V.
Fölvették zsinóros, hosszú fekete kabátjukat, hozzá magyar kucsmát tettek a fejükre és elindúltak mindhárman a Rijks-Universiteit palotája felé, hogy a két újonnan jött studens dr. P. I. I. Valeton úrnak bemutassa magát és átvegye a járandóság első részletét.
Valeton úr hivatalos szobájában várta őket. Magas, erőteljes, borotvált képű, hosszú hajú ember volt, a ki pápaszeme mögül élesen belenézett az előtte állónak szemébe. Barátainkat Bótai mutatta be, mindegyikkel kezet fogott, azután íróasztalára támaszkodva, vagy öt perczig beszélt nekik hollandusul. Bótai a szemével intett társainak: ez az, a mit én már tegnap elmondtam nektek. Végre elhallgatott és várni látszott. Ekkor előlépett Simándy Pál s németül így szólt:
– Főtisztelendő professzor úr! Mi, egy távol hazának gyermekei, a református vallás hithű fiai, leendő papjai és apostolai, eljöttünk, hogy tudományban gyarapodva, hitünkben megerősödve egykor otthon az Urnak jeles szolgái lehessünk. Eljöttünk mint a szarvas a hives patakra, hogy szomjúságunkat a protestantizmus tiszta forrásainál eloltsuk…
Valeton türelmetlen mozdulatot tett.
– Ne folytassa, humanissime; önök egyszerűen tanulni jöttek ide, ne használjon tehát abstrakt frázisokat. És pedig itt nemcsak a teológiai tudományokban szerezhetnek jártasságot, hanem megismerhetik a bigottság nélkül való szigorú erkölcsösséget is. Mitőlünk itt az egyetemen elméleti oktatást nyer, de ajánlom, hogy pillantson bele a hollandi életbe, a hol a gyakorlati eredményekkel megismerkedhetik. Hová való?
Simándy megfelelt a professzor összes kérdéseire, s aztán a nagytudományú úr Puskáshoz fordult valami német kérdéssel.
– Nescio germanice, – felelt emelt fővel a góbé.1)
– At scisne latine? – folytatta a professzor.
– Scio.
– Ubi est domicilum vestrum?
– In Transsilvania.
– Quae terra est illa? Estne comitatus hungaricus?
– Transsilvania pars integralis est regni Hungariae, quae constat ex pluribus comitatibus.
– Ergo es hungarus?
– Ita, sed ex gente nobili siculorum.
A professzor bámulva tolta föl pápaszemét a homlokára.
– Si es siculus, patria tua debet esse Sicilia.
– Quod deus avertat! – kiáltott Gábor, kin már a kimerülés jelei s kövér verejtékcseppek kezdtek mutatkozni. Azért Bótai segítségére sietett s Gábort kihúzta a bajból és Szicziliából.
– Ördög bujjék beléd a szikulus büszkeségeddel, – feddé őt távozásuk után Simándy, – elégedjél meg azzal, hogy a professzor annyit tud, hogy Magyarország és magyarok vannak a világon. Mit akarod őt megtanítani arra, hogy miféle árnyalatokból állunk otthon? Mi köze neki ahhoz, hogy a magyarok egy része a farkast toportyánféregnek, a kukoriczát pedig törökbúzának mondja?
Puskás daczosan visszafelelt:
– Jó, jó, nekem beszélhetsz, tudod, hogy nem engedek a negyvennyolczból. Azért mégis imponáltam neki a latin beszédemmel.
– Szegény Cicero, hogy foroghatott a sírjában.
– No, komám, akkor Goethével versenyt foroghattak, – vágott oda Puskás, Simándy német tudományára czélozva.
– Csitt, szittyák, orvtámadás fenyeget! – kiáltott Bótai.
A kapunál egy studens lépett feléjük, a fején parányi sipkával.
– Kolléga Potáj, megérkeztek a barátai?
– Meg. Itt is vannak. Simándy, Puskás.
A diák nagyokat rándított az eléje nyújtott kezeken.
– Örvendek, nevem Bienert. Ma este várjuk az urakat a Kneipe-ben, egy kis ismerkedésre.
– Ott leszünk.
A diák újra elhelyezett három szabályos kézrándítást és eltávozott.
– Ki ez? – kérdé Simándy.
– Ez a Stipendium Bernardinum magyar és német ösztöndíjasai által alakított közös egyesületnek az elnöke. Mikor az új stipendisták megérkeznek, mindig összegyűl az egyesület egy kis barátságos murira.
– Kinek a költségén? – kérdé Puskás nem minden aggodalom nélkül.
Bótai mosolygott.
– Van ott egy kis Sauffond, melyet magyarul söralapítványnak lehetne nevezni, de bizony nektek is meg kell ereszteni egy pár piczulát.
– Megeresztjük fiam – felelt nagylelkűen Puskás, – csak azt sajnálom, hogy németek isszák meg.
– Hadd el, ezek a mi legjobb pajtásaink itt, mert épp olyan szegény ördögök, mint mi. Hollandus diákkal nehezebb ám megismerkedni, barátom! Van olyan, hogy háromezer forint zsebpénzt kap hazulról. Van olyan, hogy már feleséges ember s most jár az egyetemre. Azokkal mi nem tarthatunk lépést.
Puskás, mióta hollandi sárgacsikók csörögtek a zsebében, bátrabban nézett szét és emeltebben hordta a fejét. Elmentek sétálni a Maliebaan százados hársfái alá. A lombok már nagyon ritkultak, s a sárga faleveleket öreg emberek szedték kosárba. Egyszerre csak Simándy érezte, hogy Bótai erősen belemarkol a karjába. Követte barátja tekintetét. Egy leányalak közeledett feléjük, egyszerű szürke ruhában. Bótai arra nézett. A mint a leány közelebb jött hozzájuk, Bótai keze remegni kezdett, szivének minden lüktetése mintha megütötte volna Simándy karját. A leány egy öreg asszonynyal jött és nem nézett se jobbra, se balra. A fiuk mind a hárman nagyot köszöntek, az öreg asszony végigmustrálta őket s visszabólintott, de a leány nem nézett föl.
– Ki volt ez? – kérdé Puskás.
– A gazdám leánya.
– Nem nagyon kiváncsi ránk, föl se pillantott. Csinos?
– Az.
– No, már hozzád nyájasabb lehetne, a ki nemcsak lakó, de nevelő is vagy a háznál.
– Ez itt nem szokás. S ha azt hiszed, hogy te Utrechtben nagyon sok nyájas mosolyt fogsz kapni a leányoktól, érzékenyen csalódol. Ne igen csókolódzzál itt az omnibusz tetején, mert könnyen kicsaphatnak az egyetemről.
Ezt Simándy mondta, a ki látta, hogy Bótai kínos zavarban van.
– No, már én hozzá szegődöm, ha neked vagyok és hazakisérem a kicsikét. Ez a legegyszerűbb gavalléria.
– Igen, Sepsi-Szent-Györgyön, de nem Hollandiában. Itt a leány csak a vőlegényével sétálhat az utczán.
Ezt már Bótai mondta, a ki ezalatt összeszedte magát. Szó nélkül haladtak odább s Puskás ismételten kisérletet tett, hogy valamely úrileány tekintetét önmagára vonja, de sikertelenül. A min két barátja sokat mulatott.
Simándynak az volt a benyomása, hogy ez valami könyörtelen, hideg hollandi szent. S lopva egy tekintetet vetett Bótaira, a ki földre szegzett tekintettel ment mellette, mintha a leány lábanyomát kereste volna a halálravált, elhervadt levelek közt. S nem tudott róla számot adni, hogy miért, de lassan valami tompa fájdalom siklott be a szivébe, a mint arra az érzéktelenül tova haladó ifjú leányra gondolt s ezt a sápadt fiút nézte…