XXVI.
A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót. Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fütőlegény vigyorgó füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.
A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte. Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.
A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként sokszor ott ült mellette a tűznél és ő benne még mindig nőtt a nagy forróság. Pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban a vonatot. Az erdő eltünt a zimankós fergetegben. Az emberek nem látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente pedig vonítottak a rókák a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos, szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésen az istálló körül.
Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.
Megint nyár lett. Ép úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a Jelláé.
Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.
Kinn az erdőn már apró neszszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt, egy kék olajos kendőn, paszuly száradt a napban és csörgött, ha szél érte.
Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín között és azt a kapcsolócsavart húzta, a mely könnyebben lazult meg, mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket, felnézett rá.
– Hová mégy már megint? – kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.
– Az erdőre! – kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.
Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.
Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, a ki a faluban lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.
– Réz András ma nincsen szolgálatban, – mondotta az ember és a sinre köpött. Az arcza ránczos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda vándorolt a két füle között.
«Vajjon tud-e ez valamit?» Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az eszébe. És Péter? «Majd jobb leszek hozzá» – gondolta, hogy eltolja magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, a hol Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok; nem került többé elő. Jella hiába várta – és ez nem először történt.
Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyülése. Az arcza tüzelt, a szeme fényes volt. Jella elállta az utját.
– Honnan jössz?
András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget akarná kibocsátani, a mi a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd karfájának és tovább fütyült.
Jella sohasem látta így.
– Te ittál…
– Ittam, – mondotta a legény, – de nem eleget, mert még mindég tudok mindent, a mi nincs jól. És keserűen nevetni kezdett.
Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.
A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva. Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya, és a sarló is eltört. A boltban egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta, hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most is a csípőjén tartja a kezét.
Gyanakvóan nézett a legény arczába.
– Beszéltél vele?
– Kivel? – András nem értette mit akar.
– Vele. A korcsmárosék cselédjével.
– Hiszen ő adta elém a bort.
Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint a mennyit felfog. A szája kemény lett, az arcza eltorzult valaminő sajátságos fájástól, mely egyszerre beleharapott a húsába. Nagy, idegen irigység jött rá, a mi nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta, belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehellete az András arczát érte.
– Megfojtalak, ha mást szeretsz… És még egyebet is mondott, sokat, érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek és neki ki kellett mindent mondania, a mi bugyborékolva kavarodott fel a vérében.
A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, a mit Jella mondott, az asszony elváltozott arcza lökte mellbe.
Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, a mit érzett, egy szóban kiáltotta a Jella szeme közé:
– Te idegen, te!… Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a korcsmába.
Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban szerette, mint máskor.