XIV.
A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak mögött ült naphosszant a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni… Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arcza és közben mindig fütyült. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette a gyerekeket, mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése látszott, meg olykor a keze, a hogy a fonalat a levegőbe húzta.
Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az ablakánál, fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel sem tekintett.
– Hát mi kell, opánka-e vagy sír? – és nevetett hozzá.
Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte, lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.
– No mi baj?… Hát ki?… Az apád?… Nem?… No csak sírjad ki magadat.
Jella odadőlt az ablakdeszkának és két tenyerébe temette az arczát.
Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán. Abbahagyta a fütyülést… Egy asszony volt a világon, a ki őt szerette. Milyen régen nem gondolt rá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét, a hol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig, megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, a ki pedig vagy negyven év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla felett kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros, mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet felé indult, hol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva tapogatta az opánkákat, végül leakasztott egy párt, a melyen vörös bőrből takaros szivek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az ablakdeszkára. Aztán elszégyelte magát hirtelenében, betette az ablakot és ásóval, csákánynyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.
A parokhia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.
A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben felszállt a frissen surolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az ujság felett Jellára.
– Előbb kellett volna jönnöd…
– Édes Istenem, de hiszen én nem tudtam…
– Úgy halt meg az anyád, a mint élt; az Úr kegyelme nélkül. – A plébános lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangoznék. Közben elnyűtt, otromba czipőjére bámult. «Újat kell venni», gondolta és rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az oka, hogy a czipő kiszakadt:
– A temetésért fizetség jár…
A leány felsóhajtott:
– Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. – És mialatt beszélt, fáradtan szorította magához a két opánkát, melyet a sírásó adott neki.
– Majd imádkozom az anyádért, – mormogta a pap üzleti hangon és tovább olvasta az ujságot.