X.
Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani az édes anyjáról.
A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bizta:
– Jól vigyázz rájuk! – És odaadta neki a csempe bögrét, melyben Giacinta a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, mely az utolsó hálóból megmaradt. Aztán ment; korán, virradat előtt.
A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.
A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindég szállt a füst és a szaga messzire érzett az ősi rengetegben. Őszszel lassan néptelenedett el az erdő. A kis tisztásokon elhagyatottan álltak a galyakból összerótt kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt lombot.
A szénégetők már javarészt átmentek Szlavoniába a facsúsztatáshoz, csak Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjszakák már hidegek voltak.
Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szunyogok zümmögtek. A szénkúp oldalából, mintha kemenczelyukakból jönne, egyre szállt a füst.
Zora Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé, mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arcza fekete volt a szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna; az alsó fogsora mindig kilátszott.
Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába. Zura Jovannak rövid volt a lélegzete.
– Hát te mit keressz itt?
A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ideérjen. A szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, a melyre nem bírt visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.
Átbujt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:
– Az anyust keresem…
Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán még sincs itt. Két keze kinyílt a levegőben, mintha elejtette volna az utolsó darab kenyerét.
A kolibából sajátságos csörömpölés hallszott. A leány hirtelen kiegyenesedett. Feje előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta volna átugrott a küszöbön.
– Anyus!… kiáltotta olyan hangon, mint egy gyerek, a ki elől hiába bújtak el. – Hiszen tudtam… Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arczátlanul nevetett. Jella szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. «Vajjon megveri-e ezt is?…» Szerette volna látni. A háta puha volt, a csipője rezgett, mikor mozdult. «Ezt jól lehet ütni», – gondolta. – «Soká, ököllel.»
Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:
– Éhes vagy?
Jella megállt az atyjával szemközt.
Az ember kelletlenül dörmögött:
– Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindig asszony nélkül az erdőben.
A hangja olyan volt, mintha a torkában fűrészeltek volna.
Jella nem hallotta, a mit az atyja mondott. Csak egy gondolat járt a fejében.
– Megverted már? – kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura Jovan még jobban kinyitotta a száját:
– Kiről beszélsz?
– Róla!… Jella állával a koliba felé intett.
Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az ázott földbe. A locsakos víz feketén frecscsent térdig feltürt nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe. Egy pillanat mulva eltünt a füstben, mely mint a megolvadt sár, gomolygva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.
Az asszony csak erre várt. Kidugta piszkos, fésületlen fejét a kolibából.
– Elmenj innen, – mondotta lassan ringatva a csipőjét, – itt hármunknak nem telik az étel…
Jella undorodva nézett rá. Daczosan, félvállról felelte:
– Engem innen csak az apám küldhet el.
– Az apád?… Ép úgy lehetne az enyém is. – Az asszony bárgyúan, gonoszul nevetett. – Sohse volt a tied. Te senki lánya, te… Az anyád csak előtted szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért tűrte, hogy üsse… Ostoba volt, mint a talpam…
Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a kérlelhetetlen kifejezés volt, melylyel az éhes állat az ételért dulakodik. Jella mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, a mit régen Zura Jovan az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete horpadásban szembekerült vele. Fuldokolva kiáltott rá:
– Igaz, hogy nem vagy az apám?
Jovan, mintha valamit követne a tekintetével, a mi elrepült tőle, bután nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a koliba felé.
– Az mondta! Az ott bent! – ordította Jella. – Üsd… Üsd!… Ököllel! A fejét…
A szive dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva menekült vissza az erdők zúgó alkonyába.