XXI.
Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a lábát és oldalt feltekintett.
Péter arczán mozgásba jött a tömérdek apró ráncz. Nevetni kezdett.
– Isten bizony szép vagy…
A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni, látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről szólni akart.
Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arczát.
– A sarló is eltört. Bemegyek a faluba.
Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza, pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben a perczben.
Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e? Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe indulna.
Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a nyakában.
A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb. A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna, azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt, balra az ivó.
A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya, olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül, az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat. Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult. Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos, kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó nélkül hozzászegődött.
– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt. Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
– Úgy-e nagyok?… Úgy-e szépek?
– Micsoda? – kérdezte a legény elgondolkozva.
– Hát a hegyek!
András felsóhajtott:
– Csak elsülyedne ez a sok Istenverte kő, hogy átlássak felettük…
Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit nem bírt megérteni.
– Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek. Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik, messzire látszik minden.
Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
– Aztán szép világ van ott tenálad?
– Szép. – András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella megérezte a gondolatát.
Felsóhajtott:
– Hát azért vagy mindég szomorú.
A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből akarná visszarántani a tekintetét.
– Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
András nem felelt.
– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?
A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy megrövidítse az alkalmat a beszédre.
Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire akart látni, a hova a másik gondolt.
– Hát szépek ott a leányok?
– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen szóval is sokat talál mondani.
Jella indulatosan állt meg.
– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában, mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.
A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.
Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.