BOKA KÁROLY HEGEDŰJE.
Tisztelt szerkesztő úr! Engedje meg, hogy erről a jó öreg hegedűsről hadd írjak ide egy kissé kedvem szerint; azért hogy ő csak czigány és nem ballettánczosnő, vagy hirhedett író. Hiszen úgy is olyan kevés a distanczia közöttünk, a mióta a czigányok jó nagy mértékben czivilizálódtak, az írók egy kis mértékben czigányizálódtak, hogy szépen elférünk egy kathegoriában, különösen a vidéki közönség előtt, melynek lajstromain nagyon hamar egymás után következünk a czigányok mellett: néha nem is elől, hanem hátrább.
A vén hegedűs, a ki külömben nem azért vén, mert fehér a szakálla, hanem majd később megmondom miért? múlt héten érkezett Pestre. Nem dicsvágy hajtotta ide, nem is műtanulmányozási ok (mit tanulhatna ő itten?), hanem testi állapotok.
Ifju czigányok, fiatal barna zenészek nem úgy tettek ám az öreggel, mint ifjú írók, ifjú szinészek, az öreg íróval és szinészszel, ki, ha megbetegszik, azt mondják neki: múzeumba öreg. Hanem összeszólalkoztak, vették hegedűiket, furulyáikat s elmentek az ősz zene-vajda ablaka alá, s elhúzták neki azokat a nótákat, a miktől a vén ember megifjodik, s az ifjú megvénül, a víg ember megszomorúl, a szomorú kedvre kap.
Másnap délfelé három legnyalkább ifjú a barna bandából divatos fekete ruhában, felbodrozott hajjal, fehér keztyűsen elkocsizott a vén após szállására; benyitott hozzá, tisztelettel üdvözölte. Egyik kezet akart neki csókolni. «Hagyd el ecsém, szólt az öreg úr: nem vagyok én pap». Azzal a másik két gavallérhoz fordult: «Kezet fognék veletek, ecséim, de félek, hogy bepiszkolom a keztyűt». A keztyűk kivánatára lehuzattak, azután lett szives kézszorongatás. «Még ti igazi muzsikusok vagytok», szólt az öreg, megelégedés hangján; a többi már nem az. Azután komolyabb tárgyra tért a beszéd: «Hát a szerszám merre van?» Mondák neki, hogy a hangszereket már elvitte előre az inas a Vadászkürtbe, a hol estére működni fognak. «Inas?» szólt az öreg csodálkozva, s nagyot csóvált a fején; «hej, ecsém, ecsém, ez már romlás; igazi muzsikus nem bízza a szerszámot másra: hanem hóna alá veszi a hegedűt, köpönyeg alá a czimbalmot, úgy megy a platzra». Este azután ő is megjelent a Vadászkürben, a hol néhány ismerős úr elfoglalta a körüllevő asztalokat. Meglátszott a Patikárusokon, hogy most neki hegedülnek. Az öreg művész szerényen helyeslé a mi tetszett neki. «Ezek igazán muzsikusok». Egyszer aztán ő is belemelegedett a lelkesülésbe, leveté kabátját, a tarka flanell réklijében kiállt az elegáns világ elé, azzal a szelíd bizalmas mosolygással, a mi őszszakállas kékszemű barna arczának oly jól illik, s elkezdett hegedülni. Az öreg Patikárus maga kontrázott mellette nemes művészi lemondással, a minőt czigányoknál igen ritkán, íróknál, szinészeknél, énekeseknél s más magasabb rangú czigányoknál még ritkábban találhatni. Ezek voltak ám a nóták! Idegen emberek, kik ott körül ülnek, el nem tudják érteni, mire búsulnak ezek a vén táblabírák, mikor ilyen nótát hallanak? mikor rákezdte azt a hirhedett toborzót, a mit nagybátyja Boka Károly szerzett, mikor 1809-ben Debreczen városa nyolczvan katonát állított, s a míg egyszer végig húzták azt a nótát az utczán, mind a nyolczvan ember kiállt rája, s azért maig is nyolczvan legényes verbunknak hívják azt; hej de tudta a láb alá húzni, bizony kicsalt volna még bennünket is onnan az asztal mellől, hogy mentünk volna mi is mind a francziára; no de szerencsénk, hogy a francziára nem kell menni. Hát még a primás induló! és annak a frisse; az meg épen megszólal és beszél az emberrel. De más formák voltak ezek a régi jó magyar nóták, de tele voltak érzéssel, szellemmel, művészi gondolatokkal; de külömböznek a mi mostani csengő, bongó ürességeinktől, a mik közül egy sem él egy farsangtól a másikig; s csak lábnak s fülnek vannak írva, nem szívnek és léleknek. De jól esik azokat elhallgatnunk, velük szivünkig eltelnünk!… Maradj még itt jó öreg Orpheus, tanítsd meg ezeket a te fiaidat itten azokra a vén nótákra, miket nem a taktus, hanem az érzés szed rendbe, tanítsd meg őket, hogy kell az igazi czigány nevet megérdemelni, hogy annak a szép emléke ne veszszen el a mi földünkről.