WeRead Powered by ReaderPub
Emberek a kövek között cover

Emberek a kövek között

Chapter 14: XIII.
Open in WeRead

About This Book

The narrative explores the interplay between nature and human emotion, set against a backdrop of a rugged landscape. It vividly describes a girl who experiences a profound connection to the environment, particularly through the imagery of stones and mountains. As she observes the descent of a stone into the abyss, her feelings of exhilaration and melancholy intertwine. The setting transitions from the brightness of day to the encroaching darkness of night, reflecting the complexities of her inner world. Themes of solitude, beauty, and the passage of time are woven throughout, creating a rich tapestry of sensory experiences.

XIII.

Éjjente már havazott a hegyekben. A nehéz, fekete ég lesülyedt, csak a fehér csúcsok támasztották, hogy le ne zuhanjon a földre. Az oldalakon állatkolompolás hallatszott. Mintha csengők görögtek volna alá a ködben. A havasi pásztorok lejebb húzódtak a falvak felé. A szél sivalkodott a kéményekben. Az ajtókat csukva tartották.

Péntek este volt.

A zápor szakadozottan verte a földet, a szerint, a hogy a szélrohamok hajtották. A víz szomorúan frecscsent az árkok körül. Jella az ablakon át nézett bele a lucskos szürkületbe és a vasárnap, a mise, a kendő járt az eszében. A kendő…

Lenn a fekete úton egy formátlan alak küzdötte magát előre a viharban. Mikor közelebb ért, tagozódni kezdett a teste. Egy magányos asszony volt. Felsőszoknyáját a fejére hajtotta, ázott ruháját a lába közé csapta a szél. Jella nem tudta miért, egyszerre az anyjára gondolt. Az ablakra rántotta a foszlott szoknya-rongyot, a szegletbe dobta a kendőt és mereven megállt a szoba közepén.

Mintha erősebben kopogna az üvegen az eső. Mintha az ajtót rázná a szél. A leány szeme tágra nyilt. Úgy rémlett neki, hogy gyenge hangon valaki hívja őt. Lassan, ijedten húzódott hátra, de a hang utána jött a tűzhelyig. A retesz mozgott, mintha kívülről rángatnák. Jella keresztet vetett és kinyitotta az ablakot. A hideg eső az arczába csapott, a szél lobogva fújta be a szobába a szoknya-rongyot.

A küszöbön Giacinta állt.

Mikor szembekerültek egymással, a leány visszahőkölt.

– Anyus, – a hangja elcsuklott, – anyus…

Az asszony kimerülten dőlt a falnak. Ázott ruhájáról csurgott a víz. Haja csapzottan tapadt a halántékához, szeme a kék árnyékoktól olyan nagynak látszott, mintha az arcza közepéig érne.

Jella iszonyodva támaszkodott az asztalnak és két csipője mellett görcsösen markolta a deszkát. Nem birta levenni tekintetét az anyjáról… Hogy megváltozott…

– Félsz tőlem? Az asszony beesett, viaszsárga arczán akadozó fáradt könnyek folytak végig. – Beteg vagyok… nagyon beteg…

Aztán ott feküdt az ágyon és nem beszélt sokáig, csak szegény, sovány keze mozgott szakadatlanul a pokróczon. Jella megrakta a tüzet, közben arra gondolt, bár múlnék az idő, bár messze lenne tőle mindez. Giacinta egyszer mereven felemelte a fejét. A torkából tompa hörgés tört elő. Megint hátrabukott. Az az idegen hang megfagyasztotta Jellában a vért. Érezte, hogy az anyja mondani akar valamit, de nem tud beszélni.

A csendben csak Giacinta lélegzete hallszott. Kinn egészen besötétedett, a tűz fénye élőbb lett a kürtő köpönyege alatt. Jella az ágy szélén ült és értelmetlen arczczal nézte az anyja mellét. Mióta észrevette, hogy milyen csodálatosan emelkedik, nem bírta róla levenni a tekintetét. Kétszer egymásután, aztán sokáig nem mozdult, aztán megint kétszer. A szája széle kék volt és száraz; a homlokán apró patakokban folyt a verejték. Összeszedte minden bátorságát és végighúzta a tenyerét az anyja gödrös halántékán. Giacinta felnyitotta a szemét. Mozdulatlan pillákkal soká nézett reá.

– Szegény gyerek… A hangja üres volt és messziről hangzott.

Jella felrezzent.

– Anyus… kellene valami?

De az asszony nem felelt. Reggel felé megint nyugtalan lett. A feje ide-oda ingott a szalmazsákon és a keze mintha láthatatlan pelyheket szedett volna össze, szakadatlanul mozgott a pokróczon.

Jella megint megtörölte a homlokát és vizet adott neki. Szomjasan ivott, de a szemét nem nyitotta ki és a víz sajátságos nehéz zajjal ment le a torkába, mintha tikkadt favályuba ömlött volna. A leány föléje hajolt. Giacinta ajka mozgott. Gyerekes elváltozott hangon beszélt és az anyját hívta, azon a nyelven, a melyen régen olyan szépen tudott énekelni. Aztán imádkozni kezdett, gyorsan, érthetetlenül. Jella is imádkozott és megint arra gondolt, bár múlnék az idő.

A tulsó falon halvány koczka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, a melyet a növekvő világosság mint valami hideg, élettelen víz áradása, lassan úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya felé. Eddig sohasem vette észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba…

Az eső szakadatlan rohamokban verte a tetőt, a szél fütyült az ajtórepedésen át. Minden szürke és szomorú volt, csak a szegletben virított egy tarka folt. A Jella kendője… A leány dideregve állt fel, nyújtóznia kellett, hogy dermedt tagjait megint használni bírja, aztán lábujjhegyen az ablakhoz ment, levette a szoknya-rongyot és a kendőre dobta. A szeglet homályában hirtelen megállt. Most, hogy távolabb került az anyja ágyától, nem mert visszamenni. Félni kezdett. A haja alatt hideg áramlást érzett a fején és a nagy csendben az a szörnyű bizonyosság fogta el, hogy egészen egyedül van a világon.

Iszonyodva menekült az ágyhoz.

Az anyja nem lélegzett többé. És Jella csak ekkor értette meg, hogy az elébb itt volt az édes anyja, csak ekkor fogta fel, hogy mielőtt elment, még egyszer visszajött.