XXXI.
Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.
Útközben megállt a tél a hegyormokon.
Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat; mint hajdan, tele tűzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára vette megint a sorompószolgálatot, a póstáért is ő ment el a 78-as őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő irásos papir Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.
Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a 78-as biztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.
Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen ingválla nyílásába rejtette az irást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a borítékot, a melyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és megcsókolta a kezevonását. Finoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne essék. Óvatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét; lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk. Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére könyökölt. Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül messze maradt tőle.
Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.
«Istenem segíts…»
Nem bírta elolvasni, a mit András üzent neki és senkije sem akadt a világon, a kinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az asszonynak sem, a ki az alaguton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr pedig elmondaná a faluban. És ekkor… Jágoda jutott az eszébe. Csillogni kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő érti azt is, a mit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza azok, a kik elmentek…
Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arczához szorította András kezeírását.
«Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt irod? Úgy-e visszajössz hozzám?» És mialatt félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a saját hangja.
«Szeret. Azt írja,… azt, hogy visszajön…»
A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény. Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot. Davorin, a legények, a kecskék jutottak eszébe, mintha visszafelé menne a hajdani életén át és újra látna mindent, a mi elmúlt,… messziről, homályosan.
Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint egy legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Mikor Jella kisimította a haját az arczából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy ő valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És hirtelen, úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt, és távolba mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. «Ott is puszta van… Ott is…» Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset akarna agyonsujtani.
– Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.
Lejebb a sziklaparton egy hegyi jávorról arany hullott a mély útba. Az úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét… A lejtőn meglátta a falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templomtornya… minden úgy volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek megolvadjanak, egy végzetes tűznek, melyet ember gyujtott, mely embert pusztított.
A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás gyerek, és mikor a falusi utczán végigment, szinte hátrapillantott, hogy ott vannak-e a kecskék mögötte.
A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent.
Az ember megállt és utána nézett. Davorin volt…
Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás hallatszott. Épen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó kellett… Megtámasztotta a kezét az elhagyott kunyhó furcsa mohos tetején és benézett az ablakon. A hólyagos zöld üvegeket rég összezúzta a szél és Jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott szemébe nézett volna.
A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló sikos és fekete volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan kereste azt a kis ösvényt, a melyen Jágodát annyiszor látta görnyedten, gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki…
Jella fáradtan dőlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy pusztulásból hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.
Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, a ki azt mondja neki, hogy mindenki visszajön.