XVII.
Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat hosszú sikoltását.
Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst. Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt meglátta a fák között.
Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer, utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt. Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy megint magára marad.
Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta; szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét. Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott. Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
– Merre jártál?
Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele van fehér virággal…
Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett, mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.
– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit. Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz. Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy lehelletével meg tudta az embert rázni.