MÁSODIK RÉSZ.
A HAVASOK KÖZT.
I.
Kincses Kolozsvár fölött a nyári hajnal derengett, de kincstelen lakói még mély álomban szenderegtek. A nagy piacz régi erdélyi házai, melyekben sok ősi dalia utódja szendergett, egymásután bontakoztak ki a homályból. Az egész téren csak két élő lény mozgott, a két rendőr, kik a Nagy Gábor fogadója előtt sétáltak, honnan a nyitott ablakon át muzsikaszó hangzott ki.
A két rendőr megállt és hallgatta a zenét.
– Mióta áll itt poszton, komám? – kérdé az egyik.
– Tizenegy óra óta.
– Hallott-e vaj egy magyar nótát azóta ezektől?
– Nem én, komám, egyet se.
– Én is ide ügyeltem a tulsó oldalról, de egy fiát se hallottam. Csupa oláhosat meg németeset játszottak.
Csóválták egy darabig a fejüket.
– Nem volna jó beszólni hozzájuk?
– Minek?
– Hogy hát hagyják már abba, mert virrad.
– Nincs nekünk ahhoz, komám, semmi közünk. Az a mi parancsunk, hogy vigyázzunk az oláhokra, hogy semmi bajuk se legyen a mi népünk részéről.
– Igaz, szent igaz. De nekem mégis nagy örömem vóna, úgy tíz hóstáti magyart közéjük ereszteni, lőcscsel…
– Én se bánnám, de ne feledjük, komám, hogy mi rendőrök vagyunk, nem pedig polgárok.
… Nagy Gábor fogadójában a császárhoz intézett memorandum miatt pörbe fogott románok mulattak. Folyt a pezsgő meg a konyak, gurult a bukaresti arany, félművelt, durva külsejű papok ölelkeztek bukaresti monoklis ügyvédekkel, kieresztett ingű, bőrtüszős falusi bírákkal, tanítókkal s kisvárosi tyúkprókátorokkal. A mámor ült valamennyinek az arczán, s néha egymást kézen fogva, a hegyi móczok vad tánczát járták el. Egy kifestett arczú, sovány lány, valamelyik prókátornak a lánya, járt legelül vadság dolgában. Rikoltozott, öklével döngette az asztalt, s kibontott hajjal ugrándozott, míg a többiek szilaj kiáltásokkal kísérték.
Lent, a terjedelmes, nyitott kocsiszin alatt, sok embert nem engedett aludni ez a lárma. Az oda beállított szekereken hált ugyanis egy csomó mezőségi és havasi református lelkész, a kik a papszentelésre jöttek be. Többeket az ev. ref. kollégiumba szállásoltak, a ki bírta, vendéglőbe szállt, de nagyrészüknek bizony minden szállása a kurátor kocsija volt, melyen több napi járóföldeket megtéve, bejöttek Kolozsvárra, hogy a papszentelést el ne mulaszszák.
Hajnal felé egy fiatal dászkál egy hófehér hajú, pirosképű, öreg református papot tuszkolt be az ajtón.
– Uraim! – kiáltott stentori hangon, – van szerencsém a szomszédomat, a sárréti magyar papot bemutatni. Aszonta, nem tud aludni a lármánktól, hát beinvitáltam egy pohár pezsgőre… Aszonta, sohse ivott pezsgőt… Annál inkább kóstolja meg, mondám én… Ugy elalszik tőle, hogy ágyúval lövöldözhetnek a füle mellett, még sem ébred föl…
Az öreg pap alázatosan mosolygott.
– Remélem, nem veszik tolakodásnak nagyságtok…
A társaság röhögött és a dászkál egy erős sörös poharat, szinültig töltve pezsgővel, a markába nyomott. Az öreg figyelmesen nézte a gyöngyöző italt, azután óvatosan megkóstolta és végül egy hajtásra kiürítette.
Nagyot csettentett a nyelvével s szeme fölragyogott. A dászkál intett társainak s a következő perczben újra teletöltötték az öregnek a poharát.
– Oh, kérem, az urak nagyon kegyesek… Valóban, felséges egy ital… Egészségükre…
És újra föl akarta hajtani. E perczben valaki fellökte az ajtót, s megjelent Simándy Pál hatalmas alakja. Csak soványabb és sápadtabb volt, s arczára komor ránczokat vont az élet. Ő is a kocsiszínben aludt, s az oláhok mulatsága mint egy rossz álom gyötörte. A kurátortól hallotta, hogy az öreg sárréti pap hova ment, s utána sietett.
– Gábor bácsi, mit csinál? – szólt rá az öregre.
Az öreg összerezzent, mint egy torkoskodáson kapott gyerek.
– Hát, fiam, egy kis pezsgővel kináltak meg az urak, – hebegte.
– Jőjjön, nem magyar embernek való hely ez. Nem látja, hogy csúfot üznek a maga szerénységéből?
És karon ragadta. De a dászkál eléjük állt.
– Mi jogon viszi el a papunkat, ha egyszer itt jobban érzi magát, mint a kocsiszínben?
A társaság vihogott. Simándy keble meg dagadt az indulattól. Halkan szólt:
– Nagyon duzzadhatsz a bukaresti pénztől, hogy ilyen szemtelen vagy, dászkál. Jőjjön, Gábor bácsi!
Az öreg egy fájó sóhajjal tette le a tele poharat, s lehajtott fejjel ment ki az ajtón. Simándy végignézett a kompánián, s követte az öreget, keményen bevágva maga után az ajtót.
Az oláhok tele torokkal a Desteptate romanet kezdték fújni, s ablakot, táblát berakattak, mert már egészen világos volt odakint. A legnagyobb ordítozás közepette nyilt az ajtó, s a híres oroszlánvadászó gróf zömök, erős alakja jelent meg, fején tollas kalappal, kezében lovagló korbácscsal, melynek csontnyelével megkopogtatta az asztalt.
A czigány egyszerre abbahagyta a zenét, az oláhok közt, a kik mind ismerték a grófot, halotti csend lett.
A gróf intett, a primás odament.
– Hallottam, hogy egész éjjel egy magyar nótát se huztál.
– Nem parancsoltak, méltóságos úr.
– Komisz malaczbanda vagy, jegyezd meg, hogy Erdélyben többet úrnak nem fogsz muzsikálni.
A czigány fehér lett, mint a fal. A gróf az oláhokhoz fordult.
– Mozogjatok és pedig gyorsan, kifelé! Csak nem gondoljátok, hogy veletek fogok tovább mulatni? Pista, – szólt az egyik vadászához, – nyisd ki nekik az ajtót, a ki nem siet, azt lökd ki. Vendéglős, magyar pezsgőt! János (ez volt a másik inas) szaladj a Salamon bandájáért! Czigányok, nyissatok ablakot, aztán kotródjatok!
Az oláhok és a czigányok szó nélkül elsompolyogtak. A gróf Salamon bandáját a folyosóra állította, a hová a románok szobái nyiltak, s reggelig huzatta nekik a Rákóczi-indulót.