XIII.
Mikor Simándy Todorescuék házához ért, az urak már fölkeltek, s az ebédlőben czigarettáztak. Florica is megállapodott már a toalettjében. Sötét szoknyát vett föl, rózsaszínű blúzzal, s a konyhai tűztől kipirulva éppen terített. Simándy szerény alázattal lépett be, s mélyen meghajolt az úri társaság előtt. Florica sugárzó arczczal nézett rá, mikor a fiú eléje lépett s megszorította a kezét. Az angol követségi tanácsos mindjárt elfogta Palit.
– Mondja csak, tiszteletes úr, maguk medvét vadászni jártak kint az éjjel?
– Nem, mylord, egy kis pásztorgyereket kerestünk, a ki a mélységbe zuhant.
– S magukat is ott érte a vihar? – szólt a gróf.
– Nem, méltóságos úr, mi már a vihar alatt mentünk ki a havasok közé.
– Hogyan? Maga egy rongyos kis pakulár-kölyökért koczkára tette az életét?
– Nem tettem koczkára, méltóságos úr, mert íme élek.
– De ott veszhetett volna.
– Az ilyesmi nekem csak utólag szokott eszembe jutni. Aztán megvallom, puszta önzésből tettem.
– Hogyhogy?
– Mint református papnak semmi külső eszközöm nincs arra, hogy a népre hassak. Tehát példámmal kell hatnom. Az adott esetben csak azt tettem, a mit helyemben minden becsületes ember megtett volna, de az egyszerű nép ezt nagyba veszi s ezzel a papi tekintélyem emelkedik.
– Bravó, fiatalember, – szólt az angol, – ön csakugyan igen hidegen, szárazon és okosan meg tudja magyarázni, hogy miért cselekedett így. Azért azonban bizonyos, hogy ön hőstettet követett el.
– Ne feledje el, mylord, hogy nekem ebben az úgynevezett hőstettben segítőtársaim voltak. Egyszerű parasztemberek, kik életösztönüket intelligencziájuk hiányánál fogva nehezebben tudják legyőzni, mint én. S így a nagyobb érdem az övék.
– Kik voltak azok? – kérdé a gróf.
– Papp Mózes s egy oláh pásztor.
– No, ezeket megjutalmazom. Ne feledjen el, tiszteletes úr, száz forintot kérni tőlem a számukra.
– Köszönöm, méltóságos uram, adhatok belőle a megmentettnek is?
– Oszsza szét belátása szerint. Ön pedig fogadja tőlem emlékül ezt a gyűrűt, melyet a zanzibári szultántól kaptam.
S ezzel lehúzott ujjáról egy zafirköves aranygyűrűt, mely két egymásba fonódott kigyót ábrázolt és Simándynak adta.
– Köszönöm, gróf úr, legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni.
S ujjára húzta.
Az orosz katonai attasé ez alatt Floricával enyelgett, a ki e miatt nagyon boszús volt, mert ekkép a Simándy és a két úr közt lefolyt beszélgetés egy részét elszalasztotta.
– Hohó, kedves kisasszony, – szólt a gróf, – maga kevésnek terített.
– Én meg a mama nem ebédelünk az asztalnál.
– A mama tálal, én pedig fölszolgálok.
– Tálalás, az helyes. De a fölszolgálást, engedjen meg, Pista sokkal jobban elvégzi. Maga velünk fog ebédelni, még pedig az asztalfőn. Ugy sincs virág az asztal közepén, hát legalább maga legyen az asztaldísz.
– Megkérdem a mamát.
Simándyra nézett, mert érezte, hogy a fiú folyton rászegzi a szemét. Azután kisietett. Az orosz megszólalt:
– Bájos egy gyermek, s oly kedvesen elbeszélget az emberrel, hogy igazán gyönyörűségem telik benne. Ugy-e ön pravoszláv? – fordult Todorescuhoz.
– Igenis, ó-hitű vagyok, – felelt Todorescu.
Florica bejött, s jelentette, hogy a mama megengedte, hogy az urakkal ebédeljen. A lány közel férkőzött Simándyhoz, s odasúgta neki:
– Látja azt az ibolyavirágos tányért? Az az enyém. Olyanból csak én szoktam enni. Most az a maga helye, üljön oda.
Simándy meghajtotta magát. Nyilt az ajtó s Pista megjelent egy tál gőzölgő levessel. Florica kiosztotta, az inas széthordta, a vendégek leültek. A gróf megszólalt:
– Miután pap házánál vagyunk s két papunk is van, ugyan Simándy, mondjon egy asztali áldást, lehetőleg németül, hogy a külföldi urak is megértsék.
Simándy fölállt, összekulcsolta a kezét, mind hasonlót tettek és németül így imádkozott:
Uram, mindeneknek Ura, engedd meg, hogy hálatelt szivünket hozzád emeljük, a mikor áldásodban részesülendők vagyunk. De mikor köszönetet mondunk, hogy ebben a viharban, ebben a hidegben meleg fészekről gondoskodtál számunkra, kérünk, hogy ne feledkezzél meg szerencsétlenebb embertársainkról, kik talán odakint remegnek és nem találnak hajlékot; kik talán éheznek és nincs, mi kínjokat csillapítaná. Irgalmasságnak Istene, hallgasd meg könyörgésünket. Amen!
Az urak állva maradtak, Todorescu, az orosz és Florica keresztet vetettek magukra, s a pópa román imádságot mondott.
Ebéd alatt élénk társalgás folyt, melyben csak Todorescu vett kevés részt, mert magyarul is, németül is keveset tudott. Ellenben az angol, a gróf, Simándy és az orosz élénk beszélgetést folytattak utazásaikról, idegen népekről, vadászataikról s különösen érdekelte az urakat az, a mit Simándy beszélt Erdély történetéről, a reformáczióról és a román nép babonáiról. Florica nem játszott jelentékeny szerepet az ebédnél, mert nagyon izgatott volt, s minduntalan kiszaladt a konyhára. Kint teljes erővel dühöngött a hóvihar, s mindnyájan kéjes érzettel adták át magukat a meleg szoba és a jó ebéd élvezetének.
Ebéd után a gróf az attaséval nekiült écartézni, Simándy pedig egy vadászszal elhozatta hazulról a sakkját, s lord Harringtonnal, a ki szenvedélyes játékos volt, összeültek játszani. Alig játszottak háromnegyed órát, az angol megszólalt:
– Ifju barátom, ha magának volna alkalma játszani, idővel mesterré nőhetné ki magát. Zseniális ötletei vannak.
– Köszönöm, mylord, csak az a baj, hogy ötleteimet nem tudom összefüggő csatatervvé fűzni. Mikor teológus voltam, Utrechtben sokat sakkoztam elsőrendű hollandi sakkistákkal, de érzem, hogy nagyon elmaradtam.
Todorescu, a ki eddig csöndesen kibiczelt, most megszólalt:
– Ha csak az kell, kolléga úr, én szivesen fölajánlom magamat. Én is mint teológus kitünő sakkista voltam hajdanában.
– Elfogadom, nagy örömmel elfogadom, kolléga úr.
Közbe Pista pezsgőt bontott, s folyton kínálta az urakat. Legbuzgóbban Todorescu hajtogatta a poharat, s jó hangulatában Simándyval szemben érzelmei teljesen megváltoztak. Eddig gyűlölte, de imponált neki. Most, látván, hogy e finom urak milyen jól bánnak vele, holott őt, mint házigazdát, pusztán köteles udvariasságban részesítik, látván, hogy mily élénk részt tud venni a művelt urak társalgásában: gyűlölete olvadt. Eddig azt hitte, hogy ez tulajdonkép egy bátor, nagylelkű, de paraszt-kosta, a ki minden jóravaló eklézsiából kikopott, s ezért került erre a kétségbeesett helyre; de most látta, hogy ez egy világlátott, sokat tanult, jó modorú úr, a ki egy mozdulatával, egy hangjával nem rí ki a nagyúri társaságból, melynek körében e pillanatban mozog és vitatkozik. És egy nagy kérdés merült föl lelkében. Hogyan vetődött ez az eszes ember a havasok legrongyosabb eklézsiájába? A ki tehetségénél fogva a legelső eklézsiákat megérdemelné. Bizonyára boldogtalan s önkéntes száműzetésben él itt. Ez a gondolat a vén papot engesztelékeny hangulatba ringatta, s több ízben fölragadta a pezsgős poharat, hogy ifjú kollégájával kocczintson, a mi Floricának, a ki titokban folyton figyelemmel kisérte őket, nagy örömet okozott.
Ez alatt Todorescuné is toalettet változtatott, s bejött a szobába. Az urak mind gratuláltak neki a kitünő ebédhez és ittak az egészségére. Minthogy már sötétedni kezdett, lámpát gyújtottak, az attasé pedig leült a zongorához, s orosz dalokat kezdett játszani. Ez alatt Florica és Simándy egymás mellé kerültek.
– Izlett az ebéd? – kérdé a lány, s kaczérul nézett az ifjúra.
– Kitünő volt.
– Miért nem evett a habgaluskából?
– Édességet sohse eszem.
– De ezt én csináltam ám.
– Óh, hátha megigézett volna…
– Hogyan?
– Sára nénitől, az én vén gazdasszonyomtól hallottam, hogy a lány a magafőzte étellel mindig meg tudja igézni a fiatalembert, ha az alatt, míg eszik, a lány ránéz és három különös imádságot mormol.
– De kár, hogy nem tudtam előbb! – mondá Florica naiv őszinteséggel.
– Miért akarna engem megbabonázni? Mit érne velem, hideg, száraz, szomorú emberrel?
Florica meghalkította a hangját.
– Valami nagy bánata van, úgy-e? Miért nem mondja el valakinek?
Simándy homlokán egy mély barázda jelent meg, szempillái leereszkedtek és elfödték nagy fekete szemeit; arcza olyan lett, mint mikor napsütötte rónán hirtelen valami felhő árnyéka repül át.
– Nincs nekem senkim, kisasszony.
– Kisasszony, szabad kérnem, – hallatszott az attasé hangja.
A zongorához szólította Flóricát, hogy román dalokat játszszék. Simándy pedig egy sarokba ült, s nézte a leányt. És Florica oly szépen, oly érzéssel játszott, hogy Todorescuné könnyezett, s mind gratuláltak. Simándy pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ezt a leányt erős karjaival átölelje, s össze-vissza csókolja.
– Tiszteletes úr, hát maga tud-e zongorázni? – szólt a gróf.
Pali fölrezzent álmodozásából.
– Szolgálatjára, méltóságos uram. Az orgonálás révén ezt is megtanultam.
– Ugyan verjen el nekik egypár jó magyar nótát. Ettől a sok vontatott, szomorú nótától már a könnyeim is kicsordulnak.
Pali engedett a fölszólításnak, s eljátszott egypár ropogós, vérpezsdítő friss nótát azok közül, melyeket azok a boldog magyarok szoktak énekelni, eljárni ott künt, messze a kalásztermő nagy síkságon, melyre sohasem esik rá a nagy hegyek árnyéka, melyet sehol sem szakítanak meg sötét szakadékok.
Florica a zongorára könyökölt.
– Ugy-e, erre mind meg fog tanítani? – suttogá.
Simándy igent intett.
– Sohse játszottam, nem is hallottam ezeket a nótákat. Nekem azt mondták, hogy a magyarok nótáit a czigányok csinálják. Talán maguknak szomorú nótáik nincsenek is?
Simándy hirtelen megállt.
– Akar szomorút hallani? – kérdé halkan.
– Szeretnék.
A fiú végigcsúsztatta ujjait a billentyűkön, s a zongora hangja egyszerre meghalkult. S aztán egymásután születtek meg keze alatt azok a régi bús nóták, azokból a régi bús időkből, mikor a magyart a közélet teréről visszaszorították családi tűzhelye mellé, s hazája sorsát idegen bakók intézték. Azután azokból a még régibb időkből, mikor a bujdosó kuruczok nyomát hóval födte be a szél. A gróf arcza egyszerre komor lett, s mereven nézett maga elé, majd hirtelen, mintha nehéz gondokat akarna magától elűzni, fölugrott, s majdnem nyersen szólt:
– Eh, tiszteletes úr, ne feledje: lesz még szőlő lágy kenyérrel. Most pedig inkább mulassunk. Ezredes, üljön a zongorához, halljuk a legújabb bécsi keringőket.
Az orosz nem kérette magát, s csakhamar Strausz egy andalító keringője hangzott fel. A gróf félrerakatta a butorokat, s lord Harrington, a ki már nagyon verte a taktust, egy öreges valczerbe fogott Floricával. A lány féloldalt fordította a fejét, s égő tekintetet vetett Palira. Félig nyitott szájából elővillogtak fehér fogai, s mintha azt suttogta volna: Jer, jer, édes; hát te nem akarod, hogy kebledre símuljak?
– No, tiszteletes úr, – bíztatta a gróf, – előre! Az enyedi diákok mindig híres tánczosok voltak.
Simándy nem látott, nem hallott többet. A lányhoz rohant, s a következő perczben Florica remegve hajolt széles mellére s tova lebegtek a keringő hullámain. Óh, veszedelmes és áldott hullámok ti, Ámor isten leghűbb szolgái, hány ifjú szivet elbódítottatok már… Simándy arczát jóformán beletemette a lány hajába s szívta annak illatát.
Egyszerre megállt. Két keze lehullt. Az orosz is abbahagyta a zenét. A vihar megszűnt odakint s mély, ünnepélyes harangszó hangzott.
– Az én harangom, – mormogá.
A kipirult lány fölnézett rá, s megdöbbent hirtelen ránczossá vált arczán.
– Bocsánat, kisasszony… méltóságos úr… ez az én harangom, a Bod Péter öreg harangja. Holnap vasárnap lesz, szombaton mindig meghúzatjuk.
Megtörölte verejtékes homlokát.
– Óh, hogy elfelejtettem… Bocsánat, méltóságos urak… prédikáczióra kell készülnöm…
Ezzel kirohant, mintha kergetnék. A Strausz-keringő újra fölhangzott odabent. Simándy csak futott, futott, mintha menekülne. Sötét volt már. Egy-egy házból a tűz fénye piros csíkot vetett ki a hóra, mintha ott valami megölt ember vére folyna. A haldokló zivatar utolsó gyönge lehelleteivel meg-megrázta még a fákat, s ilyenkor panaszos zörgés futott végig rajtuk. Simándy belefutott egy hóval megtelt árokba, fölbukott, pár ölet csúszott, s arczával szántotta a havat. Mikor fölugrott, a zenét már nem hallotta, csak a harangkongás hangzott fölötte, megtöltvén hangjával a völgyet. Nagyot lélekzett, a zene, a pezsgő, az asszonyi szépség okozta mámor kiszállt a fejéből. A harangnyelv mintha minden ütésével az ő szívét verte volna keményebbre. Mire odaért rideg hajlékához: egészen rendben volt. A harang elhallgatott, a pap belépett a házába.
– Kezét csókolom! – szólt Sára néni, – ugyancsak jól mulattak az oláh papnál. Szent Isten, mitől véres az arcza, tiszteletes uram?
Simándy odanyult. Meleg vér serkedezett végig az arczán. Nem is vette észre.
– Elestem, s arczczal a földön csúsztam. Adjon vizet.
Sára néni szaladt, s közbe elmesélte, hogy a Gyorgye egészen jól érzi magát, s a nyáron egy olyan szép botot fog faragni a tiszteletes úrnak, hogy még a méltóságos gróf úr is megirigyli.
Mindenki aludt már a faluban. De a magyar pap nem. Nem mert lefeküdni. A mint a lámpást elfújta, s a szemét behunyta, zongoraszót hallott, s Todorescuéknál volt. A feje forró volt, s Pali azt bizonyítgatta magában, hogy láza van a sebtől. De meggyújtotta a lámpát és felöltözött. Az asztalra könyökölt s maga elé bámult. Szereti-e ő Floricát vagy nem? Szereti-e őt Florica vagy nem? Hűtlenné lesz-e valakihez, ha Floriczát szereti? S ha igen: egy halott lányhoz lesz-e hűtelen, vagy fogadalmához, kötelességéhez, hitéhez, hazájához? E rettentő gondolatra homlokán kidagadtak az erek… érezte, hogy feje megrepedni készül. Nem jön-e el újra a vizek fehér királynéja, a kis Derry, korallsírjából, hogy közéjük álljon?… Rettentő eszme!
Fölugrott és kiment a konyhába. A nyitott padkán égett még a tűz.
– Gyorgye, rakd meg jól. Sára néni, tud-e maga mesélni?
– Hogyne tudnék, lelkem tiszteletes uram?
– Fáj az arczom, nem tudok tőle aludni. Nézze, ide ülök a padka sarkába, meséljen mindent, a mi csak eszébe jut.
S miközben a tűz magasra csapkodott, Pali leült s hallgatta a motyogó öreg asszonyt. Szembe vele Gyorgye ült, lábánál a kis kóczos juhászkutya… s Pali lassan-lassan megnyugodott, mert nem volt egyedül. Feje oldalt fordult, szeme fáradtan lecsukódott, elaludt. Az öregasszony pedig zötyögős nyelvével Tündérországban barangolt és sárkányviaskodásokat regélt. De az álom végre rá is leszállt, s a fehérre meszelt rideg konyhában, a hamvadó tűz hunyó világánál aludtak sorba: a pap, az öregasszony, a bojtár és a kutya.