatja, a kinél éjszakára megszáll, az utolsó állomáson ott felejti, megtalálja a korcsmáros, s az aztán minden megérkező vendégével elolvastatja sorban, míg a sokat szenvedett kötet salátává olvasva, elejét hátulját elvesztve, elvégre a szolgálók kezébe kerül, a kik sylabizálni tanulnak rajta.

Ez adta nekem azt a pompás eszmét, a mit most elakarok neked mondani.

Vajjon nem lehetne-e ezt a könyvgazdálkodási rendszert a mai takarékos időkben mindennemű életszükségekre alkalmazni? Például:

Ha az ember bálba készül, minek csináltatna magának frakkot, mikor a szomszédjáét elkérheti kölcsön? hiszen visszaadja, ha kitánczolta benne magát.

Nem elég volna, ha két ember tartana egy téli kabátot? a mikor az egyik kimegy, a másik otthon marad, a szobában nincs rá szüksége.

Nem lehetne egy faluban beérni egy krinolinnal? sorba viselhetnék a kisasszonyok, asszonyságok, adván kézről-kézre: én ma már szép voltam, légy holnap te az.

Milyen szépen lehetne ezt a textust mindenféleképen váriálni: «ugyan kérem ássan ezt a könyvet kölcsön, majd ha kiolvastam, visszaadom.»

– Ugyan kérem szépen kedves urambátyám a négy ökrét meg az ekéjét kölcsön, majd ha beszántattam vele, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes asszonynéném a svájczi tehenét kölcsön, majd ha kifejettem, visszaadom, nem lesz semmi baja.

– Ugyan kérem édes szomszéd uram a lovát, kocsiját kölcsön, majd ha megjártam vele a debreczeni vásárt, visszaadom.

– Ugyan kérem édes komám uram, a sarkantyús csizmáját kölcsön, majd ha kilyukasztottam a talpát, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nemzetes uram a déczbundáját kölcsön, majd ha kitavaszodik, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nagy uram ezt a tál hurkát kölcsön, majd ha átolvastam visszaadom (t. i. a tálat).

– Ugyan kérem édes öcsém asszony a szakácsnéját kölcsön, majd ha nálam megfőzte az ebédet, visszaadom.

– Ugyan édes komámasszony, kérek szépen kölcsön egy font szappant, majd ha kimostam vele a ruhámat, visszaadom.

– Ugyan édes nénémasszony, kérek szépen kölcsön egy lábas zsírt, majd ha kisütöttem benne a fánkot, visszaadom.

– Ugyan édes nagyságos úr, kérek szépen egy hold földet kölcsön, majd ha kiszedtem belőle a krumplit, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes tekintetes uram ezt a házat kölcsön, majd ha kilaktam, visszaadom.

– Ugyan kérünk édes tiszteletes úr egy pár harangot a szomszéd falu számára kölcsön, majd ha beharangoztunk velük, visszaadjuk.

– Ugyan kedves barátom ott Győrben, adj nekem egy tölgyfa hajót kölcsön, majd ha leszállítottam a gabonámat Zimonyba, ott visszaadom.

– Ugyan édes molnármester úr, adjon nekem egy malmot kölcsön, majd ha megőrlöttem rajta a buzámat, visszaadom.

– Ugyan édes szép kisasszony, adjon nekem egynehány csókot kölcsön, majd ha megolvastam, visszaadom.

És így tovább…

Hát nem volna-e ez pompás gazdálkodási rendszer? Valamint hogy mai nap nem szükséges egy faluban többnek mint egy embernek tartani könyvet, újságot, hogy az egész falu szellemi szükségei ki legyenek benne elégítve: hasonlatosképen lehetne úgy alkalmazni a dolgot, hogy frakkot, bundát, krinolint, ökröt, lovat, tehenet s más afféle vastagabb szükségre való tárgyakat szintén ne tartana több bizonyos részarányos számnál; a többi azoktól kérné kölcsön. Mennyi meg volna takarítva ez által, s mennyivel jobban betöltené minden használati tárgy a maga hivatását, mert valamint áll az a thézis, hogy a könyv hivatása az, hogy mentül többen olvassák, hasonlóul áll a másik is; «a bunda hivatása az, hogy mentül többen viseljék». És így duplex libelli dos est.

Hát még ha azt a legnagyobb luxusartikulust: az asszonyt is úgy lehetne kölcsön kérni!! «ugyan kedves édes urambátyám, kérek egy feleséget kölcsön: majd ha új ruha kell neki, visszaadom». Az volna még csak a profit!!!