XIV.
Egy régi kelta legenda meséli, hogy egyszer a hajnal istennője megkoszorúzta a Napistent s a koszorú legszebb virága lehullott az égből a földre. Ebből a mennyből alászállt virágból támadt a Zuidersee közepén a Zandvorth-sziget. Ezért a Zandvorth-sziget valóságos paradicsom; ott örök a tavasz, mindig zöldek a fák, sohse hervadnak el a virágok. A levegő meleg, még az északi szél se tudja lehűteni. A világ azonban forgott tovább, az emberiség haladt előre, a régi istenek meghaltak s a legendák elpusztultak. Ma már minden gyerek tudja, mert a tudomány megtanította rá, hogy a Zandvorth-sziget körül, köröskörül, bő melegforrások fakadnak a tóból s ezeknek gőze teszi mindig meleggé a kis darab földet.
Még a kontinensen dermedten aludt minden s a kis szigeten már egész pompájában állt a tavasz, kinyílt virágaival. S a virágos fák alatt kicsi kertekben dolgoztak az asszonyok, játszottak a gyerekek, a tengerparton pedig fehérszakállu öreg emberek pipálgattak… Ifjú ember és férfi nem volt sehol látható. Ezek a szárazföldön mint munkások, vagy fönt az Északi-tengeren és még messzebb mint halászok keresték a kenyerüket.
Miután az amszterdami és hágai rokonlátogatás nem szórakoztatta Derryt, egy híres orvostudós javaslatára a zandvorthi szigetre hozta kis leányát az öreg Baljon. Egy fehérhaju öreg asszonynál, Roynennénél, a kinek férje és két fia volt a tengeren és egy leánya otthon, kibérelt egy fából épült szép kerti házat, mely arra volt szánva, hogy urak lakjanak benne s ott a gazdagon virító orgonabokrok és rózsák közt letelepedtek.
Derry láthatólag könnyebben érezte magát itt. Lassankint a papával az egész szigetet bejárták, beszélgettek az asszonyokkal, a gyerekekkel, virágot kötöttek bokrétába… aztán a leány kiült valami magas tengerparti sziklára, a bokrétákat a tengerbe szórta s órákig elnézte, a mint az áramlat a virágokat lassan sodorta befelé s elvitte messze, messze, ki tudja hová…
Derry nem lett beszédesebb, de arcza mintha nyugodtabb kifejezést öltött volna. Mikor a szél halkan zúgott a fák között, mikor a tenger lassan morajlott, a parti sziklákat csapdosva, mikor megindult a bogarak tavaszi zümmögése s a madarak édes csicsergése, arcza gyakran feszült figyelmet árult el. Mintha e rejtélyes, érthetetlen hangokból valami üzenetet lesett volna a maga számára. Vagy talán megérezte, hogy ezek a szerelem hangjai? A tenger szerelmet vall a földnek… a szél a fának, a virágnak, miközben megrázván szirmait, tovahordja a termékenyítő port… Szerelemről zúg a bogár… arról csicsereg, énekel a madár… S ez visszhangzott az ő szegény szivében is.
Elsétáltak mindennap a kikötőhöz is, az amszterdami kis gőzös érkezését várva. Az hozta és vitte naponkint egyszer a postát s mindig volt egy csomó öreg ember és asszony s várta a hireket szeretteitől, a kik Uj-Fundland messze vidékein vagy fönt a skót, dán, norvég partokon halásztak, ezer veszedelem közt. Micsoda öröm volt az, mikor valahová egy-egy levél érkezett. Csapatosan követték a boldog és büszke asszonyt, mert tudták, hogy ha egyszer valamelyik nehézkezü halász rászánja magát a levélirásra, az egyúttal az összes zandvorthiakról beszámol.
Egy este egészen váratlanul, az amszterdami gőzösön megérkezett az idősebbik Roynen-fiú. Már hetek óta távol voltak, az Északi tengeren halásztak s a halat Hamburgba hordták; úgy volt, hogy még hetekig el fognak maradni. Azért a kikötőnél elbámultak, mikor magas alakját a partra kiugrani látták. Az üdvözlő kiáltásokra, a köszöntésekre nem felelt, lehorgasztott fővel, lassu léptekkel hazament.
Mindenki tudta, hogy a Roynen-családban baj történt. S az asszonyok csoportba verődve, a ház felé indultak. Bizonyos távolságra megálltak s vártak.
Nemsokára aztán megtudták, hogy mi baj van. A hamburgi kikötőben egy lezuhanó árbocz leterítette a kisebbik fiut s most súlyosan betegen hozzák haza a bárkán. Az idősebbik fiú előresietett, hogy édesanyját előkészítse.
A tengerésznek és halászembernek anyja erősszívű asszony. Mindennap imádkozik férjéért, fiaiért s bizik az erős Istenben, ki a vihartól korbácsolt tengeren ép úgy őrködik az emberek fölött, mint a biztos, mozdulatlan szárazföldön.
A Roynen fiú megcsókolta anyját és hugát s előadta a dolgot. És akkor az asszonyok onnan kivülről látták, hogy Roynenné meggyújt két gyertyát, előveszi fekete nagy imádságos könyvét és imádkozik.
Nem sírt.
Összekulcsolt kézzel térdel mellette egyik oldalt a fiú, a másik oldalt a leány.
Ezeknek a szeme is könytelen. Jól látják az asszonyok, a kik közelebb huzódnak a házhoz s összetett kézzel szintén áhitatba merülnek.
De a homályban, az egyik virágzó fa alatt, zokogás hallatszik. Rozáli sir, a szép kis Rozáli, a kisebbik Roynen fiú titkos menyasszonya. S a fa, mintha vele sirna, csöndesen hullatja rá virágait a lanyha esti szellőben.
Oh, ő nem tud parancsolni ifjú szivének.
Roynenné befejezi az imádságot, megcsókolja könyvét, megcsókolják a gyerekek is. Aztán bejönnek az öreg asszonyok és biztatják, hogy hátha már azóta jobban is van a fiú.
Bemegy az öreg Baljon is és vigasztalja. Bemegy Derry is, átkarolja és megcsókolja az öregasszonyt. Aztán apja nyakába esik, hosszan-hosszan átölelve tartja és ritkás, szürke haját csókolgatja. Oh, érzi, mélyen érzi, hogy vígasztalni kell azokat, a kiknek halottjuk van.
Baljonék aludni térnek a kerti házba. És Friderika hallja távolról a tenger egyforma hullámcsapásait… és úgy hangzik ez a zaj a fülébe, mintha valami közeledő hajó evezőcsapása volna…
Igen, érzi, tudja: a halál közeledik a sziget felé. Fekete hajón ül és hozza az ifjú Roynent.
Sokáig elgondolkozva üldögélt szobájában. Egy pár bogár beröpült az ablakon, bele egyenesen a gyertyalángba. Elégve, nagyot koppanva, élettelenül hullott a földre. Kint a fákon álmukban csicseregtek a madarak. Valahol a messzeségből tompán búgott ide egy gőzhajó kürtje… De Derry az éjszaka különböző hangjain keresztül is hallotta az evezők egyforma csapását.
Másnap késő délután az egész zandvorthi nép a kikötőben volt és várta a Roynenék bárkáját. Köd nem volt, de ólomszínű felhők borították az eget, mely észak felé piszkos kékes-sárga volt. A tenger háta folyton borzongott, tarajos, tajtékos volt s néha egy-egy hullám, mintha üldözték volna, nagyot szökelve csapott föl a partra. Minden arra mutatott, hogy vihar készül. Egy kis csúcson állt a biró és messzelátóval kémlelte a tengert. Egyszerre látták, hogy összecsukja a csövet s lejön a nép közé.
Roynenné ránézett. Az öreg ember vállára tette kezét s szóla:
– Roynenné s ti gyerekek, menjetek haza, huzzátok föl a fekete ruhátokat.
Megállt.
– Jön a bárka, – folytatta halkan, – s az árboczán fekete zászló leng.
Az öregasszony elfordult s fia nyakába borult. Nem tört ki belőle semmi hang, de testének rángatózása mutatta, hogy zokog.
És a szegény nyomorultak lassan hazafelé baktattak, hogy illendően gyászba öltözködhessenek.
És a hullámok hátán nemsokára megjelent a bárka a fekete zászlóval és Friderika kitágult szemekkel, remegő testével egy fához támaszkodva nézett rá. A parton álló öregek levették kalapjukat, az asszonyok összekulcsolt kézzel csendesen imádkoztak.
Már azt is lehetett látni, hogy a bárkán egy fekete koporsó van… Már azt is látták, hogy az ősz Roynen a koporsó mögött térdel s valami könyvet olvas. Bizonyosan a bibliát.
A falu kápolnájának kis harangja megcsendült.
A bárka kikötött és a férfiak vállukra vették a koporsót és vitték a Roynen-ház felé. És az asszonyok és leányok és gyermekek utána mentek és a part, a kikötő üres lett… csak Friderika állt ott és nézte a feketezászlós hajót.
A halál hajóját. Ezen jött és most vár, várja azt, a kin a sor van, hogy a nagy fekete kapun áthaladjon.
Virágos ravatalon fekszik az ifjú Roynen; a gyertyák sárga fénye mellett, villogó hajósszekerczével őrt áll mellette két agg halász, a falubeli asszonyok pedig fölváltva, hangosan imádkoznak.
Baljon nem engedte oda leányát, sietve elvonult vele a kerti házba, lefektette, megcsókolta, gondosan betakarta és maga is lefeküdt.
A leány felült az ágyban és figyelt. Az eső kezdett zuhogni odakint, a szél rázta a fákat, a ház pattogott és recsegett.
Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harczának zaján keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből, a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?
A leány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából, hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan fölkúszik az alacsony ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebből, megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután, mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának küszöbére és csókolgatja. A következő perczben kimászik az ablakon s a kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők szakadoznak. Megbotlik a kövekben elesik a fagyökerekben, fölugrik, szalad tovább.
Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árboczon, mintha üdvözletet intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe s a csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled, fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája… Derry előveszi kis kését s kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekerczét s azzal vagdalja… Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad… s a hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben… Kis Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak sikoltásai kisérik.