XI.
Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták felfogni, hogy a Giacinta lánya hogyan tud olyan magányosan megélni közöttük. Voltak, a kik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindig hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. Úgy érezte, ő haragszik a vijjogó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan, beesett szemmel nézett fel a hegyekre.
Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, a melyet nem bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg Zura Jovan, a kit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos asszonyt is, a kit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az emberek rugják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rugnak mindent, a mitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.
Néha feldöntötte a rövidinges kis gyerekeket a falusi utczán. Fel akarta volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan tiport a meleg kövekre. Beletiport a napfénybe, amiért lenn járt a faluban.
Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten örökös jeget tett a helyébe.
Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint a többi emberek. Az Ezüstös, a melyben annyi csillogó forrás fakadt. Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjszakára azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.
Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt rá. A vihar sivítva hajtotta maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arczát. A kecskék nyugtalanul dörzsölőztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem félt.
A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás orma.
Ezek voltak Jella legszebb perczei. Mindenről megfeledkezett. A felhők eltakarták a falut. Onnan lennről nem láthatta senki a hegyeket. Ilyenkor egyedül az övéi voltak…