Elnémult harangok: Regény

Az Izgatott Czápa kedves korcsmája volt mindazon utrechtieknek, a kik barátai nemzetük speczifikus eledeleinek. Az Izgatott Czápa még a napoleoni megszállás idejéből maradt fönn, s mint könnyen elképzelhető, festői czímét is a nagy császár vídám és erős fantáziájú katonáitól kapta. A hollandusoknak tetszett az élénk czím, s a czápa különben is családi szörny lévén e gyarmatos nemzetnél, megtartották. Ide vezette Bótai első este barátait, hogy, úgymond, egy csapásra megismerkedjenek a hollandi konyha titkaival. Pakkjaikat letették Bótainál, megfürödtek, aztán elcsodálkozva járkáltak estig a legrégibb batáviai város különös utczáin, ködfogta, esőverte házai közt, lomha vizű csatornái mentén.

A viszontlátás öröme őszinte és meleg volt. Simándy és Bótai egykor mint diákpajtások elválhatatlanok voltak, s már Szebenben ikrek-nek csúfolták őket. Hosszú öleléssel és csókkal üdvözölték egymást. Puskás is találkozott már sokszor Bótaival, s a most fölújított ösmeretség, itt, távol az otthontól, egyszerre bizalmas jellegű lett.

Kifáradva ültek le este az Izgatott Czápa egy kis szögletasztalánál, az úgynevezett fehér teremben. Ezt a termet ugyanis fehér majolikával borították be vagy tíz év előtt, aztán a diákok elkezdtek benne pipálni, a mitől megsárgult; aztán a diákok folytatták benne a pipálást, a mitől megfeketedett. De az eredeti neve megmaradt. Különben ragyogó fekete volt, mert hollandi szokás szerint hetenkint egyszer az egész falat plafondostúl szappannal végigmosták.

Simándy egész nap figyelte barátját, Bótait, s mikor a korcsmában az első kőkorsóval a habzó sört eléjük tették, tisztában volt vele, hogy valami baja van. Mintha felhő lebegett volna fölötte, melynek árnyéka ott borongott arczán, tekintetében. Néha a melle hirtelen emelkedett, nagyokat lélegzett, mintha több oxigéniumot keresne a levegőben, kapkodva utána. Csontos arczáról eltűnt az a barna, székely pír, mely oly széppé teszi odalent a Rika-hegy két oldalán a férfiakat.

– Beteg vagy? – szólt Simándy Bótaihoz s rátette karjára a kezét.

– A szinemről gondolod, úgy-e? Hja, édes fiam, ez a hollandi szín, hogy ne mondjam, tónus. Majd eltűnik a te szittya feketeséged is, ha egy telet megkóstolsz ebből a klimából… Tavaszszal csodálatos, télen utálatos… köd, nedvesség, hidegség… Majd megfakultok ti is, lekopik rólatok a hazai máz…

– De te beteg voltál, hisz írtad.

– Semmi. Már vége van. A tavaszszal vért hánytam…

– Vért hánytál? S erről mi otthon semmit se tudtunk!

– Minek? Csak nem fogom gyönge öreg apámat, meg a szegény testvéreimet ijesztgetni. Minek is lett volna… hisz már vége van. A kuratórium pénzt adott és én San-Remóba mentem. Oh, fiaim, micsoda ország az! Micsoda melegség, micsoda fény… oh, be jól éreztem magamat! Most is álmomban ott sétálok a tengerparton, az olajfák alatt s számlálom a fehér vitorlákat a sugárözönben csillogó tengeren.

– Egyedül? – esett bele Puskás diákmódra, csufondáros arczczal.

Bótai elsápadt. Szinte látni lehetett, mint fut ki a vér arczából.

– Hogy érted ezt? – kérdé szintelen hangon.

– Ugy, hogy nem álmodol-e oda a vitorlaszámláláshoz valami nagyszemű talján madonnát?

E perczben a figyelem egy nagy tengeri halra irányult, melyet eléjük tettek.

– Hagyjuk a madonnákat, – szólt halkan Bótai, miközben a halat vágta, – örüljünk, hogy olyan országban vagyunk, a hol a Rafael madonnái nem kisértenek.

Simándy ránézett.

– Ne feledd el, Barnabás, hogy Rubensnek is vannak madonnái, – szólt, s aztán a halhoz látott. Nem vette észre, hogy barátja arczát újra elborította a halálos sápadtság.

Míg a hallal vesződtek, csend volt. Még Enyeden beléjük verték, hogy:

A mi ugyan fölösleges intelem volt, mert az enyedi diák olyan ritkán jutott halhoz, mint ehető fecskefészekhez. No, de legalább megtanulta a maximát egész életére, s az ember sohse tudja, hogy az enyedi diák milyen körülmények közé kerül. A diákokat azonban mindez nem vígasztalta meg. Nem egyszer lehetett hallani a szűken mért porcziók láttára a sóhajtást: Szeretném már egyszer megpróbálni, hogyan fullad belé az ember a halszálkába.

A hal után valami édes tésztát hoztak, újra megeredhetett a szó visszafojtott árja.

– Beszélj valamit Skócziáról! – szólt Simándy, – szerencsés ficzkó vagy, hogy ilyen családra tettél szert. Te, nagyon gazdag ember lehet a te gazdád, hogy Skócziába jár nyaralni.

– Skócziában nyaraltál a gazdáddal? – kérdé Puskás.

– Ott. A fiát tanítottam latinra és németre, – felelt halkan Bótai.

Aztán türelmetlenül zörgött az üres korsóval az asztalon.

– Eh, hazai dolgokról beszéljetek! Egy év óta csak egy magyar embert láttam, az is czigányprímás volt.

– Jót tett Skóczia? – folytatta makacsul Simándy.

– Jót, – felelt Bótai, hosszan barátja szemei közé nézve, – ott a fenyvesek közt álltam teljesen helyre. Csak még a gyomrom rossz. Nem tudok az itteni ételekkel kibékülni. Aztán meg olyan lappangó lázam van és néha éjjel úgy izzadok, hogy csupa víz lesz a lepedőm…

Puskás egy darab kenyeret szelt le és paprikát keresett hozzá.

– Tégy rá sajtot és kérj sót hozzá.

– Sajtot?

– Azt. Az itt a legelső fűszer. Látod, itt áll az asztalon, megreszelve. Azt tesznek a levesbe, azt hintenek a húsra, azt eheted marokszám, de sót, borsot, fogpiszkálót, mustárt, eczetet, olajat, a mi nálunk ott áll minden kocsmaasztalon, külön kell kérned.

– Hát paprikát?

– Azt is kapsz a patikába, ha találsz orvost, a ki szükségesnek találja, hogy megmérgezd magadat és reczepten rendeli.

– No már látom, nem fogunk mi jóizűen enni karácsonyig, – szólt komoly bánattal Puskás, – de akkor meghívom az urakat osdolai disznótorra. Akkora pakkot küldetek magam után, mint egy kóberos szekér.

Bótai szeretetteljes mosolylyal nézett a székely fiúra s szólt:

– Legjobb volna, ha már most elindíttatnál egy háromszéki borvizes székelyt, a szekere tele disznóaprólékkal. Karácsonyra tán éppen ideérne.

– Jegyezd meg komám, – szólt büszkén Puskás (ha haragudott, mindig komámnak nevezte az illetőt), – borvízfuvarral csak a csíki székely szokott foglalkozni.

– Nekem mondod? Hisz erdővidéki vagyok.

– A szélin vagytok Háromszéknek. Nem az igazi fajta.

– Persze, Attila kardját Osdolán hajította le az Úr… s nagy királyunk, az isten ostora, ott találta meg…

– Csend! – kiáltott Simándy. – Semmi villongás a hun ivadékok közt. Itt a káposzta.

– Káposzta? – kiáltott ujjongva Puskás.

Belenézett a tálba.

– Hisz ez törött czukor!

– Kapard csak le a tetejét. Egy újjnyira alatta megtalálod a káposztát.

– A czukor alatt? Szent Isten! Megbolondult a szakácsné!

– Ugyan mi van abba, Gábor, – szólt Simándy, – hát nem emlékszel rá, hogy Enyeden a Dájbukát boltos tubákkal eszi a sárga dinnyét, a káposztába pedig mazsolát és mandulát főzet?

– Dájbukát? – kiáltott föl Gábor s a fejére ütött, – remélem, vége van a vacsorának.

– Vége.

– No hát, akkor fogadjatok tőlem egy kassai négyest a Dájbukát boltjából. Ez az én meglepetésem a vacsorához.

– Nyomorult, – rikoltott Simándy, – hányszor kértem tőled magyar szivart útközben s mindig azt mondtad, hogy már elfogyott.

– Nincs is több, csak ez a három s ezt az első hollandi vacsorára tartottam fönn, – mentegetődzött Puskás Gábor.

Rágyujtottak. S a kékes füstgomolyokat úgy tekintették, mintha hazai levegő szálldosna körülöttük. Bótai lassan, nagy felhőket fújt ki s merően nézett beléjük. Mintha a hótakart székely bérczek alakulnának ki előtte a füstrongyokból. Ki tudja, meglátja-e még valaha e büszke csúcsokat.

Nem birta sokáig a szivart. Köhögni kezdett.

– Az orvos tulajdonképp megtiltotta, – szólt, ziháló mellére tevé kezét, – de ennek nem tudtam ellentállni.

Még egy füstkarikát fújt aztán félretette.

– Sört, sört! – kiáltott a legényre.

A sötét, pálinkaerejű hollandi sör Puskáson már éreztette hatását. Nagyokat bólintott és laposakat pislantott. Bótai ellenkezőleg fölélénkült, arcza kipirult, szeme ragyogott. Hevesen gesztikulált és Skócziáról beszélt… a feneketlen tengerszemről, melyekben jó tündérek és rossz szellemek laknak… a félelmesen nagy fenyőkről, melyek halálukban megdicsőülnek, mint árbocz szolgálván Anglia világbíró hajóhadán… a remek rétekről, hol az izmos hegyi skót dudaszó mellett legelteti nyáját…

Simándy Puskásra mutatott, a ki karjára hajtva fejét, egészséges szuszogással aludni kezdett.

– Fölrázzam? – kérdé.

– Ne, ne bántsd, – felelt Bótai, – ez most a Küküllő partján jár és virágot szed bokrétába.

– Oh, dehogy, – nevetett Simándy, – Osdolán ül és tejfölös bablevest eszik, disznókörmivel.

– Akkor pláne hagyd; legalább megreparálja a gyomrát a hollandus lakoma után.

A két fiatalember bekönyökölt az asztalba és sokáig némán nézett egymás szeme közé. Bótai Barnabás szólalt meg először, lassan, szaggatottan:

– Azt mondtad, hogy Rubensnek is vannak madonnái. Vannak. Micsoda madonnák azok, barátom. Azok az igaziak. Láttam olasz madonnákat is, hisz minden városnak van odalent egy-egy madonnája. De nem hatottak rám. Akárhány Fornarinának is elmehetne… De a hollandi madonnák! Oh, barátom, az anyává lett szűz, a ki a szűzesség minden báját megtartotta. Az égi szelídség, jóság, mely rajtuk honol… különös szinű a hajuk, különös szinű az arczuk… Bájos minden mozdulatuk… Oly tisztességesek és mégis ezer vágyat keltenek a zajló szívben… Látszik rajtuk, hogy ha egyszer a kezüket valakinek odaadták, azt boldoggá fogják tenni s egész életét bearanyozzák lényük varázsával.

Simándy feszült figyelemmel hallgatta.

– Te a hollandi nőkről beszélsz általában? Vagy – s ezzel közelebb hajolt hozzá s hangját lesülyesztette, – talán egy nőről?

Bótai Barna Simándy karjába markolt. Simándy érezte, hogy remeg a keze.

– Én Rubens nőalakjairól beszéltem. Talán nem voltam elég világos? Csak attól óvjon az Isten (s élénken csillogó szemeit Simándyra szegezte), hogy egy ilyen női alak megelevenedve eléd cseppenjen. Akkor véged van… A hogy végem van nekem… Ah, Skóczia sötét erdői és dörgő zuhatagai, de boldog és boldogtalan voltam köztetek… de sok édes mérget és keserű mézet ettem ott… a nélkül, hogy ő sejtette volna…

– Ő? Kiről beszélsz?

– Ő róla, a ki miatt elfelejtettem hazámat, apámat, egész családomat, s a helyett, hogy haza mentem volna a nyáron, velük mentem Skótországba.

– Tehát a gazdádnak a lánya?

– Az.

– S azt mondta, hogy nem szeret?

– Soh’se beszéltem vele ilyesmiről.

– Hát akkor miért vagy annyira boldogtalan? Nem látom be az okát…

– Egy dúsgazdag hollandi patriczius lánya s egy szegény székely kálvinista teológus? Ég és föld.

– Dúsgazdag? Hisz akkor nem tartana téged kvártélyon.

– Nem ösmered, fiam, a viszonyokat. Ez Hollandiában rendes szokás. Volt két üres szobája, hát kiadta. A hollandus semmit se hagy kiaknázatlanul, ha milliói vannak is.

Megtörölte izzadt homlokát, a mámor mintha elrepült volna a fejéből. Már nyugodtan beszélt.

– Mindent tudsz. Nem akartam még szólni, de oly régen vágytam már rá, hogy kibeszélhessem magamat… Senkim se volt… S most, az első alkalommal kitört belőlem.

A sok beszédtől köhögés fogta el.

– Talán mennénk haza.

– Megállj csak, – szólt Simándy, – mikor kaptál hazulról levelet?

Bótai a zsebéhez kapott.

– Hála Isten, itt van nálam. Te, Pali, nem is tudod, hogy micsoda meglepetés vár rád.

– Micsoda?

– Nesze!

Egy arczképet dobott eléje.

– Ez jó talizmán lesz a hollandi madonnák ellen.

– Anikó arczképe, – rebegte Simándy s két keze közé fogva, hosszasan elnézte.

– Csókold meg bátran, megengedem, – szólt Bótai nevetve.

Simándy megcsókolta és zsebre tette.

– Hát aztán, mondd csak, szép-e az én édes kis hugom? Mert ez a kóbor brassai fotografus nem igen remekelhetett. De hűtlen is lettem hozzájuk, én Istenem! Mekkorát nőhetett az a lány egy esztendő alatt… Mibe maradtatok?

Simándy maga elé nézett s így felelt:

– Juliusban volt… Szép, meleg idő… A kerten mentünk végig… Fehér ruhában volt, kék szalagokkal… Én Istenem, de szép volt… Nem adom oda se a hollandi, se az olasz madonnákért a mi székely madonnáinkat… Lementünk a Békény-patakig, a Bethlen Gábor diófája alá… A hol nyarat-szaka annyit pajkoskodtunk… Egész úton gyűjtöttem a svungot, ott aztán nekiugrattam… Megfogtam a kezét.

– Anikó, én elutazom.

– Tudom.

– Külországba megyek.

– Tudom.

– Nem felejt el?

– Nem.

– Megvár-e?

– Meg.

– Soká tart ám.

– Nem baj.

Ekkor következett volna a voltaképpeni vallomás egy csók alakjában, de ő elszaladt.

– Tudom, – szólt Bótai, – Anikó megírta nekem az egészet, s én rátok is adtam atyai áldásomat, megírván az öregemnek, hogy a ti lakadalmatok lesz életem legboldogabb napja. A két néném okoskodott, hogy így, meg úgy, Anikónak nagyobb szerencséje is akadhat, de én elnémítottam őket… Egy pap lányára nézve az a legnagyobb szerencse, ha pap veszi el. Azt az Isten küldte és biztosan boldog lesz vele… Boldog is lesz, úgy-e, öreg? – és Simándy karjára nyugtatta sovány kezét.

– Az lesz; esküszöm neked.

Puskás fölébredt. Bambán, álmosan nézett körül.

– Azt álmodtam, hogy fúj a Nemere és mi hárman a Hargitán kelünk át, gyalog.

– Rosszabb ez annál! Hallod?

A szél rázta odakint az ólomkeretes ódon ablakokat.

– Ez az Északi-tengerről jön, s a jeges óczeán fagyos lehelletét hozza ide, – folytatta komoran Bótai, – czudar, rossz szél, megöli az embert, átjárja a csontod velejét, visszafújja tüdődbe a lélegzetet.

Figyeltek.

– Halljátok, hogy jajgat? Mert itt talán a csúcsos, hegyes, szögletes házak jobban sebzik, tépik a testét… De legalább elűzi gonosz testvérét, a ködöt, mely fojtogatja a torkot.

Kocsiba ültek. Bótai előbb elvitte őket egy kis fogadóba meghálni, aztán maga is hazament. Miközben Pál és Gábor dideregve vetkőztek le a fűtetlen szobában, az utóbbi megszólalt:

– Te, ha ez a szél eltépné a töltéseket, úgy-e víz alá kerülne az egész Hollandia?

– Bizony víz alá. De ez nem történhetik meg.

– Miért?

– Mert itt nem lopnak el semmit a gátépítéseknél, hanem becsületesen arra fordítottak minden pénzt. Azért hát: fordulj be és aludj!

Puskás szerette volna megkérdezni, hogy hol loptak el a gátépítéseknél minden pénzt. De aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan – Romániában. – S ebben megnyugodva, szépen elaludt.