XIX.
Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.
Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik virágjuk…
Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá, mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült. Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy legalább az árnyékát lássa mozogni.
– Menjünk ki az erdőszélre…
Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.
Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó levelek.
Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt. Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem mozdult, fázósan rászólt:
– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent. Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…
Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy erős és fiatal volt.
Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente szeretett mellette ülni a patak partján.
Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe. Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni. Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt is, a mit tenni akart.
Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…
Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem szokta meg a lejtős talajon a járást.
A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment, nem nézett vissza.
Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit Réz Andrásnak hívnak.