WeRead Powered by ReaderPub
Elnémult harangok: Regény cover

Elnémult harangok: Regény

Chapter 25: II.
Open in WeRead

About This Book

The narrative follows two young Hungarian theology students abroad whose friendship and conversations reveal contrasts of temperament, ambition, and cultural pride. Episodes move between lively tavern scenes and reflective classroom moments, portraying the difficulties of adapting to a dominant German environment, academic rivalry, and the strains of social displacement. The prose mixes satirical, humorous sketches with more serious, sympathetic character studies, exploring themes of identity, belonging, and the personal costs of striving for recognition away from home.

II.

– Simándy Pál kitünő bizonyítványokkal tért haza Utrechtből, a hol mindenki sajnálta távozását, úgy a tanárai, mint a kollégái. De ő nem tudott megmaradni, s nem engedett semmiféle marasztalásnak. Nagy temető volt rá nézve Hollandia, itt vesztette el legjobb barátját, s itt érte őt két pusztító vihar, mely szívvilágát kietlenné tette, megdermesztette. Érezte, hogy a bús emlékek folyton előtte lebegő képeinek révén lassan-lassan a melankólia, a csüggedés lopódzik lelkébe, s akkor össze fog roskadni. Pedig nagy föladatokat látott maga előtt lebegni s Isten rendelésének tekintette, hogy elszakadt minden kedves kapocs, mely őt a földhöz fűzte, a röghöz kötötte s immár kizárólagosan a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.

Kolozsvárott tisztelgett a református püspöknél, a ki megnézte bizonyítványait és szóla:

– Nem idevaló vagy te, fiam, neked Budapesten vagy egy más magyarországi egyházkerületben volna a helyed. Hova tegyünk? Mit csináljunk az ilyen tehetséggel és tudománynyal? Mi koldusok, elhagyottak, szenvedők vagyunk.

– Minél nehezebb küzdelem vár rám, méltóságos úr, annál örömestebb szentelem magam neki. Leszek a koldusok papja, az elhagyottak támasza, a szenvedők vigasztalója.

A püspök figyelmesen ránézett.

– Jól beszélsz, fiam, de nem ismered a züllést odakint. Ha majd az élet beléd vágja tigriskarmait, másként fogsz gondolkodni és tetterőd megtörik.

Az ifju mélyet sóhajtott.

– Az élet már szétmarczangolt engem, én rám már nem várhat szenvedés.

– Ne beszélj így, fiatal vagy, bár homlokodon egypár ráncz s arczodon néhány keserű vonás mutatja, hogy gondolkoztál és szenvedtél már…

Az inas belépett, jelenteni, hogy a magyar-garabói presbitérium küldöttei visszajöttek a válaszért.

– Ez is egy fejetlen egyház. Templomukat a híres Bod Péter építette, s nem kapnak bele papot.

– Miért?

– Mert senki se megy oda nyomorogni. Szét fognak zülleni, s a templomot becsukhatjuk, a régi, híres kálvinista templomot…

Simándy hirtelen elhatározással szólt:

– Elmegyek én.

A püspök szánakozva ránézett.

– De ott be kell állnod parasztnak.

– Be fogok állni parasztnak.

– Magad fogsz aratni és kaszálni.

– Magam fogok aratni és kaszálni.

A püspök türelmetlen mozdulatot tett.

– Hadd el, itt fogsz maradni Kolozsvárott, egyelőre káplánnak és hitoktatónak.

– Óh atyám, engedd meg, hogy elbujdossam a hegyek közé, s védjek egy veszendő várat.

Hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy a püspököt is megindította.

– A hogy akarod, édes fiam. Kár érted, de talán igazad van… A veszélyes pontokra kell a legkiválóbb katonákat küldeni… Jőjjenek be a magyar-garabóiak!

Beléptek hárman, a kurátor és két presbiter. Tiszta külsejü, értelmes arczú magyar volt mind a három. A püspök Simándyra mutatott.

– Itt a papjuk. Nagy tudományú, kitünően iskolázott ifjú ember, örülhetnek, hogy megkaphatják.

A kurátor zavartan köhintett.

– A tiszteletes úr talán nem tudja, hogy miféle eklézsiába kerül?

– Tudom, hogy nagyon szegény az eklézsia, – felelt Pál, – de ez nem ok arra, hogy meghátráljak. Én nem olyan helyet keresek, a hol nincs semmi baj, hanem olyant, a hol küzdeni, dolgozni, fáradni kell.

Most már a fejét vakarta a kurátor.

– Isten éltesse, tiszteletes úr, és tartsa meg a jó szándékában, de nekem mégis meg kell mondani a dolgot, instálom, úgy, a hogy van. A kepe, a pap része nálunk nem a huszadik, hanem minden harminczadik kalangya a gabonából. Lukma nincs, mert borunk nem terem. Stóla nincs, mert az oláh pap a mi hiveinket ingyen kiszolgálja, így hát a mi papunk is kénytelen vele. Készpénzfizetés semmi, aztán vannak földek, de nincs hozzá ingyen-napszám… Vagyunk pedig össze-vissza százhusz lélek… Aztán bizony az iskolát is a tiszteletes úrnak kellene elvégezni.

– Rendben van. Mikor foglalhatom el a helyemet? – szólt Simándy.

A kurátor bámulva nézett hol rá, hol a püspökre.

– Hát eljönne a tiszteletes úr? Mi csak azért jöttünk, hogy legalább valami földhöz ragadt kostát kapjunk, ha már a papjaink elszöknek… Nem is hittük, hogy ilyen szerencsésen járjunk… No, lesz öröm Magyar-Garabón… Rövidesen megválasztjuk mi, tiszteletes úr.

– Addig pedig itt maradsz, fiam, mellettem, – szólt a püspök.

A kurátor pedig addig somfordált, a míg el nem kapta Pali kezét és meg nem csókolta. Pali rászólt, hogy ő ezt csak az asszonyoknak és gyerekeknek engedi meg, mire a kurátor visszafelelt:

– Instálom, tiszteletes úr, nem úgy van az. A ki pap, az pap. Az oláh papnak még a ruháját is csókolják nálunk. Nem akarjuk, hogy a nép őt nagyobb embernek tartsa, mint a tiszteletes urat.

És Palinak meg kellett engednie, hogy a presbiterek is szépen kezet csókoljanak neki.

Aztán sietve elmentek, hogy az örömhírt hazavigyék és a papválasztást megtartsák. Így lett Simándy Pál pap Magyar-Garabón, a görgényi havasok közt.