XV.
Simándy korán reggel fölkelt, lámpást gyújtott és tanuláshoz látott. Az volt az ambicziója, hogy hollandus nyelven kollokváljon s hetek óta keményen készült rá. A magyar és német stipendisták közt erős versengés folyt minden téren. A sörivásban föltétlenül és mindig a németek győztek. Most következett a hollandi nyelven való kollokválás. Ez volt a döntő ütközet. A németek közül öten készültek rá, magyar részen csak Simándy; Puskás Gábor, bármily élénken óhajtotta is a nemzet diadalát, ez elől a harcz elől félrevonult, mert az ő hollandus tudománya csak arra volt elég, hogy a szomszédos öreg trafikos kisasszonynak vidám perczeket szerezzen. A ki az idegenek közt legjobban kollokvált, az kapott a kuratóriumtól egy elismerő diplomát s azonkívül ő mondhatta nagypénteken, Dom-Kerkben, Utrecht első templomában, a prédikácziót. Követte ezt husvétvasárnap diszebéd Valeton úrnál, a győztes tiszteletére. Mindez nagy kitüntetés volt és Simándy dagadni érezte a keblét, ha a diadal elkövetkezendő napjaira gondolt.
Fázott egy kicsit, azért fölállt és begyújtott a kandallóba. Aztán az ablakhoz ment és a folyékony, piszkos, opálszínű reggelt nézte. Elkomorodott. Rémítő elhagyottnak érezte magát, fáradt is volt a sok tanulástól, meg a hideg is borzongatta.
Csengetett és a teáját kérte. Az öreg cseléd egy levelet is hozott be vele. Rendőr hozta, – úgymond. – Rendőr? Pali kiváncsian bontotta föl. Maga a rendőrfőnök kérte őt benne, hogy látogassa meg.
Kilencz óra tájban Pali fölment. Az előszobában a jelentéssel érkezett tisztek egész csapatja várakozott, de mikor megmondta, hogy kicsoda, azonnal bevezették a rendőrfőhöz, a ki erőteljes, magas, de nyájasképű öreg ember volt. Helylyel kinálta Simándyt.
– Ön Simándy Pál?
– Igen.
– Stipendiummal itt tanuló magyar teológus?
– Igen.
– Tudomása van önnek arról, hogy Baljon Friderika kisasszony meghalt?
– Meghalt? – s a fiú fölugrott székéről.
– Meg. Három nap előtt. Nem is sejtette?
– Nem is álmodtam róla, uram.
– Pedig önnek is van köze a dologhoz, mert a kisasszony semmit se hagyott hátra, csupán egy levelet önhöz.
– Hozzám?
– Önhöz. Figyeljen ide…
– Meghalt!… – suttogta Pali s lerogyott a székre.
– Baljon úr és leánya a zandvorthi szigeten voltak… Három nap előtt, éjjel, a kisasszony otthagyta apját s mint a kutatások kiderítették, egy csónakban kiment a viharos Zuiderseere…
– Meghalt!… mormogott magában Pali.
– Az apa kétségbeesett kutatásokat indított. A csónakot meg is találták, a partra vetve, a kisasszony, úgy látszik, a vízbe ugrott s holttestét a hajnali erős áramlat a Zuiderseeből az Északi-tengerbe sodorta… Baljon úr nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki a holttestet megtalálja… Ő maga az éjjel haza jött s egyenesen hozzám sietett a hátrahagyott levéllel, megkérve, mint régi barátját, hogy e levél s ön útján tudjam meg a valót… Ő nem akar önnel találkozni.
– Nem akar? – hebegte Pali gépiesen.
– Nagyon meg van törve. Haja és szakálla hófehér lett három nap alatt… Íme a levél…
Az az, ez Derry írása. Erős betűkkel van a boritékra írva: Paul Szimandy.
Pali kezében remegett a levél a karjai erőtlenül hanyatlottak le. Nem merte föltépni. Vajjon micsoda titkot rejteget számára? Vére hevesen lüktetett, homlokán verejtékcsöppök jelentek meg.
Végre feltörte és olvasta, a mint következik:
Keletről jöttél, mint a nap, fényt és melegséget árasztottál reám.
Nem vetted észre, óh, miért nem vetted észre a kis virágot, mely utadon nyilt.
Oh, miért jöttél ködös hazámba, hol oly boldog voltam… miért léptél atyám házába, hol engem úgy szerettek…
S ha már jöttél, miért nem vittél magaddal erős karjaid közt, dobogó sziveden napkeletre…
Ah, oly örömest mentem volna veled… itt hagytam volna a házat, melyben bölcsőm ringott, itt hagytam volna jó atyámat, elhagytam volna édesanyámat és behúnyt szemmel követtelek volna. S a szemem nem ejtett volna könnyet, a búcsuzáskor száraz maradt volna, mert a te látásod foglalta volna el egészen.
De te nem szóltál s most mindennek vége.
Korán elhúnyt napom, Isten veled! Én most eltávozom magam; kis Derryt nem látjátok többet. A fekete hajó vár a zúgó tengeren, az éjszakából láthatatlan alakok kiáltanak felém, szólítanak, hívnak. Isten veled. Gondolj rám, ha virágot szakítsz, gondolj rám, ha a mennybolton tündökölni látod a csillagokat… Gondolj rám, ha boldog lészsz… s ha boldogtalan lészsz, jusson eszedbe, hogy kis Derry vár rád valahol, egy ismeretlen fehér országban… fehér ruhában… a fején virág… kis Derry, a te menyasszonyod.
A fiú halálsápadt lett, vonásai szinte megmeredtek. Sokáig mozdulatlanul ült a helyén… azután elfordúlt egy sötét zúg felé s megtörölte két szemét… Kínos sóhajtás tört ki kebléből. Az ég felé emelve rázta összekulcsolt kezét, de szó nem jött ki ajkán… Mit tehet róla ő, szegény nyomorúlt, hogy a vak sors ily kegyetlen játékra választotta ki.
A rendőrfő jó darabig nem háborgatta. Végre odament hozzá, átkarolta a nyakát és gyöngéden szólt:
– Nos, édes fiam, nyilatkozzék.
Pali odaadta neki a levelet. Az öreg úr figyelmesen olvasta.
– Szegény kis gyerek, – mormogta, – s önnek sejtelme se volt róla?
Pali tompán felelt:
– Az én érzelmeim, uram, mást illetnek… nekem menyasszonyom van otthon… pap vagyok és férfi, adott szavam kétszeresen köt…
– S ő ezt nyilván tudta?
– Valószinüleg megtudta. De ha szabad volnék is, hogy mertem volna én, földhöz ragadt szegény ember, jött-ment idegen, szememet Baljon Friderikára fölemelni? – Suttogva tette hozzá:
– Istenem, Istenem, milyen szerencsétlenség. Mondja, uram, az égre kérem, mondja meg, mit tegyek?
– Semmit, itt nem lehet tenni semmit… De ne járjon Baljonékhoz, nehogy arra a szerencsétlen gyermekre emlékeztesse őket.
Pali izgatottan járkált föl s alá.
– Ne kérhessek bocsánatot attól a jó öreg embertől, azoktól a lágyszívű asszonyságoktól? Oh, én uram, én Istenem, miféle sötét hatalmak űzik itt velünk játékukat!…
A rendőrfő visszaadta neki a levelet.
– Uram, édes jó uram, mondja meg Baljon úrnak… mondja meg Baljonnénak… de mit mondjon meg? Mit mondjon meg?… Jobb lesz ne szóljon semmit…
Meghajtotta magát és kitámolygott a szobából… A feje szédült, egy párszor a falnak kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, hogy elesik… Bántotta az utczai lárma s a mellette hullámzó mindennapi élet, közömbös és ismeretlen embertömegével… Futott haza, hogy egyedül legyen, de megrettent, mikor homályos szobájába lépett s a csendesség körülfogta… Oly élénken, oly rokonszenvvel, oly fájdalommal gondolt a szőke kis Derryre, hogy folyton maga előtt látta… S a csendesség halk susogással beszélt hozzá: Te vagy az oka halálának, te ölted meg, téged vádol a tenger fenekéről s ha nem volna köztetek az Oczeán ezer láb mély tömege, jajkiáltása, vádja szétszaggatná a füledet, megtépné a lelkedet…
Ah, rettentő mikor a csendesség beszélni kezd.
A szegény fiú mint egy kínpadra vont bűnös vonaglott.
Ekkor toppant be Gábor.
– Pali, tudod mi a hír?
Csak ekkor vette észre barátja arczának elváltozását.
– Mi bajod, fiam? Beteg vagy?
Pali megfogta a kezét és átölelte a nyakát. Végre egy jó barátot lát! Csillapulni kezdett. Nyugalma lassan visszatért.
– Ülj le, Gábor, jó hogy jöttél, nagyon rossz perczeim voltak.
– Tudod, mi a hir?
– Tudom.
– Baljon Derry…
– Igen, az.
– A tengerbe veszett. A szivaros kisasszony mondta, hogy az ujságban van. Ne menjünk Baljonékhoz kondoleálni?
– Nem!
– Borzasztó, hogy ilyen véletlen szerencsétlenségek történhetnek… Képzelem ennek a boldogtalan családnak a zilált lelki állapotát… Egész életük föl van dúlva.
Pali feje keblére hanyatlott.
– Legalább egy koszorút szentelhetnék emlékének.
Pali fölemelte a fejét.
– Igen, azt fogjuk tenni.
– De hová?
– Az idegenben meghaltak síremlékére.
– Igazad van.
S a két fiú összeszedte a legszebb virágokat, koszorúba fonta s ezzel elzarándokolt az utrechti temetőnek egy platánuszok által bekerített szomorú terére… Ezen áll egy obeliszk-formájú síremlék, azoknak szentelve, a kik messze hazájuktól, idegenben haltak meg s kiknek csontjai tán a tengerfenék korállsziklái közt, a borneói őserdőkben, vagy valamely gyarmati város helyőrségi temetőjében nyugszanak. Nézzétek az emlék talpazatán a temérdek koszorút: e kis nép szerteszét küldi fiait a nagyvilágba s majdnem minden család sirat valakit, a kiről azt sem tudja, hogy hol van eltemetve. Nézzétek a fekete asszony-csoportokat, melyek napról-napra körülállják az obeliszket s könnypatakkal áldoznak szeretteik emlékének… A két magyar fiú is ide tette le virágait, a kis hollandi leány édes emlékére gondolva… S mikor őszinte, nyílt, becsületes tekintetüket elhomályosította a kitörő könny, kis Derry tán megérezte ezt lent a víz rettentő birodalmának moherdői alatt… vagy fent, a csillagok tiszta világában… a mérhetetlenségben… a mindenségben… az Istenség ölén.