XVIII.
Megélt. De végkép lesoványodott, s magas termete meggörbült.
A csodaszép, friss hollandi tavasz, mely ennek az országnak legremekebb évszaka, teljes pompájában állt már, mikor Pál Gábor karján újra megjelent az utrechti sétatereken. Hallgatagon járkáltak, élvezve a madarak dalát. Simándy egyáltalán nagyon szótalan lett. Mikorra a kórházból kikerült, Gábor szép, napos, háromszobás közös lakást vett föl, s odavonult be ő is, meg a lábadozó is. Volt egy kis kertjük, tele illatozó orgonával, s a kert egyik oldala egy csöndes grachtra nyilt, melyben halkan locsogott folyton a víz.
Itt ült mindig Simándy, s a távolban úszó bárányfelhőket nézegette. A multról nem beszélt soha, mintha teljesen elfelejtette volna. Mikor betegsége után legelőször magához tért, úgy nézett körül, mint az olyan ember, a ki sokáig volt víz alatt, s el van bódulva. Ez a bódultsága, apatiája sokáig tartott, s az öntudat lassan tért vissza beléje.
Összes tanárai meglátogatták, s a kuratórium nagyobb összeget szavazott meg egészsége helyreállítására. A konyhára Gábor felügyelt, jó, erősítő borokról is ő gondoskodott s úgy ápolta, gondozta Palit, mintha az édesanyja lett volna.