XVIII.
Hazavitte a sebesültet, s még azon a hideg éjszakán, a vak sötétségben, maga is elindult hazafelé. Annak az ismeretlen embernek, a kit a sárból fölszedett, s a kinek az arczát se látta, fájó nyöszörgése, szaggatott panaszkodása, a tehetetlen düh félig visszafojtott kitöréseivel keverve: folyton a fülében hangzottak s lelkét marczangolták. A mint gépiesen botorkált tova a sötét úton, már messze haladva a várostól, még mindig érezte magán az összetört ember súlyát, kezének görcsös kapaszkodását, s hallotta nehéz sóhajait. Ő meg haladt előre a sötétben, a göröngyökön, a víztócsákon, a gödrökön keresztül, – haza, a halálba, a pokolba, ki tudja hová?
A pirkadó hajnal legalább a homály rémeit elűzte mellőle, s egy kissé megnyugodott. A nap kibontakozott a felhők közül s aranysugarai fénynyel, melegséggel töltötték meg a tájat. Simándy megállt, körülnézett, s nagyot szítt a fényből, a melegségből. S a mint vére egy kicsit megpezsdült, újra Florica jutott eszébe. Előtte állt, a mint tánczolt, nevetett, fecsegett, kaczérkodott, jobbra-balra hajladozva. Nem, ezt a leányt nem neki teremtette az Isten, ez nem lehet osztályosa az ő fekete kenyerének, lakója az ő puszta házának, követője az ő pompátlan vallásának. Ennek a lánynak hófehér nyakán gyémántnak kell villognia. Kis lábai puha szőnyegbe kell hogy süppedjenek. Kis kezein drágaköves gyürűk kell hogy csillogjanak – különben boldogtalan lesz. S hol vegye ő a gyémántot, aranyat?
Végignézett magán. Csupa sár, sár végig… És a bal válla és a bal karja csupa vér, vér… annak a szegény bolond, ismeretlen magyarnak a vére, a ki Magyarországon magyar nótát akart huzatni. S ennek a vérnek rajta száradt, fekete foltja a lelkét is égeti, ott bent, hol egykor a nagy elhatározások keltek…
Vér!
Milyen különös gondolatokat sugal a vér. A vér, mely ruháján száradt, annak a vérnek, mely ereiben lüktet.
Pap vagy, hiszed a túlvilági életet, öld meg magadat, ez a világ nem a számodra teremtetett, talán a boldogság ott túl vár rád.
Tedd le egy gödörbe e szánalmas testet, a buta agyat, mely mindig dolgozni, a gyönge szivet, mely mindig szeretni, a könyörtelen gyomrot, mely mindig enni akar.
S az ő beteg vére visszafelelte: Nem! Öld meg a lányt, s lelkeitek összeölelkezve fognak beröpülni az örök élet kapuján.
Már bent járt a havasok közt. Valami kis hegyi faluban halottra kondítottak. E hangra magához tért. Köröskörül az őserdő oly néma volt, mintha az is áhítattal hallgatná a harang által hirdetett gyászjelentést. Vékony lélekharang volt: kis gyermeket siratott. Boldog halandó! Kétszer boldog! Gyermek volt, tehát keveset szenvedett; meghalt, tehát pihenhet.
Bandukolt tovább.
Igen meghalni. Fölébredni ebből a kínos álomból, elég volt már. Ha van még benne erő tettre: csak ez van hátra.
Fölemelte fejét. A tavasz fakadozott körülötte a márcziusi levegőben, minden a megujhodásról, az életről beszélt, csak ő hurczolta magában a halál sötét gondolatát.