XXXII.
A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott többé a tenger.
Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasból. A töltésen hidegen áramlott a szél Jella a küszöbön állt, mikor a férje kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott is valamit.
«András jön» – gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács sebesen ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit lobogtat Péter a kezében. Az ember egy irást hozott és jámbor kis kárörömmel nevetett.
– Mégis visszaparancsolták, pedig sehogy sem akart…
Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem érzett soha.
– Aztán mikor jön? – Futni szeretett volna Péter elébe.
Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az élettel is, magával is és mint a ki még valami nagy meglepetést tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.
De van ám még más ujság is…
Jella térde egyszerre ok nélkül remegni kezdett.
– Miféle ujság?… A hangja sajátságosan elrekedt. Péter megint olvasni kezdte a levelet, aztán mintha meglopták volna, kedvetlenül bökött újjával a papirosba.
– Vagy úgy! Neked már nem is ujság. Sohsem mondtad, hogy András megírta.
Jella türelmetlen lett. Péter öröme ingerelte őt. Szinte durván kiáltotta:
– Nekem nem írt semmit, hiszen olvasni se tudok – és egy pillanatig az András levelére gondolt, a melyet az erdőn ásott el.
Az embernek megint felderült az arcza.
A szolgálati szobában csönögni kezdett a jelző harang. Péternek sietős lett az útja. Sebesen szólt hátra, mialatt a vörös kis zászlót göngyölte a kezében.
– Holnapra már itt lesz. Erre mi előttünk megy el a vonattal. Délig vissza is gyalogolhat az állomásról… Kettesben gyorsabban lép az ember. Mert hát, igaz-a nem egyedül jön ám.
Jellának a félelemtől és kíntól verejtékes lett a homloka. Péter ez alatt leeresztette a sorompót, megint visszajött. Olyan nagy volt az öröme, hogy közben nem hagyta abban a mosolygást.
– Úgy-e mindég mondtam, ez lesz a vége. – És eszébe sem jutott, hogy sohasem mondott semmit.
Jella mereven tartotta a nyakát, mintha egy rettenetes ütésre várna, a mely elől nem lehet megszaladni.
Péter egyszerre ünnepélyes arczot vágott.
– Értsd meg már. Réz András asszonyt hoz magának otthonról.
– Asszonyt hoz…
Jella csak lent a torkában hallotta a szavakat, kimondani nem bírta őket, pedig kiáltani, futni, tenni akart volna, hogy megakadályozzon egy nagy szerencsétlenséget. De mintha a testében összeestek volna a csontjai, növekvő gyengeség jött rá. A fejében és a szivében is összeesett minden. Nem bírta irányítani a mozdulatait. Tántorogva indult a ház felé.
Órák multak-e vagy csak perczek? Nem tudta. Egy vonat szaggatott fényfoltjai iramodtak át az ablakon. A petroleumlámpa rezgett a mennyezeten. A kőszénfüst, mint egy szürke csiga, alacsonyan kúszott a nyitott ajtó elé.
Péter és a mozgóőr topogva, átfázva kerültek be a konyhába.
Jella elfelejtett lámpát gyújtani. Dermedten ült a hideg tűzhely mellett. A tagjai zsibbadtak voltak. Kinlódva lélegzett. Csak mikor Péter lámpát gyújtott, rezzent meg egy kicsikét a válla, mintha fájt volna neki a világosság. Elfordította a fejét, hogy senkinek a pillantásával se találkozzék a szeme. Fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát. A nyomorúsága nehezebb volt, mint a mennyit elbírt és megborzadt, mikor eszébe jutott, hogy ezt viselni kell holnap is, azután is, mindég, a míg öreg nem lesz, a míg el nem temetik. Még soká tarthat… Számolni kezdett. Talán húsz éves lehetett mindössze; nem tudta bizonyosan. Az emberek azt mondták, hogy még fiatal, de neki ennyi is elég volt, nagyon is elég. Öntudatlanúl megint visszahallgatódzott abba, a mi elmult. Elmosódott szavak, halvány képek, nagy magányos szenvedések és semmi több. Mire való volt az egész? Kimerülten támasztotta fejét a falnak és ekkor egyszerre, csak úgy magától, összeszövődött előtte mindaz, a mi volt és meglátta Andrást a képzeletében. Mint egy boldogtalan sebesült állat, nyöszörögve görnyedt össze.
Péter felhagyott vele, hogy szólítgassa. Levette a polczról a szilvapálinkát, töltött egy pohárral magának is, a mozgóőrnek is. A horvát mesélni kezdett a bosnyák háborúról. Mindig erről beszélt és közben nagyokat hazudott. Péter bólintgatott, de nem figyelt oda. Jella megint mozdulatlanúl ült. Térde alatt összekulcsolta a kezét és élettelen szemmel bámult maga elé, mintha kialvó tűzbe nézne. Csökönyösen hallgatta a szelet. Eleinte csak az északi hegyszoros felől siránkozott le, aztán hirtelen megrázkódott az őrház. A jelzőharangok csönögni kezdtek, az ajtó roppanva hajolt befelé. Csend lett. Újra kezdődött. Odakinn, mintha fájdalmában egy nagy mell zihált volna a hegyek felett, óriás sóhajtás hallatszott.
Jella is sóhajtott.
Aztán neki szabadult a bóra és az éjszaka felordított, mikor megrohanta. A szél süvöltve nyargalt a táviróhuzalokon. Jajgatva csapta magát a sziklafalhoz. Vitte a cserepet a háztetőről, reccsenve csavarta ki a szélfogó palánkból a deszkát.
Sajó remegve bújt a szegletbe. Az emberek nyugtalanúl néztek egymásra. Jella egyszerre felegyenesedett. Megint egyedül érezte magát a világon úgy, mint régen. Egyedül mindenki ellen, mert mindenki az ellensége volt. És ebben a magányban újra erős lett. A melle kitágult: teleszívta magát viharral. Már nem gondolkozott és ez alatt az akarata mégis elhatározott valamit, a mitől félelmesen nyugodt lett.
Felállt. Végigment a konyhán, meggyujtotta az olajos mécsest a Szűz Mária előtt, Lassan, mereven járt és közben világosan tudta, hogy mindezt csak azért teszi, hogy muljék az idő. Kinézett az ablakon. A szél bőgött a hegyeken, a mélyedésekben forrt a vihar, mintha nagy üstökben üvegcserép csörgő lánczok, zúgó harangok kavarogtak volna. A láthatatlanban félelmes robajjal sziklák zuhantak le az oldalokon. Hömpölygésük soká mennydörgött a zsivajban.
A mozgóőr bizalmatlanúl pislogott a reccsenő mennyezet felé. A pálinkás poharak összekoczczantak az asztalon. Az ember nem mert többé hazudni. Szeretett volna otthon lenni, de a küszöbről visszalökte a vihar.
– Istenitélet ez. Rosszat jelent, – mondotta a horvát és keresztet vetett magára.
– Istenitélet! – ismételte meg Jella és a hangjában fojtott fenyegetés volt. Mint régen, mielőtt szeretni tudott, köveket érzett megint a belsejében, kemény köveket, a melyekkel agyon lehetne valakit ütni.
A lámpában kiégett a petroleum. Szemközt a falban lassan-lassan egy ólmos koczka támadt, a koczkában egy fekete kereszt.
Jella végighúzta kezét a homlokán. Mikor látta ő így a hajnalt?… Közben pedig az ablakkereszt mintha egyre közelebb jött volna hozzá.
«Valaki meghal…» Fázósan rázkódott össze és eszébe jutott az anyja, a rózsás kendő, a temető, sok minden, a mire régen nem gondolt. Egyszerre, mintha Jágodát látta volna az ajtóban… «Úgy-e visszajön? de nem úgy, a hogy vártad…» Aztán a tűzhely előtt a földön ült az aszott kis öreg és ferde arczczal, alulról nézett fel rá: «Borzasztó az élet. A meghalás még élet. A halál jó, a halál csendes.»
Jella lehunyta a szemét és imádkozni kezdett.
Kinn lassan elült a vihar. Fáradtan duruzsolt a sínek felett. A szakadékból sűrű ragadós köd kapaszkodott a töltésre, a hegyekről lucskos felhők gombolyodtak le. Megfojtották a szelet.
Péter világot gyújtott a kézilámpában és kinyitotta az ajtót. A pipafüst felkavarodott a hideg levegőben. Már odakinnről hallatszott az ember köhögése. Távolodó lámpájának a fénykarikája puha lett, szinte szétázott a ködben.
Jellának, mikor magára maradt, egy pillanatig úgy tűnt fel, az óra még lassabban ketyeg, mint máskor. Pedig esztelenűl szerette volna, hogy az idő muljék, mert így tétlenül nem lehetett már élni. A levegőbe markolt. Valakit meg akart volna fojtani. Aztán újból hallotta Péter köhécselését. Ingerült lett, a miért megzavarják. Az ember csoszogó, virrasztó lépéssel jött az ablak alatt. A küszöbön megállt. Eszébe ötlött, hogy Jella nem feküdt le az éjjel és ásítva dünnyögött valami olyasfélét, hogy még alhatnék, a míg az Andrásék vonata átfut.
Az asszony hirtelenül, veszedelmesen emelte fel a fejét. Péter elképedve tette a lámpát a küszöbre. Jellához ment és jó szürke szemével olyan aggódva nézett rá, mint mikor először látta.
– Beteg vagy? – kérdezte ijedten. – No, csak hogy lesz ezentúl asszony a szomszédban.
– Asszony?…
– Hát az Andrásé, – dörmögte az ember és öröm volt a hangjában.
– Az Andrásé! – Jella mint egy ragadozó szökött fel a lóczáról. Gyülölte Pétert, a miért örülni bírt, a míg ő szenvedett, a miért nem tudott semmit. Azt szerette volna, hogy ő is tudjon, ő is szenvedjen. És a szemében megint égni kezdett a romboló erő.
– Elpusztítom őket!
Péter még mindég nem értett semmit. Dermedt csodálkozással nézett rá.
– De hát mi lelt? Miért? Megőrültél?
Jella már nem tudta mit akar, mit beszél. Azok a vad patakok, melyek az ereiben jártak, elsodorták őt.
– Miért? Két kezével a mellét marczangolta, mintha kínjában a saját szívét akarta volna kitépni. Miért? és a hangja ketté törött:
– Hiszen a szeretőm volt!
Péter szeme egyszerre zavaros lett. Megrogyott a térde és az arczán bárgyú visszagondolás kifejezése látszott, aztán lassan elkékült az ajka. Hörögve lélegzett:
– Nem lehet… Hazudsz… Mondd, hogy hazudtál!… A szavak a nyelvéhez ragadtak, ferdén, iszonyodva görbült össze a teste.
Jella megkönnyebbült, mióta nem egyedül kínlódott. Magasan tartotta a fejét, mintha kegyetlen gyönyörűséggel át akarná látni az egész pusztulást.
– Nem hazudtam…
Péter ingadozva botlott előre.
– Hazudsz… hazudsz… A melle fütyült, a válla vonaglott és torkon ragadta az asszonyt. Önkívületében érezte az újja alatt, mint ver a fiatal nyakon minden kis ér. A földre szerette volna teperni, az arczába tiporni patkós csizmájával, hogy ne nézhessen többé senkire azzal a szép szemével.
Jella kíváncsi iszonyattal meredt rá. Aztán letépte magáról a fojtogató kezet.
– Nem engem… Őt, őt!… Erősebb volt Péternél, megvetően hátralökte és az ember az erőtlenség szörnyű panaszkiáltásával tántorodott vissza. Lebukott a padra. A szeme kialudt. Egyik keze szinte bénán csüngött a föld felé, a másikkal az ajtóra mutatott. Nem bírt szólni és Jella mégis rémülten hátrált meg előtte.
Futni kezdett ki a szabadba, az ólmos ködbe, neki a pályának… Az őrház felől tompa csengés szivárgott utána a lucskos levegőn. Egy pillanatig visszanézett. Eszébe jutott, hogy ez a harang az András vonatát jelzi. Újra futni kezdett.
Péter is felrezzent a harangjelzésére. Ő is kiszaladt a házból, de az asszonyt már nem látta a ködben…
Jella a fehér sziklafal alatt járt. Vakon rohant el az András háza előtt, nyargalt az éjszakai alagút felé. A kanyarodónál hirtelen megállt. A vér leszaladt a fejéből. Sápadtan meredt előre. A ködben szürke tömeg gubbasztott a sínek mentén. Megtalálta, a mit öntudatlanul keresett. Az éjjeli vihar egy szikladarabot lódított a töltés partjára. Hirtelen felágaskodott, mintha az egész teste egy vad örömkiáltás lett volna, és rohant a kő felé. Ebben a perczben mindenért Andrást gyűlölte, ő benne akart egyszerre mindent elpusztítani, önmagát, a szenvedést, a szerelmet, az életet… Mindenért ő rajta akart bosszút állani.
Levetette magát a földre. Nekifeszítette vállát a kőnek. A nyaka remegett. A verejték a szemébe csorgott és a kő lassan megmozdult. Visszaesett, megint mozdult, tompa puffanással gördült egyet. Jella megcsúszott a sárban. Az állát feltépte, a keze vérzett. Újra kezdte erőlködve, nyögve és a kő újra gördült. Fulladt csöngéssel fordult rá a sínre. Ő maga is utánabukott és két tenyerére támaszkodva térden maradt egy pillanatig. A fejét előre lógatta, a szája kinyílt egy kissé. Úgy rémlett neki, lépéseket hall. Talán Péter? Nem volt benne bizonyos. A szíve dobogása is lehetett. Felszökött. Megint futni kezdett a sínek között, az alagút felé.
Péter hiába követte nyomon, nem bírta elérni, de azért csak ment utána, maga sem tudta miért. Talán látni akarta még egyszer, talán meg akart neki bocsátani. Hiszen az életet kergette el vele. Vissza akarta hívni az életet.
Mikor a kő elé ért, hátrahőkölt. Nem fogta fel mindjárt. Az előbb, hogy kinn járt, szabad volt a pálya. Emlékezett… Üveges szemmel nézett el a sínek felett. Egyszerre világosan kezdett látni; mindent megértett és úgy érezte, mintha az ő melléről vette volna le Jella azt a követ. Egy pillanatig könnyebben lélegzett, aztán összeszorult megint a torka. Előrehajolt és lebámult a szakadékba. Oda fog zuhanni az egész… Iszonyodva húzódott hátra. Nem tudott merni. Huszonhét év óta őrizte a vonatok útját… És mint egy szegény gép, a mely még kínjában sem bír fellázadni, nekifeküdt a szikladarabnak. Rángatta, tolta, küzdött vele. Most, hogy a vonatot védte, erősebb volt, mint mikor az asszonyt támadta.
A kő lomhán lefordult a töltésről. Döngve gördült a mélybe.
Jella még mindég rohant. Biztosan ugrott át egyik talpfáról a másikra. Iramodott a vonat elé.
«Végük lesz»…
A köd megszakadt a mélység felett. A kelő nap rézsút sütött át alatta. A völgyben vörös tetők merültek fel. Fenyők csúcsa fúrta át a sűrű szürkeséget. Egy nagy hegy nőtt az égbe. Felnézett rá. Sustorgást hallott benne. A hegytorokból fekete folt harapódzott sebesen feléje.
Már nem értette, hogy ez a fekete folt Andrást hozza és egy darab élő földet, egy asszonyt a pusztáról. Már nem értett semmit. Szédülve nyargalt, mint egy vad szikla, a mely megindult a szakadékba, hogy rombolva zúzza össze önmagát. A mozdony nőtt előtte, nagy és ijesztő lett, mint egy száguldó hegy. Forró szél csapott az arczába, rettenetes robaj. Egyszerre élni szeretett volna és… szörnyű halálkiáltással kábultan zuhant hanyatt.
A hangja átnyilallott a dübörgő ércz zaján, egy pillanatig még visszhangozva futott tovább a csúcsokon. Aztán csend lett odafenn a magasban. A nagy hegyek kóbor kis lelke meghalt.
És az őrháznál Péter mereven tisztelgett a vonat előtt.