VIII.
Simándy a korcsmaszín alatt hált, Benedek uram kocsijában. Hajnalban a gazda fölkeltette, s jelentette neki, hogy indulnak. A papné podgyászának szerzett egy becsületes fuvarost, természetesen magyar embert, mert különösen a papné goromba szavai után érezte, hogy a pap pénzét azért is magyarnak kell juttatnia.
Félhomály volt még, mikor a csengős lovakkal kihajtottak az állásból s az alig ébredező kis városon áthaladva, nekivágtak a távoli havasoknak. Virradat felé egyre hidegebb lett, s Benedek uram ugyancsak takargatta a papját ködmennel, lópokróczczal, hogy meg ne vegye az őszi hajnal fogas hidege… Mikor a városból az egyenes, köves útra kiértek, szépen elbóbiskoltak mind a négyen: a két ember és a két ló. Így ballagtak a szentpáli csárdáig. Ott kezdődött a járhatatlanabb, kanyargós, sáros hegyi út. Innentől kezdve Benedek uramnak, meg a két lónak ébren kellett lennie, a pap szundikálhatott tovább. Benedek uram tehát leszállt, székely abrakot adott a lovainak, a mi abból állt, hogy sörényüknek a homlokukba lógó czafatjain jókorákat rántott, megrázta a négy lőcsöt, megnézte a kerékszöget, s jelentette a papjának, hogy minden rendben van, Isten nevében fölhághatunk a havasokra.
Pali pedig fölnézett a sötétségbe burkolt hegyóriásokra, melyeknek hallgatag tömege mögött kelőben volt a nap és aztán visszanézett az elhagyott síkra, melynek lebegő, könnyű páráit a pirkadás első sugarai már megaranyozták. Előtte fagy és homály, mögötte melegség és fény. Egy kis borzongás futott végig rajta. Szörnyű elhagyottnak érezte magát, a szívén át-átnyilalt valami névtelen fájdalom. Mi várja őt ott, a hová megy? Még csak egy hű kutya se fut eléje nyájas ugrással. És ekkor eszébe jutott: hátha visszafordulna? Mit érne vele? Ott sincs neki senkije. Idegen embertömegek. Közömbös sokaság. Hajtson, kurátor uram! Gyerünk haza. S nekivágtak a hegy egyik messziről tátongó szakadékának és elnyelte őket a homály…
Ugyanakkor a baltavári fogadó egyetlen tisztességes vendégszobájában Todorescu Florica, gömbölyű két karját anyja nyaka köré fonva, könyörgött neki, hogy hagyja még egy kicsit aludni. De az anyja nem hagyta békén, mert a fuvaros már egy félórája türelmetlenkedett a tornáczon, hogy a pakkokat fölrakhassa. A szép Floricának kénytelen-kelletlen föl kellett kelnie, mert a ládák és kofferek a szobájukban voltak. Egy vörös pongyolát vett föl, s miközben anyja a haját kezdte fésülni, bejött a fuvaros a háziszolgával.
– Megálljon csak, – szólt Todorescuné, – kicsoda maga?
– Én, instálom, Gál András, helybeli polgár vagyok.
– Magát Benedek uram, a kurátor fogadta föl?
– Igenis, instálom.
– Hát ő hol van?
– Ő még kora virradatkor elindult haza a garabói magyar pappal.
– Ki áll jót azért, hogy nekünk semmi holmink el nem vész?
– Én magam, könyörgöm. Házam is van, földecském is van, keresheti rajtam a tisztelendő asszony nyugodtan, ha elveszítek valamit.
– Nyolcz darab.
– Majd megszámlálom, instálom.
Gál András gazda óvatosan átvett mindent, mindenről megkérdezte, hogy mi van benne, mert ha netán valamelyikben üveg volna, jobban kellenék rá vigyázni. Azután ajánlta magát és elment.
A hölgyek alája gyujtottak a szamovárnak és teát főztek. Florica lassan felöltözött, kis prémes bundát vett magára s kiment a tornáczra. Végiglátott a kelő naptól bearanyozott kis városon, s kitágult tüdővel szivta magába a friss levegőt. Aztán leszaladt a kertbe s az őszi virágokból szép bokrétát kötött. A czipője egészen átnedvesedett, úgy, hogy tiszta harisnyát kellett húznia. A lány dideregni kezdett, de két csésze forró tea helyreállította. Csak kissé sápadt volt az arcza. Anyja melléje állt és gyöngéden simogatta.
Todorescuék nagyon szerették a lányukat, s a világ minden kincsét ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét, hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban. Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp kigyönyörködte volna magát benne.
Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még csak kocsit se küldhetett Baltavárra.
A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek útjára.
Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik kereke összetörött és ők megrekedtek.
A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.
A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy mi lesz velük ebben a vad rengetegben.
A fuvaros apróra megnézte a hibát.
– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni, tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.
S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél: gondolkozik a fejével.
– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!
A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde, kristálytiszta vizet hozott nekik.
Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.
– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram, félreértve a lány mozdulatát.
A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.
– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?
Gál András furcsán nézett rá.
– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?
– Azt mondják, embergyűlölő.
– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.
– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott ember lehet, a ki nem szereti.
Florica ásított. Gál uram odébb ment.
– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.
– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.
– Társaság van?
– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.
– De a faluban sincs senki?
– Senki. Éppen senki.
A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet sóhajtott és búsan szólt:
– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?
Az anyja megcsókolta.
– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban, melyben születtél?
A lány visszacsókolta az anyját.
– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy kicsit sajnálom a vidám társaságot.
– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.
– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.
A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük. Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.
Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s megindultak.
– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő hangon Todorescuné.
(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még szemtelen paraszt. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából kisegíti.»)
– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, – folytatta hangosan.
– Képzelem, dühös volt.
– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’ van; hát még, ha hozzá pap is.
A papné nem beszélgetett tovább.
Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és ebédelni szeretnének.
– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva, lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is ráfér egy kis pihenés.
A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól. A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan, érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék? Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt mindkettőjüknek.
A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak, ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy kicsit könnyítettek a miderükön.
– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.
– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte ebédre a garabói magyar pap.
– Hát hol van az a pap?
– Fölment a hegyre.
– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.
– Hallom, jön is már.
És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett rajta.
Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.
A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:
– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.
Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra beszélgetni.
Florica visszafordult az ablaktól.
– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem hallottam szebbet.
– Ne mondd!
– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a nyakkendőjét felkötni.
– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.
– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.
Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret vett elő. Florica megszólalt:
– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.
– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.
– De én nem. Jut neki is bőven.
– No hát hívd meg, ha kedved tartja.
Az asszony ment és jött a követséggel.
– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az ebédjéhez.
Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.
Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen fölbicskázták.
Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit látott.
– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az bizonyos.
Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken. Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.
Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében megjelent. Meghajtotta magát.
– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.
A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.
– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram mellett.
– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e mondtam, hogy dörgölőzni fog.
A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni. Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való beszélgetésből.
Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést haladhattak a rossz úton.
– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a háta közepét bámuljam.
– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.
Pali megérezte, hogy róla beszélnek.
– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.
– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.
– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?
– Nem, nincs semmi baj.
Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet kivágni és hogyan lehet újra ültetni…
Egyszerre csak Florica megszólította:
– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?
– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.
– S szeret románul beszélni?
– Beszélek, ha muszáj.
– Tehát nem szeret?
– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell beszélnem, – ha tudom.
– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?
– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.
– Miféle várromok azok?
– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig elestek.
– Sok ilyen várrom van Erdélyben?
– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet fűződik.
– S maga ismeri mindezeket a történeteket?
Pali egészen hátrafordult.
– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.
Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:
– Szereti a virágot?
– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem… boldogságom…
– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.
– A folytonos hátratekintgetésbe?
– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.
Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott, egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…
Florica elnevette magát.
– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól megkülönböztetni…
– Hol járt iskolába?
– Szebenben és Bukarestben.
– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.
Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy hazában lakó két faj közt…
– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely kettőnknek.
És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se szólt.
Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a kocsi megállt, Pali utána sietett.
– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.
– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.
– Hát ezt nekem adja?
– Magának.
– Köszönöm.
Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti virágok illata kábítóbb volna…